A magyarországi szerb kódexek világában

Ez év szeptemberében egy új, a régi és ritka, írott és nyomtatott könyvekkel foglalkozó szakembereket, szlavistákat és hungarológusokat egyaránt érdeklő kiadvány látott napvilágot Szerb kéziratok Magyarországon (Српске рукописне књиге у Мађарској) címmel. A könyv, amely a belgrádi Szerb Patriarchátus Könyvtára kiadásában jelent meg, a Szerb középkori kéziratok külföldi gyűjteményekben való felkutatása, nyilvántartása és tudományos leírása című projektum egyik nagyon fontos eredménye, amelyet dr. Zoran Nedeljković, a Szerb Patriarchátus Könyvtára igazgatójának és a kiadvány szerkesztőjének vezetésével valósítottak meg. A tudományos munka szerzői: dr. Vladan Trijić, prof. dr. Branislav Todić, prof. dr. Zoran Ranković és prof. dr. Zoran Rakić. A kiadvány nemcsak szerkezeti és tartalmi szempontból, de esztétikailag is figyelemkeltő, a grafikai szerkesztést Milovan Parezanović, a borítót pedig dr. Miroslav Lazić tervezte. A katalógussal egyidőben egy másik mű is napvilágot látott Paleográfiai album¹ címmel, amely illusztrációkat tartalmaz a leírt kéziratokról.

A katalógus és a hozzá szervesen kötődő album tudományosan feldolgozott formában mutatja be azokat a szerb középkori kéziratokat, amelyek Magyarország területén találhatók. A tudományos bizottság tagjai a kéziratok feldolgozása során az interdiszciplináris módszert választották: minden egyes könyv-, illetve könyvtöredék-leírás több szerző közös munkájának eredménye. A katalógus és a paleográfiai album hosszú évekig tartó levéltári kutatásoknak, valamint több kulturális és tudományos intézmény együttműködésének a gyümölcse.

A katalógus szerzői a magyarországi szerb kéziratok leírását megőrzésük helye és az egyes gyűjteményekhez való tartozásuk elve szerint rendszerezték. A leírások de visu, azaz a kéziratok kézbevétele alapján készültek, archeográfiai elvek szerint, és az alábbi adatsorokat tartalmazzák: Fejléc, Fizikai jellemzők, Kötés, Keletkezési idő, Írásmód és nyelv, Festett díszítés, Tartalom, Széljegyzetek, Megjegyzések és Válogatott irodalom. A katalógus végén gazdag irodalomjegyzék és vízjeles hivatkozások találhatók, majd következnek az előszó magyar és angol nyelvű fordításai, végül pedig a Mutatók: szerzői, tartalmi, kronológiai, személynévi és földrajzi névmutató.

A kötetet a szerkesztő által írt Bevezető nyitja, amely a kutatások célját és a külföldi gyűjteményekben található szerb kéziratok feltárásának eddigi eredményeit ismerteti.

Ezt követi az Előszó, amely tömör, szisztematikus, átfogó és rendkívül informatív adatokkal mutatja be a magyarországi szerb kéziratos könyvekkel kapcsolatos tényeket, azok intézményenkénti és gyűjteményenkénti számáról, származási helyükről és idejükről, vándorlásukról és sorsukról a viharos történelmi fordulatok fényében, különös tekintettel az 1690-es nagy szerb vándorlás előtti és utáni időszakra. Rámutat a kéziratok jellegére és témájára, kiemeli – ha ismertek – szerzőiket, másolóikat, illuminátoraikat, könyvkötőiket, tulajdonosaikat és adományozóikat. Magyarázatot nyújt a kéziratok és kézirattöredékek archeográfiai leírásának módszertanáról és alapelveiről, valamint a katalógusban való elrendezésükről is.

A katalógusban összesen 106 szerb cirill kéziratos könyv szerepel, köztük olyan kódexek, töredékek és régi nyomtatott szerb könyvek példányai is, amelyek jelentős kéziratos kiegészítéseket tartalmaznak. A legnagyobb gyűjtemény a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye Könyvtárában található Szentendrén – összesen 78 tétel. Ezek a kéziratok a budai egyházmegye különböző egyházi gyűjteményeihez tartoznak. Származási helyük megjelölésével a Szerb Ortodox Egyházmegyei Könyvtárban őrzik őket. A legnagyobb számú kézirat a Grábóci kolostorból származik: 42 kötet. A többi kódex megoszlása: a Szentendrei Egyházközségből 19, Siklósról 4, az Egyházmegyei Кönyvtárból 3, Székesfehérvárról 3, Rácalmásról 2, majd Beremendből, Győrből, Lórévből, Szigetvárról és Töttösről egy-egy kézirat került az állományba. A többi kézirat többsége Budapesten található: 14 a Országos Széchényi Könyvtárban, 6 az Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtárában, és 1 a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában. A Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában 1 kéziratot őriznek. Székesfehérváron 1 kézirat a Püspöki Könyvtár része, 2 pedig a Szent István Király Múzeum tulajdonában van. A medinai Szentháromság-templom gyűjteményéhez 2 könyv tartozik, és 1 a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Nagykönyvtárában található.

Fontos kiemelnünk, hogy a magyarországi szerb régi kéziratos és nyomtatott könyvek megmentésében kimagasló szerepe volt Georgije Hužviknak (Huzsvik Györgynek, 1916‒1976), aki Szentendrén működve 1958-tól haláláig töltötte be az egyházmegyei könyvtáros tisztségét, valamint Čedomir Šulcnak (1907–1982), az egyháztanács titkárának és szentendrei parókusnak. Ők számos könyvet gyűjtöttek össze és juttattak el a Szerb Ortodox Egyházmegyei Könyvtárba az elhagyott magyarországi szerb templomokból – többek között Győrből, Komáromból, Székesfehérvárból, Szigetvárról, Bajáról, Magyarbólyból, Rácalmásról, Siklóshoz közeli településekről és más helyekről. Emellett átköltöztették a grábóci kolostor teljes könyvtárát is. A szerb könyvek megmentésében Hužvik munkáját segítette dr. Dimitrije E. Stefanović professzor (1936–2019), aki élete során kiemelkedő filológusként jelentős nyomot hagyott a szerb írásbeliség kutatásában, és sokat tett a szerb kulturális örökség feltárásáért és megőrzéséért Szentendrén és más egykori magyarországi szerb központokban. Közreműködése révén, az ő munkássága is beépült ebbe a katalógusba.

A magyarországi szerb kéziratok a XIII. századtól egészen a XVIII. század végéig terjedő időszakból származnak. Legtöbbjük az 1690-es nagy szerb bevándorlás előtti időkből való, és főként délről kerültek ide, bár kisebb részük már korábban is itt volt. A legrégebbiek közülük az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött pergamentöredékek, amelyek a XIII. század második feléből származó szerb Praxapostolos², azaz Apostolok Cselekedetei részei voltak (Будимпештански одломци Српског Праксапостола). Összesen hét kódextöredékről van szó, amelyek Foktövi János református lelkész – 1614/15-ben Vácott bekötött – magyar nyelvű kéziratos prédikációgyűjteményének kötéséből kerültek elő. A töredékek tehát már a nagy szerb vándorlás előtt Vácon voltak, ám az eredeti könyv sorsa ismeretlen.

A Lórévi triódion³ (Ловрански триод) a második legrégebbi magyarországi szerb kézirat, amely egy ‒ a XIII. század második feléből vagy a XIV. század elejéről származó – pergamen részeket, valamint – a XV. század utolsó negyedében vagy a XVI. század harmadik negyedében keletkezett – papír részeket tartalmazó konvolútum⁴. Аz erősen megrongálódott pergamenváz azt bizonyítja, hogy létrejötte fokozatos volt. Sajnos, papír pótlásaival és kiegészítéseivel együtt is hiányos. Erről a kódexről csak annyit tudunk, hogy a XX. század folyamán Dunaföldvárról Lórévre vitték, majd végül onnan áthelyezték a szentendrei gyűjteménybe.

Feltételezhető, hogy a szerb praxapostolos budapesti töredékei és a Lóréven őrzött majd Szentendrére került triódion egyaránt délről származik, mint ahogy az számos más, a XVII. századnál régebbi kézirat esetében is bizonyítást nyert. E könyvek legnagyobb része liturgikus tartalmú. A dél-szerbiai eredetű kéziratok vándorlásáról tanúskodik még az Első hangú oktoéchosz⁵ (Октоих првогласник) is, amelyet 1570-ben írtak Novo Brdóban, és amelyet egy 1537-es, Božidar Vuković által nyomtatott Ötödik hangú oktoéchosz (Октоих петогласник) példányával, valamint egy XVIII. századi kéziratos kiegészítéssel kötöttek össze. Ezt a konvolútumot, amely egykor a Račai kolostor tulajdonában volt, a nagy szerb népvándorlás alkalmával, a kalugyerek magukkal vitték az említett kolostor kegytárgyaival együtt. A vándorlás során a könyv először a Szent Miklós templomba került Dunapentelében (Dunaújvárosban), később Rácalmáson, végül pedig a szentendrei Szerb Ortodox Egyházmegyei Könyvtárban talált otthonra.

Magyarországon azonban számos szerb könyv volt már a nagy szerb népvándorlás előtt is. Ebben jelentős szerepet játszott a délnyugat-magyarországi Tolna megyében, Szekszárd közelében található Grábóci kolostor, melyet 1585-ben alapítottak a dalmáciai Dragović-kolostor szerzetesei, akik több hullámban telepedtek itt le. A Grábóci kolostor krónikája (Летопис манастира Грабовца) szerint, amikor a szerzetesek 1619-ben végleg átköltöztek, a liturgikus tárgyaik mellett könyveket is hoztak magukkal, és a kolostorban saját könyvállományt hoztak létre. A hosszú múltra visszatekintő Grábóci kolostor könyvtára kivételes kulturális-történeti értéket képvisel. A Szerb kéziratos könyvek Magyarországon című katalógusban e kolostori gyűjtemény a legnagyobb számú könyvleírással rendelkezik, ami egykori gazdagságáról tesz tanúbizonyságot.⁶ Gyűjteményében, kivételes értékének és szépségének köszönhetően, leghíresebb a XVI. század közepéről származó Grábóci tetraevangélium (Грабовачко четворојеванђеље), amit egykor egy bizonyos Božićko adományozott a Boldogságos Szűz Mária Születése-templomnak ‒ valószínűleg a Dragović-kolostornak ‒, fényűző kötését pedig 1663-ban rendelte meg Vasilije apát, aki nagyfogadalmas szerzetesként a Stefan nevet vette fel.

A Grábóci kolostorban scriptorium⁷ is működött, és a kéziratos könyveket helyben másolták a kolostor szükségleteire. Négy kódex őriz erről hiteles adatokat: az 1740-es években keletkezett két Szláv grammatika (Славенскa граматикa) és egy Katekizmus (Пропедије, катихизис) valamint az 1774-ben írt Euchologion⁸ (Евхологион), amely Genadije Stefanović, a Grábóci kolostor igumenhelyettese nevéhez fűződik.

Grábóchoz, mint kulturális központhoz más régi kéziratok is kötődnek, amelyekről nem tudni, hogy közük lett volna a dalmáciai Dragović-kolostorhoz, és amelyeknek kalandos sorsa felkelti a figyelmet. Például a Božidar Vuković által Velencében, 1538-ban nyomtatott Ünnepi ménea⁹ (Празнични минеј) egy XVI. század végi vagy XVII. század eleji kéziratos kiegészítést tartalmaz, melynek története igen viharos: a könyvet 1675‒76-ban egy bizonyos Petar vásárolta meg, hogy a kaposvári templomnak adományozza. Később a Grábóci kolostorba került, majd innen 1708-ban az alsónánai templomba jutott, ahonnan 1713-ban Prokopije, grábóci igumen ismét visszavásárolta. Nem tudni hogyan, de közvetett adatok arra utalnak, hogy 1729-ben már a ráchidasi Szent Miklós-templom tulajdonát képezte.

(Folytarjuk)