Rámtelepedett megint
ez a szoba, mint
egy múltbéli ostoba
gondolat, érzés, vagy
egy dallamfoszlány mely a tudatalattiból
kúszik elő.
Ezt érezheti
a zárt-tériszonyban szenvedő
rab, mikor kattan
mögötte a zár,
s a rács, a rács lesz egyszerre az
áthághatatlan határ,
mely új világát keríti körbe.
Egy ideig még
cibálja, rázza a rozsdás, görbe
fémrudakat, amíg bele nem szakad
az ina vagy a szíve.
Jómagam mára
beletanultam, hogy
a jelenem a múltam
rabja, s, bár az ajtóm
nyitható, elmenekülni nem
tudok.
Igaz, naponta kijutok a
forgatagba, de ott sem érzem,
hogy szabadabb
lennék, hisz alig akad még
utca, tér, hol holmi pupákságban fogant
szellemi termék ne próbálna
beédesgetni bársonyos
bugyrába.
Így nem marad más hátra,
mint szoba-zárkámon ablakot
tárni keletre,
nyugatra, s a huzatba,
lehunyt szemmel a
kegyes huzatba állni, hogy a
légáramlás az utazás
illúzióját keltse, a szárnyalás
képzetét, mikor az ég, csak a végtelen,
orchidealila ég a határ,
s míg súlytalan árny-testem
lebegve álmodja,
a Nap körül vijjogó héja vagyok,
teljes lényem ujjong, örül,
hogy végre, legvégre
a világra
pottyanthatok egy nagyot!
