Pétervárad

Pétervárad – a magyar történelem során mindvégig erős fellegvár volt a Szerémségben, ma a Duna Újvidékkel szemközti oldalán található. A Tarcal-hegy lakóinak gazdálkodása, szőlőművelése és kereskedése szorosan összefüggött Pétervárad erődjének stratégiai jelentőségével, határőrvidéki szerepének fontosságával, melyet már maguk a rómaiak is fölismertek. IV. Béla a cisztercieket 1235-ben Chanpagne-ból a Trois fontaines kolostorból telepítette a Tarcal-hegy lábánál fekvő Ökörd községbe, ahol egy forrás közelében jelölte ki kolostoruk helyét. A kolostor és templom felépült, és e helyet a szerzetesek hálából Bélakútnak nevezték el. Az apátság adománylevelét IV. Béla király 1237. június 24-én írta alá. A mai vár korabeli erődjét 1247 és 1252 között építették a ciszterciek, ők nevezték el Péterváradnak. Az évszázadok során jelentős és tehetős polgárság élt az apátság körüli szőlőhegyen, a közösség szakrális központja Ürög volt, a környezetében sorakozott a feltételezhetően pálos alapítású monostorok java: a Kis- és a Nagy-Remete, és a Görgeteg. Korabeli feljegyzések bizonyítják, IV. Béla 1246-ban a monostor áthelyezését tervezte, feltehetően újabb tatárveszedelemre gondolva várat akart építtetni, az apátság azonban megmaradt régi helyén és erődítés épült köré. A maga korában Magyarország legnagyobb jövedelmű apátságai közé tartozott, 1356-ban az apát és 12 szerzetes lakta, évi jövedelme ekkor 1340 márka volt.

A magyar történetírás két Péterváradról tud, a régiről a Duna bal partján, vagy másképp Vásáros Váradról, és az újról, melyet a bélakúti monostor épített fel a régivel szemben, a Duna jobb partján. Dévai Gyula A Törczfiktől Mária Teréziáig (2006) című tanulmányában rámutatott: IV. Béla által idetelepített cisztercita apátság alapítólevele volt az első okirat, mely az Újvidék helyén egykor létező településeket említette. A mai péterváradi erőd helyén akkoriban Törczfi Péter csanádi főispán várkastélya állott. Törczfi Péter tagja volt annak a magyar nemesekből álló társaságnak – Katona József drámája nyomán Bánk bán seregének –, akik 1213. szeptember 23-án megölték a Pilis hegységben vadászgató Gertrúd királynét, II. András feleségét, és lekaszabolták annak német urakból álló kíséretét. „A királynét személyesen Törczfi Péter ölte meg” – emelte ki írásában Dévai Gyula, ám a csetepatéban ő maga is meghalt. Gertrúd haláláért fia, IV. Béla állt véres bosszút, 1237-ben keletkezett okiratában a király Törczfi Pétert nevezte meg édesanyja gyilkosának, ezért annak családjától a szerémségi javaik mellett Péterváradot, Zajolt, Bivalyost, Csenejt, Baksafalvát és Kőszentmártont is elvette, és a cisztercieknek adományozta. A bélakúti monostor megalakulásától kezdve az Anjou-ház kitartó híve volt, itt találtak védelmet Vencel és Ottó királyaink uralkodása alatt az Anjou-pártiak mind, a Csák nemzetség újlaki ágából való Ugrón is, a későbbi tárnokmester, sőt ciszterci hagyományok szerint 1301 és 1308 között itt élt és talált védelmet maga Anjou Károly is. Dévai Gyula tudni vélte, hogy az Árpád-kori, a tatárjárás utáni és a mohácsi vész előtti okiratok, dézsma- és tizedlajstromok a vidéken „mind magyar hangzású neveket jegyeztek fel”.

Pétervárad Nándorfehérvárnak, a „déli végek kulcsának” 1521. augusztus 29-én történt eleste után lett fontos végvár a Délvidéken. Péterváradot két nappal a mohácsi katasztrófa előtt, 1526. július 27-én foglalták el a török csapatok. Az ostromot a nagyvezír vezette, míg a vár mellett Tomori Pál néhány ezer fős csapatával próbálta zavarni az ostromot, de az erősséget nem tudta felmenteni, mely végül elesett. Pétervárad elfoglalását Dselálzáde Musztafa török történetíró így számolt be: „Pénteki nap volt, fölrobbantak az aknák, amaz égig érő vár több helyen a földdel egyenlővé lett; s mihelyt minden rés és minden szöglet ez igéket hirdette »Segítség jön Allahtól és a győzelem közel van«; az alávaló hitetleneket rémület és ijedelem fogta el s az éles kardoktól és hegyes lándsáktól való félelmükben többen eszüket vesztve leugráltak a falakról. (…) A vár porkolábja és a többi előkelők egy toronyba menekültek; de mikor a győzelmes padisah felséges személyénél kegyelemért kopogtattak, azon elv értelmében, hogy a »megkegyelmezés a győzelem alamizsnája« kegyelmet kaptak. […] A templomok mecsetekké és dsámikká alakíttattak át, melyből az ezán hangzott s a fő dsámiban pénteki istentisztelet tartatott.” Ezzel megkezdődött Pétervárad 160 éves török uralma.

A XV. század végén, a XVI. század elején a magyar kézen maradt Ópétervárad, a későbbi Vásáros Várad a török dúlások idején derekasan kivette részét a végvári harcokból, falai között volt egy ideig Tomori Pál főhadiszállása is. Dél-Bácska magyarjainak jelentős részét a török lemészárolta, vagy rabszíjra fűzve messzi vidékekre hajtotta. Helyükbe idegenek jöttek, és a magyar falvak nevei a hódoltság másfél évszázada alatt beszivárgott szerb lakosok nyomán elszlávosodtak: Vásáros Váradból Varadinci, Baksafalvából Bakšić, Zajolból Sajlovo, Kemendből Kamendin, Révből Rivice lett. Péterváradot 1687-ben a Szent Liga egyesített hadserege Miksa Emmánuel bajor választófejdelemmel az élen, ostrom nélkül szabadította fel. A császári hadsereg 1691 júliusában foglalta el végleg. 1692-ben a magyar királyi seregek katonái felújították az erődöt, és megépült a Péterváradi Sánc.

Iványi István A péterváradi katonai sánc polgárosítása című, a Bács-Bodrog Megyei Történelmi Társulat 1885. évi Évkönyvében megjelent tanulmányában a török megszállás alól fölszabadult Pétervárad történetét foglalta össze. Buda várának 1686. évben történt visszavételével a Bácskában is megszűnt a török hódoltság. A félhold hatalma még ugyanazon évben töretett meg ezen alsó Duna–Tisza közben is. Minthogy azonban a török még ezután is több ízben háborgatta meg e vidéket, a bécsi kormány a Bácskának egy részét, főképpen a Tisza mentében volt helységeket és a Duna mellett lévő egy-néhányat, egy itt szervezendő határőrvidék számára foglalta le. Így a többi között a péterváradi várral szemben a Duna bal partján levő területen is egy „Péterváradi katonai sánc” nevű őrhelyet alapítottak. 1716-ban Temesvár bevételével a tiszai végvidék fennállásának sem volt már értelme. A magyar országgyűlés kérését a királynő 1746-ban teljesítette. „Szabadka már 1743-ban maga utánjárására szabadult fel a katonai kormány alól és Szent-Mária néven szabadalmazott kir. mezővárossá lett. 1745-ben Palánka, Zombor és Bresztovác polgáriasíttatott, és adatott által a vármegyének. A péterváradi sáncra csak 1746-ban került a sor. A Tisza melletti sáncok még későbben szabadultak fel. 1746. jun. 17-én kelt rendeletével közli a helytartótanács Bács vármegyével a királynő elhatározását, hogy a péterváradi sánc is, a mennyiben katonai volt, szintén a polgári hatóságnak adassék által.” Az udvar döntéséről szóló okiratot 1746. augusztus 15-én írták alá. Mária Terézia császárnő 1748. február 1-jén kelt kiváltságlevelében a nevét Neoplantára, Neusatzra, ill. Újvidékre változtatta! A Novi Sad elnevezés először 1749-ben fordult elő egy kőbe vésett sírfeliraton, mely a Nikolajevska portában levő szerb templom homlokzatán található.

Ahol ma Újvidék város található, kétszáz év előtt pusztaság volt – írta Fridrik Tamás 1878-ban megjelent Bács-Bodrogh vármegye rövid leírása, földrajzi alapfogalmakkal című, a népiskolák tanulói számára készített honismereti tankönyvében. Munkájában röviden jellemezte a vidék jelentősebb városait, településeit és emelkedett hangon szólt a táj természeti szépségeiről. A húszezer lakosú Újvidéket, a Római sáncok és az Almási rét közé szorult királyi várost a Duna bal partján, lapályos vidéken találjuk – írta majd kifejtette: „Van itt kétféle vallásfelekezetnek saját egyháza, görög-keleti püspök székhelye, két főgymnasiuma, leánynöveldéje, polgári leányiskolája, ipartanodája”, továbbá törvényszéke, járásbírósága, adó- és vámhivatala. A várost szorgalmas emberek lakják, s ez meglátszik Újvidék mindennapjain is: „mindennemű iparág, ezek közt a kertészet, emelkedett lábon áll itt. Ezen kívül sokat jövedelmez a lakosoknak a halászat, a borral és gyümölccsel való kereskedés. Pusztái: Csenej, Klisza, Kamendin és Rivica.” Gőzhajó-állomása meghatározó szerepet játszik az áru szállításban is.

Szilágyi Sándor A magyar forradalom története 1848 és 49-ben című, 1850-ben megjelent könyvében a dicsőséges tavaszi hadjárat történetének összefoglalásakor így fogalmazott: 1849 tavaszán Kossuth a komáromi hadjárat megindításával egy időben Délmagyarország visszafoglalását is elhatározta. Márciusban már voltaképp csak Pétervárad volt a magyarok kezében. A vár védője, Fackh Oszkár huszárfőhadnagy tizenharmad magával vállalkozott reá, hogy levezényli a fölmentő sereget. „Minden poklokon keresztül” vágván magát, Szeghegyen március 25-én találkozott Perczel Mór tábornokkal. „Perczel egy héttel azelőtt nyert megbízást a Bácska megtisztítására. A szentiváni és a szőregi sánczokból, valamint Zentáról már is kiverte a lázadókat, a lelkes gróf Batthyány Kázmér országos biztos nemzetőreivel pedig épen tegnap egyesült, hogy Pétervárad fölmentésére siessen. A 6000 gyalogból s 600 lovasból álló kis sereg 24 ágyúval Ó-Verbász és Kula közt áttörvén a szerbek vonalán, márczius 27-ikén ellenállás nélkül, valóságos diadalmenetben vonult be Újvidékre és Péterváradra.” Mivel azonban a szerbek újból gyülekeztek és Knityánint is megint segítségül hívták, március 30-ikán visszatért kiskéri táborába, április 3-án pedig a bevehetetlennek híresztelt Szent-Tamást, melyet 14 ágyúval Bosznics és Sztefánovics vezérlete alatt 4000 szerb védett, három órai ostrom után bevette és felgyújtotta. Földváry Sándor, a szegedi önkéntesek őrnagya volt az első, ki a magyar lobogót kitűzte. A szerbek 2000 embert vesztettek, tízszer annyit, mint a magyarok, kik irgalom nélkül vágták a férfiakat, az égő város lángjai közül azonban megmenteni igyekeztek a nőket és gyermekeket. „Perczel másnap és harmadnap lerontatta a rettegett sánczokat s ugyanezt tétette Goszpodinczénél a római sánczokkal is, melyekre az ápril 7-iki rohamban először ismét Földváry Sándor tűzte ki a nemzeti zászlót. Délután 4 órakor innen is futott az ellenség, mely 500 embert, 8 ágyút és sok fölszerelést vesztett. Ha nem pihen itt két napot s az északkelet felé való portyázással nem vesztegeti az időt, hanem egyenesen a titeli fensik ellen fordul, mielőtt ott Knityánin 8000 embert vonhat össze, kétségkivül elfoglalja a bácsmegyei fölkelésnek ezt az utolsó menedékét is; az ápril 12-ikéről 13-ikára menő éjjel véresen verte ugyan vissza a szerbek kitörését, de Knityáninnal szemben most már nem érezvén magát elég erősnek, visszavonult Újvidékre, hol harmadnap vette a honvédelmi bizottság felhívását, hogy a temesi vidék visszahódítása végett Bemmel egyesüljön.”

Teleki Domokos gróf utazásai során 1793-ban eljutott Péterváradra is. Az Egynehány hazai utazások leírása Tót és Horvátországoknak rövid esmértetésével együtt című munkájában az ott szerzett benyomásáról így írt: „Pétervárad egy erős vár, és a legerősebb M[agyar]országban s annak részeiben. Slavoniába fekszik. A Duna mintegy félig keríti, és a várhoz közel ágakra oszolván két szigetet formál, melyek közül a nagyobbik Karlovicig nyúlik, ahol a Dunának ága a nagyobb Dunával ismét egyesül… A vár az alsó és felső várból áll: Az alsó a felsőt egészen körülvesz és szélesen kiterjedt erősítésekkel bírt; a felső pedig egy magos, kősziklás hegyen van építve és erős kőfalakkal és sáncokkal körülvéve… Az alsó várnak kerületiben pedig maga a város vagyon, melyet ugyan szoros, de csinos városnak mondhatni. Itten tartja helyét a slavoniai generálkommandó. […] Katonai jurisdictio alatt vagynak és választott magisztrátusok vagyon, melynek feje a polgármester, egy tiszt szokott lenni, mindazonáltal a lakosok nem katonák, jóllehet a határkerülethez tartoznak… Péterváradnak külső városai nincsenek; vagynak azonban majorjai és kertjei.”

Békésebb időket idézett Türr Antal a Bácska hírlapban kilenc részletben közölt Úti rajzok című útirajzában, amikor az 1909. év nyarának emlékeit foglalta írásba. Nagyboldogasszony ünnepét, augusztus 15-ét ugyanis a lobogókkal ékesített Újvidéken, s a díszesen kivilágított péterváradi erőd lábainál töltötte, önfeledten csodálva meg a lemenő nap fényében kéklő szerémi hegycsúcsokat. Másnap virradatkor hajójuk a sziklára épült erőd alatt szelte a Duna habjait, miközben az utasok a hegyoldalak gondosan ápolt szőlőkertjeiben gyönyörködtek: fekete gerezdek csüngtek a tőkéken, az utakat pedig mindenütt málna és eperbokrok szegélyezték. Igazi meglepetést azonban Kamenicán a Karácsonyiak grófi kastélya és az angolpark okozott, ahol az évszázados tölgyek alatt kőbe merevedett ölelkező pár a szerb romantikus líra szépségeit is eszébe juttatta a vándornak. Útja ezt követően egyenesen a Karlovica feletti hegyekbe vezetett, ahol a zombori író a fák hűvös árnyékában Radicsevics Brankó sírját kereste fel.

A szerémsági Kamancon fordították először magyarra a Biblia néhány részletét is. Az idők azonban változtak, a hegy lankáin ma ortodox kolostorok várják a látogatókat.

Irodalom: Katolikus Lexikon; Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások' le-irása Tót és Horváth Országoknak rövid esmértetésével egygyütt; Béts, 1796; Ua: Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások leírása Tót és Horvátországoknak rövid esmértetésével együtt; Régi Magyar Könyvtár Források; Budapest – Balassi Kiadó, 1993. 197 p.; Szilágyi Sándor: A magyar forradalom története 1848 és 49-ben; Pest – Heckemast Gusztáv, 1850. 436 p.; Fridrik Tamás: Bács-Bodrogh vármegye rövid leírása, földrajzi alapfogalmakkal; Szegeden – Nyomatott Endrényi Lajos és társa könyvnyomdájában, 1878. 310 p.; Szalay György: Történeti vázlat a Pétervárad közelében lévő Havi Boldogasszony kegy- és búcsújáró helyről, annak keletkezése és további fennállásáról I–II.; Újvidék, 1881. július 24. 1–2.; július 31. 2–3. p.; A Havi Boldogasszony kápolna [búcsúja]; Újvidék, 1881. augusztus 7. 3 p.; Iványi István: A péterváradi katonai sánc polgárosítása I–IV.; Újvidék, 1884. március 2. 1–2. p.; március 9. 2. p.; március 16. 3. p. és március 23. 1–2. p.; Ua: A Bács-Bodrog Megyei Történelmi Társulat Évkönyve. Szerkesztette Margalits Ede titkár; 1885. I. évfolyam, 1. füzet, 13–20. p.; Bozó Manó: Pétervárad 1849-ben; Hazánk, 1889. XI. évfolyam, 4. szám, 294–315. p.; Reminiscentiák 1848-ból I–II. (a Pesti Hírlap 1848-ik évfolyamából) [Pétervárad és Szerém megye]; Újvidék, 1891. január 11. 1–2. p. és 1891. január 18. 1–2. p.; Érdujhelyi Menyhért: Újvidék története; Újvidék – Popovics testvérek könyvnyomdájából, 1894. 352 p.; Ua: Érdujhelyi Menyhért: Újvidék története; Temerin – Rubicon Könyvkiadó Kft., 1991. 347 p.; Pétervárad a török hadjárat alatt; Újvidék, 1902. augusztus 3. 1. p.; Dudás Gyula: Petur bán és Peturváradja; Századok, 1906. XL. évfolyam, 84–86. p.; Pataki Vidor: A péterváradi ciszterciek a középkori Kelenföldön; In: A Ciszterci Rend Budapesti Szent Imre gimnáziumának Évkönyve az 1941/42. iskolai évről. Közzétette Brisits Frigyes igazgató; Budapest, 1942. 190 p.; Takács Miklós: A bélakúti / péterváradi ciszterci monostor; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1989. 124 p.; Koszta László: Dél-Magyarország egyházi topográfiája a középkorban; In: A középkori Dél-Alföld és Szerémség. Szerkesztette Kollár Tibor; Szeged, 2000. 41–80. p.; Gere László: Várak a Szerémségben; In: A középkori Dél-Alföld és Szerémség. Szerkesztette Kollár Tibor; Szeged, 2000. 337–382. p.; Takács Miklós: Az újvidéki táj középkori településtörténete és műemlékei; In: A honfoglalástól Mohácsig. Millenniumi visszaemlékezés a délvidéki magyar kultúra első félezredére. Szerkesztette Bosnyák István; Újvidék, 2002. 45–79. p.; Dévai Gyula: A Törczfiktől Mária Teréziáig; Magyar Szó, 2006. május 9. 18. p.; Beke Margit: Pétervárad története a kezdetektől a XVIII. század végéig; Magyar Sion, XLIX. (VII.) évfolyam, 2013. 1. szám, 49–87. p.; Dselálzáde Mustafa naplója; In: Török hadak Magyarországon 1526–1566 (Thury József fordítását válogatta, jegyzeteit bővítette Kiss Gábor; Panoráma, h. n., é. n. 70–71. p.

(Folytatjuk)

Szendrő vára

Szendrő vára – Már a rómaiak korában ismert erődítmény volt, Trajánusz császár, Pannonia (Germania Superior) provincia kormányzója 107-ben a Dák Királyság ellen vívott második háborúja idején a Traiana Fortis néven ismert seregével itt kelt át a Dunán. Győzelme után lett az Al-Duna vidéke római tartomány. A hadjáratra emlékezett Manuel bizánci császár történetírója, Joannes Kinnamos, Anonimus pedig a gestájában úgy tudta, hogy Árpád fejedelem vezérei ezen a vidéken vezettek hadjáratot „Galád ellen, kinek uralma a Maros folyótól egészen Horom váráig terjedt”. Lejjebb, Kubintól néhány kilométerre, a Morava folyó torkolatánál állnak Kulics vár romjai, ma már csak a régi háborúk emlékét őrző omlatag torony látszik belőle. „Hajdan, a rómaiak korában ott egy erősített város állott, melyet, valamint a folyót is Margusnak neveztek” – írta Gecser Béla A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig (1893) könyvében. Nándor-Fejérvár után itt kezdődik az a végvári rendszer, amely egészen Orsováig és Szörény-Tornyáig (a mai Turn-Severin) húzódott, és ahol a török háborúk idején, egészen 1739-ig a Délvidék legnagyobb, legvéresebb csatáit vívták.

Az Al-Duna vidékén Szendrő vára nyitja az erődítmények sorát, lefelé haladva a folyón Keve vára már csak a történelmi emlékekben él, Ópalánka szigetének Ráma vára Lászlóvárával és Galambóccal együtt azonban még megingathatatlan emlékei a történelemnek – írta Erődi Kálmán a magyar határvidék erődrendszerének összefüggéseit föltáró Az Alduna és vidéke (1914) című könyvében. Szendrőt, a régi, nevezetes magyar várat a Duna, a Temes és a Karas-Néra torkolatai között elterülő hatalmas félkörív közepén találta, ahol a természettől alkotott két bástyán valamikor két vár állott őrt. Szendrőt 1427-ben a török elleni védelemért cserébe a szerb Brankovicsok Zsigmond királyunknak adták át, aki 1432-ben felépítette a mai formájában is látható erődöt. Murád szultán ugyan elfoglalta, de 1440-ben Hunyadi János újra visszavívta. II. Mohamed hódító hadjárata után egészen 1789-ig a török bitorolta, Szavoyai Jenő háborúit követően azonban osztrák kézre jutott. A szerbek 1867-ben kapták meg. Szendrő várával szemközt a „magyar parton” Kevevára (Temeskubin) állott. Határában még megtaláljuk az Árpádkori Keve várának romjait. Ott, ahol a Dunába bal felől a Karas és a Néra folyók ömlenek, a két torkolat között van a két Palánka. „A Duna partján Újpalánkánál kelt át az Attila udvarába induló Priscus Rhetor követsége, itt érintette először Traianus Dácia földjét is, a hőslelkű Zrínyi Ilona 1692-ben itt búcsúzott el sírva, hőn szeretett hazájától.” Az Újpalánka mögötti Ópalánka közelében állt régen Horom-vára, az Árpád-kori Horom vármegye székhelye. Átellenben a komorrá váló hegyek szélső sziklafokát Ráma várának romjai díszítik, melyet 1788-ban Báró Lo-Presti hadnagy a törökkel vívott ütközetben maroknyi csapatával haláláig védelmezte. Innen már csak néhány evezőcsapásra van Galambóc, bástyáival szemközt áll Babakáj az Alduna első sellője, „tanúja azon ma sem szűnő küzdelemnek”, amit a folyó a sziklákkal vív. Erődi Kálmán tudni vélte, hogy a nép fantáziája több mondát fűzött a rejtélyes sziklához. „Régen a hajósok réme volt. A fenyegető veszedelmek emléke él azon szokásban, hogy aki először kel itt át, azt megkeresztelik az Izlas, a Tachtalia és a Greben zuhatagok nevében.”