1. rész
Töprengések régi harangszó hallatán
Elhagyták már a harangot,
Csak utolsó hangja cseng még.
Felbolygatott kebelemben
Annyi régi, kedves emlék!
Elvonuló képek gyanánt
A múlt tűnik előttem fel,
A mint hozzám ér az ének:
„Ím bejöttünk nagy örömmel!”
(Szászy István: Vasárnap otthon, 1897. Óbecse)
Volt egyszer egy Délvidék, amely virágzó középkori történelme után a török hódoltság alatt úgyszólván teljesen elpusztult. Leomlottak erődítményei, ledőltek a várfalai, elnéptelenedtek a kolostorok, elvadultak gondosan ápolt szőlőkertjei, elnéptelenedtek a piacok, a forgalmas révek és a vámok, és boldogtalan lakói elbujdostak a lápos vidék legeldugottabb tájaira. A terület elhagyatottabb, gazdátlanabb lett, mint volt egy évezreddel korábban, a népvándorlás színes forgatagának idején. Lidércek, átkok és babonák földje lett Magyarország középső és déli területe, ahol a csíkászok, a pákászok és a madarászok világában pásztornak lenni már fejedelmi rangot jelentett. Százötven évi haldoklás után a XVIII. században új honfoglalóktól lett hangos a táj, s elképzelem, amint a természet csendjéhez szokott madársereg a telepesek első szekereinek szokatlan látványára hangos ricsajjal az égbe emelkedett; valahogy úgy, ahogyan azt Fábián Gyula az 1940-ben megjelent Sajkások hadnagya című elragadóan bájos ifjúsági regényében a Futak környéki Kócsagsziget történetében megírta. Akkor kezdődött elölről minden – egyes történetírók véleménye szerint (közéjük tartozik Ács Zoltán is) ezen a tájon a tatárjárást követő újrakezdést is beleszámítva, ez volt a harmadik honfoglalás.
Következett egy két és fél évszázados korszak, melynek során újjászületett a magyar Délvidék. Egyre gazdagodó falvak, felvirágzó kisvárosok olvasztották magukba a német, osztrák és francia – elvétve olasz, spanyol, esetenként lengyel – bevándorlók tömegét (vagy csak kósza csoportjait), és a kezdetben, kamarai tekintetben, saját hazájukban is „vízumköteles” magyarokat. A XIX. század második felére létrejött egy gazdagon tagolt parasztpolgári társadalom, amely otthonossá tette és élhetővé formálta a Délvidék gazdasági és szellemi éghajlatát. És mire a táj változatos hagyományvilága létrehozta a maga nemzetenként elkülönült, de elkülönültségében is egymás mellett élő rendszereit, az újra formálódott vármegyék dús vetésében kilombosodott a délvidékiségnek az a misztériuma, amely egyedivé formálta a lentiségünk világát. Mire létrejöttek a nemesi, majd a polgári társadalom intézményei, addigra kialakult a Délvidék szellemisége is. A Rákóczi felkelés még csak körvonalaiban mutatta meg a közösségé formálódás igényét, az 1848–1849-es forradalom már harcolni is kész volt az élhető emberi világ megteremtése érdekében. A forradalom leverését követő megtorlás évtizede után, az 1860-as évektől végre kiteljesedett a Délvidék felvirágzása, ami nemcsak takarékpénztárakban, részvénytársaságokban, piacokban és vállalkozásokban mérhető, de kastélyokban, palotákban, templomokban, parkokban, kertekben, dallamokban, versekben és regényekben is. 1794-ben a német utazó Hofmannsegg még elemózsiával gazdagon felpakolva indult bogár- és madárgyűjtő körútra a délvidéki lápok világába, egy évszázaddal későbbi követői – köztük Herman Ottó is – már a délvidékiség csodáit kereste e tájon: megalkotott, eleven kultúrájának sajátos színeit, egyediségében elragadó fényeit, pazar látványát igyekeztek beilleszteni a magyar glóbusz egységébe, elképzelt harmóniájába. A begaszentgyörgyi uradalmi jegyző és ügyintéző, majd becskereki levéltáros, Bárány Ágoston a magyar reformkor nagyjaival, Fényes Elek nemzedékével együtt indult újrafelfedezni az időközben elfeledett Magyarországot, és írta meg bánsági, bácskai és szlavóniai útirajzait, Temes és Torontál vármegyei monográfiáit. Példáját – nem kevésbé lelkes elszántsággal – fél évszázaddal később Radics György követte. Vízépítő mérnökök figyelme fordult a népélet titkai felé, bolyongó papok és szerzetesek gyűjtöttek népdalokat és népmeséket, kántortanítók és lapszerkesztők pedig novellákban, regényekben igyekeztek megörökíteni a táj emberének életét. 1868-ban Zomborban megjelent Csupor Gyula Megbukott a mama! című műve, vidékünk első regénye is. Ujlaki Kornél Dezső darázsi plébános Magyar hűség címmel Corvin Mátyásról írt öt felvonásos királydrámát, a Dráva és a Karasó menti novellái pedig olykor tömörkényi erényeket csillogtattak meg. Hogy ebből a világból ma már jószerével csak Papp Dániel és Gozsdu Elek emléke maradt fenn, az nagy vesztesége mai önismeretünknek és értéktudatunknak. E két szerző a XIX. század végi Délvidék kétségtelenül legkiválóbb alkotója – de nincsenek egyedül. Az unatkozó esztéták állítása pedig, miszerint: a magyarországi tanácsköztársaság bukását követő kommunista emigránsokkal kezdődik a délvidéki magyar irodalom, megmosolyogtató önámítás.
Voltak évtizedek, amikor a közgondolkodás elfogadta a közösségi butításnak azt az intézményesült törekvését, mely majdnem egy teljes évszázadon át sulykolta belénk a „hagyománytalan vidék” megtévesztő mítoszát – szegényebbé, kiszolgáltatottá, hitevesztetté téve ezzel az öntudatában amúgy is megnyomorított délvidéki magyarságot. A regényíró Kanizsai Ferenc elődei, kortársai és utódai elmondták véleményüket a Délvidék emberéről, üzenetük ma is módfelett tanulságos. Ők ott árválkodnak a mögöttünk hagyott időben, mi pedig elhittük, hogy gyökértelenek vagyunk a saját szülőföldünkön. Ha feléjük fordul a figyelem, ha újra felfedezzük a műveiket, ha felismerjük, hogy apáink és dédapáink valamennyien beleszőtték életüket a Délvidék színes kárpitjába, könnyebben számolunk le azzal a tévhittel, hogy jöttmentjei vagyunk a Bácska, a Bánság magyar világának. Hogy ezt végképp felszámoljuk, újra kell olvasni a Délvidék XIX. századi irodalmát, újra kell alkotnunk a Délvidék emlékezetét.
Teleki Domokos, „a tudományok gyarapítására és az anyai nyelv pallérozására s terjesztésére, ezáltal pedig a nemzeti karakternek állandó fenntartására s ékesítésére egybeszövetkezett” Erdélyi Díszes Magyar Társaság lelkes tagja 1796-ban tette közzé Egynehány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországoknak rövid esmértetésével együtt című munkáját, melynek első oldalán mottóként ez olvasható: Patriam illustrare, cum possis, nolle scelus est – Ha nem akarod bemutatni a hazát, bár képes lennél rá, vétkezel. A délvidéki író ember számára semmi sem lehet nemesebb feladat, mint a tájhoz kötődő nemzeti örökségünk és értékeink fölkutatása, megőrzése és számbavétele.
Mai társadalmi és közösségi gondjainkat mindaddig nem láthatjuk tisztán, életünk töredezettségét nem láthatjuk valódi, lehangoló méreteiben, amíg történeti gondolkodásunk szintjén nem vetjük össze a délvidéki magyarság XIX. század végi polgári világának értékeivel, azzal a mindmáig legteljesebb társadalmi megszervezettséggel, amiben a mi vidékünk közösségének valaha is része volt. 1867–1914 boldog fél évszázada volt az a korszak, amikor az intézményekben megjelenő társadalmi szervezettség, és a szellemi javakban megmutatkozó emberi igényesség maradandó formát és tartalmat adott magyarságunknak. Az oktatás, a lapkiadás, a tudományos élet, az irodalom belső erők alapján öltött formát, de még a pénzügyek intézése és intézményi rendszerének a kialakítása is a közösség szuverén szándékát tükrözte és jelenítette meg.
A délvidéki magyar kultúra értékeit föltáró eddigi munkám kiteljesedéseként az elkövetkező években szeretném elkészíteni a Délvidéki magyarság XIX. századi irodalom- és művelődéstörténeti lexikonát. A beláthatatlanul gazdag források eddigi föltárása során mintegy 150 író-történetíró, irodalmi alkotó munkásságát ismertem meg, és legalább 150 további alkotó munkásságáról vannak adataim. Pályájuk bemutatását, a sajtó-, az iskola- és intézménytörténettel – valamint a korszakban meghatározó szerepet játszó egyházi intézmények történetével párhuzamosan – szeretném elvégezni.
Ezerszer áldott a Délvidék pora, amelyből a történelmi pusztulások után az élet újra és újra kihajtott, s ezerszer áldott a délvidéki ember, aki a romokon is képes volt újra és újra fölépíteni az elpusztított otthonát!
Tervezett lexikonommal a Délvidék Nagykönyvét szeretném átadni az olvasóknak.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Óbecsei Angyal / Fotó: Mák Ferenc
