A belvárosi gyógyszertár lépcsőjén ült a férfi, előtte zsíros, lyukas kalapja üresen tátongott. Fejét lehajtva, ujjai között parázsló cigarettával motyogott valamit. Nem kéregetett, inkább csak ott ült, vagy állt a patika falának támaszkodva. A járókelők akár azt is gondolhatták, hogy orvosságra kellene pár dinár... Gondolhatták volna, ha megállnak és egy pillantást vetnek Flórira. De mindenki átnézett rajta, némelyek szégyenlősen, kicsit zavartan, mások megvetéssel, fölényesen, megint mások sajnálkozóan léptek el mellette.
Flóri pedig kopott öltönyben, kosztól megszürkült, fehér ingben, pertli nélküli cipőben, piszkosan és törődötten várta az alamizsnát. Az ujjai sárgállottak a ráégett csikktől, hátrafésült őszes haja rátapadt a fejére, nagy, bibircsókos orra, apró sötét szeme, vastag, érzéki szája és telt, magyaros bajusza volt. Vékony csontú, apró termetű hatvanas lehetett.
Ekkor már nem ő vette át a nyugdíját a postástól, és a környék pálinkafőzőitől nem kapott hitelbe egy kupicával sem. A család körbejárta a boltokat és trafikokat, hogy ne adjanak neki. Flórit megütötte a szél, beszélni sem igen tudott azután, csak a lába volt jó, mert az vitte-vitte messzire, egészen a belvárosig, ahol úgy gondolta, nem ismerik, és talán dobnak a kalapba annyit, hogy hazafelé menet megihat egy targyit valamelyik pálinkafőzőnél, meg összeszedhet néhány eldobott csikket, anélkül, hogy rászólnának, ugyan már, Flóri! nem szégyelled magad...
Az üres kalap a belvárosi gyógyszertár lépcsőjén marad örökre.
Nyitókép: Pihenés/Történelmi Levéltár, Zenta
