A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szervezésében október 15-én a zentai Kiszsinagógában szép számú érdeklődő előtt nyílt átfogó kiállítás Makovecz Imre, a szerves építészet világhírű magyar képviselőjének közösségi házaiból. Az ekkor és ugyanott megtartott, a 90 éve született építész hommage-aként is felfogható építészeti kerekasztal-beszélgetés résztvevőjeként igyekeztem lejegyezni és összegezni a témához kapcsolódó gondolataimat; reflexióimat:
Makovecz Imre (1935–2011), Eget és Földet összekötő építészetének emberépítése közösségi téralkotásainál is hangsúlyosan kimutatható. Ennek értelmében először a fény felé törekvésre, mint a fák törvényének tiszteletére hívnám fel a figyelmet. Ezt nemcsak ténylegesen, az anyag- és jelképhasználat révén emeli ki, hanem a gyökér- és koronacsakra közvetlen összeköttetésével is nyomatékosítja. Ennek eredménye az Arc-koponya felnagyított, antropomorfikus építészeti lenyomata – költészete. A közép kiemelése, a szimmetriahasználat, az épületlény felmutatása, a memóriával telített térbe való tervezés archeológiája – demiurgoszi lényének alapeszközei. Ezek és a korábban említettek segítségével rajzolódik ki számunkra közösségi házainak legfőbb üzenete: az, hogy a fény utáni vágyással együtt és párhuzamban, az embereknek angyali szintű lényekké kell válniuk… Ez látomásos – helyben (kontextusban) és helyzetben (kultúrában) gyökerező – építészetének egyetemes érvényű indítéka.
Ebben a pozícióban az isteni önfelismerés egyenértékűvé válik a létrejövés drámájának emberi tapasztalatával – s ezzel együtt a teremtésben való közös részvétellel is.
Közösségi tereinek megalkotásánál nemcsak a hagyomány folytatásával, hanem annak éltetésével élve emeli meg az emberi szellemet, hiszen bennük, mint építészetileg megfogalmazott antropomorf térben tükröződik vissza mind a történelem, mind a régió, mind a természet, és nem utolsósorban az emberi közösség szerepe.
Szinte legelső közösségi házánál, a sárospataki művelődési háznál (1977–1983) mesteri építészeti mintát alkotott: az ember alakú formázás, a földalapú alépítmény és a lebegő tetőfelépítmény, a külső tér belsővé vonása, valamint a helyi kontextus tiszteletének gesztusai mind ennek a szemléletnek a részét képezték. A cour d’ honneurt, azaz a két „S” alkotta tulipánformából kifejlesztett „U” alaprajzi forma későbbi munkáiban továbbfejlesztve jelenik meg. Ezt az alábbiakban példákkal igazolandó modellfejlődést azonban megelőzte a zalaszentlászlói faluházzal (1980–1985), az 1980-as évek elején kibontakozó faluház-építési akciója. A baki (1985–1988) és a kakasdi faluházak (1987–1994) a közösséget az építésbe bevonó munka egyedi és beszédes képviselői. Az elsőnél mitikus madarunk, a turul, mind morphoszbéli, mind alaprajzi vetületet képezve; a másodiknál pedig a településen élő népek (a Duna menti svábok és a bukovinai székelyek) jelképeinek összefonódását eredményezte az emberi összefogással, kalákában készült, az adott közösségnek magát a nagybetűs Otthont megtestesítő alkotás.
Későbbi művelődésházainak sorát a visegrádi Erdei Művelődési Ház (1984–1988) építménye nyitja, mintegy a mogyoróhegyi munkásságának lezárásaként. Ennél a dombháznál a kozmogónikus képlet (12 jelképes oszlop tartja az opeionnal koronázott kupolát) frappánsan fejezi ki a Mezei Árpád által felállított, a Makovecz-féle, az ellentétek egységén alapuló tér (és éghajlat) karakterképletet. Az „aranyudvar” mellett ez is alapvető elemévé válik későbbi architektúráinak. A szigetvári Vigadónál (1987–1994, 2013) ezeket – a városrehabilitációs célzaton túl – a torony jelenségével bővítette ki: kupoláit megháromszorozva szürreális allúziót képezett az általa hőn szeretett első Goetheanumra. E szigetvári közvetítéssel a már korábban említett, bevált „sárospataki minta” is tapinthatóvá válik a lendvai kulturális központnál (1995–1999, színház, könyvtár és hangversenyterem), valamint a makói Hagymaháznál (1999–2000, művelődési ház). Ezeknél a különböző karakterű és jelentésű tornyokkal megtámogatott fő épülettömegeket már mint hiút – egy hátára fordított, bordás bárkát – formázta meg. Szlovéniában a „ház a házban” formula a múlt jelenvalóságát hivatott tételezni, a dél-alföldi épületnél pedig az utcasorhoz és városjelleghez való illeszkedés, valamint a bensőben megjelenő, átértelmezett, „megkövült” fák hoztak újabb, jellegzetes építőköveket Makovecz közösségi téralkotásaihoz. Ahhoz a térértelmezéshez és térélményhez kapcsolódik, mely mindenkor karakteresen emelkedett, épített környezetet és látványos – szinte metaforikus – városképet eredményezett. Ezzel kapcsolatban azonban meg kell jegyeznünk, hogy Makovecz Imre utánozhatatlan közösségi házaira (és általában házaira, de még inkább templomaira) nem a múlthoz való visszatérés az igazán jellemző és fontos. Ő inkább a kezdetekhez fordul, az eredetet keresi. A nagy ős, öreg sedes-ét, amit aztán a körülményekhez képest költőien körbeépíthet. Ezért lesz építészete emlékeztetően is új. Ezt nem elég hangoztatnunk. Ezt tudnunk kell.
Makovecz ugyanakkor azt mondja, hogy otthonra a kultúrában kell lelnie az embernek. Ez, mármint a kultúra, az ősök alkotásainak élvezetét jelenti. Ez az utódok elé tálalást és a nemes előkészítést is jelenti. Közösségi házainál ezért próbált mindenkor égbeemelő kultuszt és ünnep-teret kialakítani az eggyé vált szabad soknak, szolgálatot tenni túl a puszta szükségen… ténylegesen rangot és élet-reményt adni az önmagára ismerő közösségnek…
