Paradox vállalkozás tehát mindenfajta értelmezés, s legfeljebb az olvasó benyomásai villanthatnak fel néhány olyan gondolatot, amellyel mégis – jobb híján – a szövegiség lehetőségein belül igyekszik bármit mondani a könyvről. A fejtegetés ezen pontján végképp nem lenne érdem, ha az Emesét bármely műfajba be akarnánk gyömöszölni – ez egyféle kényszerzubbony lenne ennek a sok tekintetben meghatározhatatlan és minden konkrét keretrendszerből lépten-nyomon kitekintő alkotásnak. Bizonyára az értelmező egyéni ismeretrendszeréből eredő csapongás mentsvárául is szolgálhat egy ilyen könyv, amelyről minden elemzés csakis a teljesség igénye nélkül alkotható meg. Meggyőződésem, hogy ha nagyon komolyan akarnám venni magam (kissé akár iskolás módon is), és górcső alá helyezném az Emese motívumrendszerét, a végén afféle szörnyszülött szekunder kerülne ki a kezem közül, hiszen miközben az eredeti szöveg a maga istenáldotta módján rétegez áttetszéseket a saját szimbólumrendszerében, ezek kiragadása és szöveghelyszerű dokumentálása jószerivel csupán egyfajta monstrumként volna megvalósítható. Sokkal többet mondhat, ha ide idézem Devecseri Gábor az Íliászról és az Odüsszeiáról szóló sorait:
„Mint minden remekmű, már eleve, már amúgy is a teljes életet foglalták magukban, mindazt, ami a később beléjük ivódott évezredekben az élet leglényegesebb tartalmához tartozott, már azt is, jóelőre; s még inkább azért, mert, mint kívülük talán egyetlen más remekmű sem, ezt oly aprólékosan, oly minden lehetséges emberi helyzetre külön-külön kiterjedően s ugyanakkor oly biztonságos összefoglaló egyszerűséggel teszik. Egyes mondataik, soraik, mint a kristálylapocskák; egymáshoz hasonló, egymást ismétlő – de más-más helyzetben, tehát más-más jelentéssel és jelentőséggel ismétlő –, egymást tükröző lapocskák, melyek varázslatosan szép, gyönyörködtető, gazdag ábrájú, s mégis azonnal áttekinthető, tüstént érzékelhető, bonyolultságában is egyetlen szempillantással tisztán tudomásul vehető rendszerbe tömörültek. A homéroszi eposzoknak ez az örökmozgást sugalmazó, csillogó mozaikrendszere az egyes lapocskáknál is inkább tükrözi a teljes emberi életet; pontosabban: ez a rendszer teszi, hogy az egyes lapocskák mindegyike az összes többit is fölidézi, kényszerítő erővel emlékezetünkbe villantja, vagyis, hogy szinte mindegyikük, külön-külön is a teljes eposzt tudja magából kivetíteni. Azt az eposzt, amely viszont, mint mondottuk, a teljes életet itta magába. Ilyenformán tehát e két eposznak minden egyes sora a teljes életet mondja el? Nem túlzás ez? Nem – ha rendszerükben vesszük tudomásul őket.”1
Maga az Emese is, a jelképek jól felépített rendszerén túlmutató jelképiséggel, s a Devecseri Gábor szavaival a legjobban érzékeltetett hologramhatással jeleníti meg bármely pontján egyúttal az egészet is. „Az igaz az egész.” – mondja Hegel, s az Emesében lépten-nyomon megjelenik az egész, egy-egy részletét olvasva is, egyúttal az egész regény ismerete jól jön, ha rátekintünk, elgondolkozunk egy-egy részlete felett: a teljesség ismeretében kap igazán helyet az egyes részlet kellő, jókor jó helyen találó megállapítása. Az, hogy a regény hogyan veti fel egyes pontjain nem csupán irodalmi, de filozófiai műként való értelmezésének lehetőségét is, külön elemzést kíván. Térjünk inkább vissza egy pillanatra a kristálylapocska hasonlathoz, mely magában a regényben is jelen van, s egyfajta válaszként is értelmezhető a műfajt illető kérdésünkre.
„Szultán regényt írt Emeséről, árulta el a minap. Nem konvencionális szabványregényt, amelyben a cselekmény egyenletesen csörgedezik az első oldaltól az utolsóig, inkább szorosan egymásra épülő szövegegységek fűzérét, amelyek mégsem nevezhetők önálló novelláknak, mert önmagában véve egyik sem teljes. A csillogó-villogó porceláncsillár egyetlen, legtündöklőbb darabkája sem lehet olyan lenyűgöző, mint az egész csillár…”2
Kicsoda Emese?
„A templom, amelyben az isten(szobor) »otthon« van, nem kizárólag egy »ékszerdoboz« – jóllehet a szobrok, felszentelési ajándékok, díszek, amelyeket a templomban tartottak, a szó szoros értelmében is ékszerdobozzá tették e szent helyeket. Sokkal inkább olyan kitüntetett hely, illetve tájék, ahol egyfelől az istenség egy kitüntetett módon jut a magáéhoz, másfelől az ember egy kitüntetett, koncentrált módon fordul oda az egyébként a templomon kívül is mindenütt jelen lévő (rajzó) istenséghez egy bizonyos kitüntetett időben.” /Krivánik Dániel/3
Mint láthattuk, minden, egyébként egyszerűnek tűnő kérdés, amelyet a regény kapcsán feltehetünk, a válaszadás számos változatára és rétegére ad lehetőséget. Nem csupán a mű, immár előttünk is ismeretes sokrétegűsége, de a helyzetek, a szimbólumok és a szereplők különféle alakváltozásai hívnak el bennünket a lehetséges legsokoldalúbb töprengésekre. S a felmerülő kérdések legizgalmasabbika: Kicsoda voltaképpen Emese? Minthogy szándékosan el kell mulasztanom a mű számos jelensége magyarázatának kísérletét a terjengősség elkerülése végett, igyekszem körbejárni a legizgalmasabb témakört, annál is inkább, mert a regény olvasása közben többször is az a gyanúm támadt, hogy Emese én magam vagyok. S hogy ehhez a már-már kísérteties benyomáshoz hogyan kapcsolódik a kortárs filozófia egyik, Hegel rendszerén keresztül az ókori görög hagyománnyal foglalkozó megállapítása? Ahogyan láthattuk, részint úgy, hogy az Emese átível a jelenből a korai hagyományokhoz, s ezen a spektrumon számos vonatkozás kínálkozik evidenciaként, a legnyilvánvalóbban talán az antik görög gondolkodás azon korszaka, mely a kozmoszt a mindennapok elvitathatatlan részeként kezelte (nem-kezelte, jelenléte olyannyira magától értetődő volt számára).
A mű egyik egyedülálló leleménye, hogy ezt a sokféleséget nem torlaszolja el Emese túlságosan konkrét jellemzésével, még ha a szöveg jelentős része Emese jellemzésével foglalkozik is. És újra itt egy olyan tény, amely önmaga ellentétébe csap át, ezzel biztosítva szinte végtelen mozgásteret: Z. beszámolójának számos pontján írja le Emesét a tőle telhető legrészletesebb módon. Ha ezeket a szöveghelyeket összegyűjtenénk, és mennyiségében vagy pedig a szavakat átható szenvedélyesség mértékét tekintve elemeznénk, azt kellene mondanunk, hogy Emesét éppenhogy nagyon sokszor jellemezték, sőt lehet, hogy egyesek számára túl sokszor és sokat is jellemezték. Hogy ennek, és a konkrét helyzetek sorának jellemző ereje ellenére is bőven nyitott marad, kicsoda voltaképpen Emese, és hogy létezik-e egyáltalán, megint csak a könyv egy olyan valósága, amelyet a logikus gondolatiság útján visszafejteni valóságos képtelenség.
Ahogyan az antik templomokat arról az istenségről nevezték el, amely számára építették őket, s a templom nem pusztán egy hely volt, ahol valamilyen formában érintkezni lehetett az istenséggel, de az istenség „valóságosan jelen volt”, éppen így Emesével személyesen egyedül az Emese című regényben találkozhatunk. (Ezen írás ilyen szempontból is szekunder jelentőséggel bír.) Másfelől a regény terjedelme által behatárolt tér Z. számára (s talán még inkább Z. saját regénye a maga számára) egyfajta olyan szakrális tér, amelyben Z. Emesével találkozhat. Ahogyan azonban az antik istenek még templomaik birtokában sem megzabolázhatóak, „beszabályozhatóak” az ott velük hangsúlyosan is találkozni akaró ember szándéka által, Emese sem jelenik meg minden olyan pillanatban, amikor Z. óhajtja a jelenlétét. Éppen ez a zabolázhatatlansága emeli el sokszor a mindennapok jelenségvilágától. Ettől eltekintve, amiként az ókori templom az antik istenség ékszerdoboza, maga a könyv is mindenütt Emeséről szól, s jelenlétében és távollétében is jelen levő szerelemmel felékszerezve csakugyan olyan közeg, melyben Emese méltán érezheti jól magát. Ahogyan az íródó regény is Emesével és köréje ékes, és (Z. bevallása szerint) célja, hogy Emese egyszer megjelenjen – nemcsak az olvasó sejtése, de felvállalt szinten is alkalmazott mágia.
Mégis, emellett, vagy éppen ennek folyományaként hogyan lehet az olvasó érzése egy idő után, hogy Emese mindenki lehet, talán még ő maga is? Részint a fentiekkel összefüggésben, annak folytán, hogy Z. olyasvalakiként említi, akinek hiányában kezdte el írni regényét. Z. regényének kezdete tehát egyfajta múlt meglétét feltételezi, Emese és az olvasó is a jelenben érkezik meg hozzá. A mű azonban több esetben idézi meg azt az állapotot, amikor Emese még nem volt jelen Z. életében, s az olvasónak magától értetődően támadhat az az érzése, ha Z.-nek nem volt konkrét elképzelése, ki jön el hozzá, lehet, hogy maga az olvasó az, aki eljött, aki sorait éppúgy, sőt magánál Emesénél is igazolhatóbb módon olvassa. Azokat a sorokat, amelyeket elsősorban Emesének szánt (és amelyeket, nem bizonyos, hogy maga Emese elolvasott egyáltalán). A mű egyik lélegzetelállítóan izgalmas pillanata, amikor személyesen Emese relativizálja önmaga emeseségét, s tulajdonítja, ha nem is teljesen tudatosan ezt a kiváltságot egy másik szereplőnek. Megtudjuk ugyanis, hogy Z. művét Emeséről egy filmrendező dolgozta át, s Z. a filmváltozat női főszereplőjével találkozik. Amikor erről később beszámol Emesének, az Z. elismerő szavainak hatására csúfondárosan kijelenti, hogy Z. beleszeretett saját kreációjába. Hogy itt ki emesébb, az „I am Emese” szavakat kimondó színésznő, vagy a gúnyolódó Emese, szintén kérdéseket vet fel. Annál is inkább, mert ezen újbóli elbizonytalanító effektus hatására, és az „I am Emese” kulcsszóként is értelmezhető jelenvalóságának birtokában az olvasót olyan kísértés fogja el, hogy a szókapcsolattal legalizálhatja belépését egy, az Emesének fenntartott tartományba, titkosított térbe.
Az efféle játékokat kínáló történet más módon is emesésíti olvasóját. Emese ugyanis, ha jelen van, a legtöbb esetben valamilyen módon polemizál Z.-vel, máskor viszont kijelentései Z. álláspontjának összegzései. S az efféle (nemes értelemben vett) vita nem korlátozódik a szöveg szereplőire. Maga a szöveg az olvasóval is hasonló módon kommunikál, akár az egyes konkrét problémakörök megvitatásába bevonva őt, akár a felismerés, az azonosulás, az aha-élmény formájában, de maga az olvasó is menthetetlenül „hozzászól”, hasonlóan vagy ellentétesen érez, vélekedik. S az sem mindegy, milyen kérdésekben. Bizonyára nem történne ilyen szintű bevonódás akkor, ha a kérdések nem az emberiséget a kezdettől fogva érdeklő kérdések lennének, olyan kérdések, melyeket számos irodalmi és filozófiai halhatatlan körüljárt. Egy pillanatra hadd kapcsolódjam vissza az előző fejezethez, a regény műfajához, most ért meg ugyanis az idő arra, hogy az Emesét az emberiség költemények sorába is állítsam, melyre az szolgáltat okot, hogy olyan horderejű témakörök kerülnek terítékre, amelyek az Isteni színjátékban, Az ember tragédiájában vagy akár a Peer Gynt-ben is jelen vannak, így egyetlen ember számára sem lehetnek közömbösek. Az olvasó személyes érintettsége, aktív bekapcsolódása ennek réven is kezdettől fogva biztosított.
Mindezek fényében voltaképp az, hogy Emese kicsoda pontosan, létezik-e és milyen, nem tudhatjuk biztosan, a számos, élvezetes jellemzés ellenére sem. Hogy ő ő-e valójában, és hogy valamely előzménye (esetleg utódja) is szintén ő (lesz-e), a kérdés nyitva marad annak ellenére és még inkább azzal együtt is, hogy Emeséből hangsúlyozottan csak egy van, és Z. világában semmilyen szinten nem keverendő össze más nőkkel. Olyannyira nem, hogy amikor Emese távol van, Z. minthogy a többi nő úgysem versenytársai Emesének, még azzal sem fárasztja magát, hogy következetesen távol tartsa magát tőlük. Emese tehát ilyen: nem tudjuk, pontosan ki és milyen, de ő az egyedül, és senkivel nem keverhető össze. Hogy mennyire ismerjük meg Emesét, főként annak függvénye, hogy mennyire ismerjük meg Z.-t magát. Aki ugyanis saját léte teljességének hiányára mutat rá Emese hiányában, éppen azáltal ad számunkra útmutatót, hogy Emesét az általa (Z. által) és Emese által alkotott androgün sokszor hiányolt egészének fényében láttatja. Emese az a hiányzó félkör, amely Z. félkörét teljes körré alakítja. Ha tehát Emesét nem is ismerjük meg hiánytalanul, Z. megismerése révén, egy ilyen kissé kerülő úton is körvonalazhatjuk, s azok számára, akiket nem emesésít a könyv, esetleg Z.-sítheti – így aztán csakugyan alkalmat ad arra, hogy (korra-) nemre való tekintet nélkül egyaránt, egyformán magával ragadhatja ez a történet. S ha Emesét talán nem is „csíphettük el” az olvasás közben százszázalékosan, Z-vel együtt akkor is egy jelentős lépést tettünk önmagunk megismerése felé.
Remény és időtlenség
Az, hogy az Emesében magamra ismertem, jelen tanulmány megírása után már nem tűnik számomra olyan extrém kijelentésnek: hiszen csupán arra ismertem rá, ami az embert természetszerűen körülveszi, nem csupán jelenlegi önmagamat, de az európai embert, kultúránk bölcsőjétől fogva születésünk jogán. Az azonban, hogy olvasása során annak lehetünk tanúi, aminek, már nem evidens. A történelmi korok a mindennapok emberében ezeket a születési jogon a kozmoszhoz és az örökléthez való jogot nemcsak hogy elvitatni igyekeztek, de a rombolás többszörösen is, sikeres módon végbement, folyik ma is. Hogy egy ilyen könyvet a kezembe vehetek, éppen ezért csoda. S záródjon szövegem egy olyan személyes konkrétummal, amely a lokalitást egy jó értelemben vett globálison belül kezeli: hogy egy ilyen mű éppen az én szűkebb környezetemben, a Délvidéken jött létre, valóban olyasmi, amire személy szerint is büszke vagyok. Keveset állítottam volna azonban, ha egyedül arra a következtésre jutottam volna, hogy az irodalmi hagyomány egésze, ezzel együtt maga az Odüsszeia is jelen van valahol az Emesében. A remekművek az időn felül alkotnak közösséget, s ott nemcsak az Emese kommunikál az Odüsszeiával, de az Odüsszeia is az Emesével: az Odüsszeiában (bölcs módon) ha nincs is jelen az Emese biztos ígérete, de a reménye ott van. És ezt a reményt megsemmisíthették volna a mögöttünk álló évszázadok. Így lett volna logikus. Megtörtént minden erre vonatkozó erőfeszítés. Mégsem így esett. Ha a kiadás évét nevezzük meg a pillanatként, akkor 2006-ot is elérte az a legyőzhetetlen fénysugár, melyen nem lett úrrá a sötétség, s amely hatására az Odüsszeia köszönthette az Emesét. Adasson meg ez a fény életünk végéig, és az utánunk jövő nemzedék számára is.
BIBLIOGRÁFIA
Devecseri Gábor: Kalauz az Odüsszeiához, Homérosz: Odüsszeia, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972.
Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: A szellem fenomenológiája (ford. Szemere Samu), Akadémiai Kiadó, Budapest. 1979.
Krivánik Dániel: A görög istenszobor jellemzői A szellem fenomenológiájában, Többlet, Az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság lapja, XI. évfolyam 2. (28.) szám, 2019. december
Poe, Edgar Allan: A költőiségről (Takács Ferenc fordítása), Edgar Allan Poe Válogatott művei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981
