Keserűre főzöm.
Törökösre, feketére.
Mintha a múlt éj
maradéka csurranna az
ibrikből a csészémbe,
mely valamelyik ősömtől
maradt rám,
talán szépanyám
hozománya volt.
Évtizedeken át egy komód
fiókjába
rejtve várta a napot,
hogy bizonyíthassa,
mestere nem
hiába álmodott
neki formát,
gyúrta, égette az agyagot,
mert végtére lett
valaki, ki kézbe vette,
s tartalmat töltött belé.
Vigyázva fogom
két tenyerembe,
hisz e csésze sorsa, mint
bármely emberé,
kinek a használhatóság
indokolja csupán életét.
Minden reggel két
szem kockacukor a
kávém kísérője.
Fogaim közé szorítva
rajtuk szűröm át a
sűrű levet,
melynek zamatát
kiemeli a
különös egyveleg,
az édes s a keserű
békés együttléte,
mely tépett mindennapjaim
jelképe is lehet.
Az ablaknál állva kortyolom
a forró ajzószert, azt
remélve, erőre
kapok tőle, elhagyni
ez áporodott szoba-világot.
Bár ott,
künn a harsány fény riaszt,
mégis erővel nyitva tartom
a szemem,
s, ha nem is mindig
értem, amit látok,
megbizonyosodom ismét,
hogy e feslett világot
mielőbb újra kell
teremtenem.
