Nyolcvanéves korában elhunyt Kiss Gy. Csaba Széchenyi- és József Attila-díjas irodalomtörténész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem címzetes egyetemi tanára, a közép-európai irodalom jeles kutatója, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja. 1986–1992 között a magyar rendszerváltást előkészítő Magyarságkutató Intézet tudományos főmunkatársa volt, 1992–1995 között pedig a Közép-Európa Intézet igazgatójaként dolgozott. 1999–2004 között a Zágrábi Egyetem vendégtanára volt.
Kedvenc irodalmi műfaja az esszé volt, könyveinek többsége a töprengések, a körültekintő számvetések írásait tartalmazza. Jelentősebb munkái: Közép-Európa, nemzetek, kisebbségek (1993), Nálunk és szomszéd nemzeteknél (1994), Lengyel napló (1997), A szabadság kísértése (1999), Nyugaton innen, Keleten túl (2000), A haza mint kert (2005), Ariadné avagy bolyongások könyve (2007), Hol vagy, hazám? Kelet-Közép-Európa himnuszai – Egy nemzeti jelkép történetéhez (2011), Nemzetek és előítéletek. Esszék, tanulmányok az Adriától a Balti-tengerig (2013), Budimpešta–Zagreb s povratnom kartom (Zagreb, 2014), Budapest–Zágráb. Oda-vissza (2015), Harminc év után: 1987. Személyes történelem (2017), Közép-európai találkozásaim. 18 év – 41 arckép (2018), Bába Iván–Gyurcsík Iván–Kiss Gy. Csaba: Közép-Európa magyar szemmel (2020). Kiss Gy. Csaba különos szeretettel vonzódott az Adriához, több kötetben dolgozta fel Fiume magyar történelmének emlékeit: Fiume és a magyar kultúra (2004), Magyar írók az Adrián (2007), Adriai képek (2008).
Kiss Gy. Csaba Ćurković-Major Franciskával együtt állította össze a Fiume és környéke a 19. századi magyar útirajzokban (2020) című kötetet, mely utazásra, egyben történelmi emlékezésre csábítja az olvasót. A könyv Fiume varázsa című bevezető tanulmányában Kiss Gy. Csaba részletesen elmondta: Mária Terézia 1776-ban és 1779-ben uralkodói diplomával rendelte Fiumét a magyar korona alá. „E két döntést azután az egymással vetélkedő magyar és horvát nemzeti mozgalom jó évszázadon keresztül homlokegyenest eltérő módon értelmezte.” Kiemelte: a magyar Fiume-történet megfelel a történészek által hosszú XIX. századként emlegetett kornak. A magyar polgárság, az értelmiség lassan hódította meg a várost, eleinte főleg tisztviselők, később, a magyar intézmények fejlődésével újságírók és tanárok teremtettek maguknak otthont a Tersattói vár falai alatt. Kiss Gy. Csaba hangsúlyozta: míg 1880-ban a lakosságának csak 1,8%-a volt magyar, az első világháború előtt ez az arány már 13%-ra nőtt, „ami a város korabeli, közel ötvenezer fős népességéből nagyjából hat és félezer magyart jelentett”.
A könyvvel a kezemben még látni vélem a fiumei naplementét a nyugati hegyek fölött, miközben a kikötőbe megtérő hajók hófehér árbocaikkal búcsút intenek a fényes tüneménynek. Fedélzetükről tekintélyes utasok serege lép a kikötő márványlapjára: Garády-Gauss Viktor, az Adriai tenger krónikása, a tengerparti élet színes csodáinak páratlanul szép megörökítője, Gáspár Ferenc tengerészorvos, népszerű földrajzi író, a XX. század elejei fiatalok kedvelt és népszerű útleírás-szerzője, aki az osztrák-magyar haditengerészet egyik vitorlásán, a Zrínyi korvettán a világtengereken hajózva kétszer kerülte meg a földet, Györök Leó tengerész, aki maga építette Kurul nevű vitorlásán éveken át volt az Adria vándora, s akinek a kilencvenes években tett egyik útját útitársa Szinnyei Ottmár Magyar lobogóval az Adrián című könyvében örökítette meg. Ott van a társaságukban Kotán Dezső, a régi világ egyik legkitűnőbb magyar tengerésze, aki 1889–1890-ben Fasana nevű korvettával szintén körülhajózta a földet, hogy azután 1894-ben a fiumei tengerészeti akadémia, a Nautica igazgatójává nevezzék ki. A Nautica növendékei jól ismerték a szigorú tekintetű Leidenfrost Gyula professzort, a kiváló magyar tengerkutatót, aki Najade nevű hajóján bebarangolta az Adria legeldugottabb zugait is. S a fehér vitorlák között bizonyára ott van a kétárbocos hajó, az Implacabile is, a „magyar szabadságharc hamupipőkéje”, melyet – mint a Fiumében megszervezendő magyar hadiflotta első egységét – 1848-ban Kossuth Lajos kormánya vásárolt meg a trieszti gazdag hajókereskedőtől, Gopcsevics Szpiridiontól. S aki asztalához szólítja az érkezőket, Dékány András, a Nautica tengerészeti akadémia egykori növendéke, aki a Matrózok, hajók, kapitányok – Kalandok az Adrián (1958) című könyvében állított emléket az előtte vitorlát bontóknak. „Még hallom lépteiket a kikötők kövezetén, nevetésüket a fedélzeteken, harsány kiáltásukat a kormány mellől és az árbocok magasából. Ott voltam a tengerészkorszak hősi idejének utolsó perceiben, amikor dicsőség volt vitorláson szolgálni, és melegebben dobogott a szív egy teljes vitorlázatú bark látványán, mint a füstokádó gőzősön.” Hajók, matrózok, kapitányok tűnnek elő a múltból, hogy a mese és a legendák révén felidézzék a vitorláskorszak pompájának utolsó perceit. A kiválóságok élén ott látom Kiss Gy. Csaba alakját is, aki olthatatlan kíváncsisággal régi magyar tájakon fáradhatatlanul fürkészi nemzeti történelmünk homályba vesző értékeit.
