A terror a fizikai erőszak révén kiváltott rémület és rettegés, ami nemritkán a célszemély vagy célcsoport megsemmisítéséig vezet. H. P. Lovecraft (1890–1937) horrorszerző és teoretikus három ábrázolási módot különböztetett meg a művészi félelemkeltés során: a terrort, a horrort és a misztikumot. Megfogalmazása szerint „a terror a fájdalomtól, a feldaraboltságtól és a haláltól való fizikai és mentális félelem őrületét sugallja”.
Igen ám, csakhogy a most terítékre kerülő könyv címe, a Terror egy hajó elnevezése, ami a horror műfaját kedvelők számára talán kiábrándítónak tűnhet, csakhogy a cím mögé bújtatott (hosszú) történetet alaposan megtűzdelte egzisztenciális félelemmel a szerző. Számomra fontos epizód, hogy amikor Hász Róberttel, a doroszlói származású, Szegeden élő író-szerkesztővel, akinek művei közt történelmi, filozofikus és tudományos-fantasztikus témák sorjáztak, amíg fel nem fedezte magának a detektívregényt (Fábián Marcell zombori pandúrdetektív köré font – eddig – háromrészes sorozat[1]) a bűnügyi és horrortörténeteket hoztuk szóba, mindketten ezt a könyvet emeltük ki eklatáns példaként, ráadásul mindketten megnéztük a regényből készült, nem kevésbé kiváló tévésorozatot is.
A könyv történelmi dokumentumregényként kezdődik, és akkor is érdekes lenne, ha mindvégig csupán az maradna. 1845-ben járunk, amikor az 59 esztendős Sir John Franklin kapitány expedíciót indít az Északnyugati Átjáró feltárására. A legénység a Terror és az Erebus hajókon vág neki az útnak, ez az első alkalom a történelemben, amikor gőzhajóval indultak neki az északi sarkvidéknek. A matrózok természetesen, de csak nagy vonalakban tudták, hogy hová indulnak, és mire készüljenek. Arra még rémálmukban sem gondoltak, hogy két évre a jégvilág fogságába esnek, ha mégis, akkor hamar rá kellett ébredniük, hogy ez a rémálom mindössze dajkamese volt mindahhoz képest, ami a továbbiakban rájuk vár és velük történik.
Az emberek magatartása megváltozik, ha huzamosabb időre összezárják őket – így a hadseregben, börtönben, gyógyászati intézményekben, katasztrófaövezetben[2] –, hát még a végtelen jég fogságában, ahol reményük sincs, hogy hamarosan kiköthetnek, más emberekkel találkozhatnak. A tengerészeknél szigorú az alá- és fölérendelő hierarchia, amit a folytonos összezártság megbomlaszt, megjelennek a renitensek, a levegőben terjeng a lázadás vírusa, fogyatkozóban a szén és az élelem. Ilyen esetben a szabályszegések elszaporodnak, de tényleges lázadásra nem kerül sor, mert egy új felállású vezetés se találna kiutat a természet előidézte, leküzdhetetlen fogságból. A legénység kilátástalanságának drámája elegendő is lenne a regényhez.
Ámde a végtelen fagy birodalmában ráadásul ólálkodik valami, ami egyenként gyilkolja, csonkítja meg és zabálja fel a legénység tagjait. Ez a tényleges fizikai, egzisztenciára törés, a terror megtestesülése, hiszen a titokzatos ellenség nem csupán ismeretlen, tehát védekezni se lehet vele szemben, hanem a menekülés esélye is kizárt – az emberek közti kapcsolatokat, viszonyokat egyetlen dolog írja felül: a bénító kétségbeesés, a bénító rettegés.
A történet nem csupán történelmi, hanem dokumentumregény is lehetne. A szerző a korabeli dokumentumok felhasználásával tárja az olvasó elé az expedíció valós célját, a köré szövődő emberi kapzsiságot és mohóságot, a mintegy 130 fős[3] legénység és tisztjeik heroikus, ámbár hiábavaló küzdelmét és harcát a túlélésért a három évig elhúzódó felfedezőút során. Életrajzi regény is lehetne, Simmons olyan plasztikusan ábrázolja benne karaktereit, mindenekelőtt az alkoholista, ír és alacsony származása miatt lenézett, de jó szándékú Francis Rawdon Moira Crozier kapitányt, hogy az már önmagában megérne egy regényt, miként a legénység hősiessége is bámulatos. Legizgalmasabb mégis a sarkvilági kietlenségben öldöklő lény, aminek ki- vagy mivoltáról megvan az eszkimók – inuitok – mitológiai elképzelése a hitvilágukban, talán egy fehér bundás, vérszomjas jegesmedve, noha meglehet, hogy nem más, mint maga a sötétség alakját öltött ősi gonosz, egyben az sem kizárt, hogy a kétségbeesett, reménytelen matrózok agyából kipattant, iszonyatos fantáziakép. Mindenesetre nem reménykeltő jelenség a gyilkos semmi közepén, hiszen valójában nem egyéb, mint maga az ellenséges és legyőzhetetlen természet (az összes körülményével együtt), amin az ember minden igyekezete ellenére képtelen felülkerekedni[4]. Különösen, ha maga az ember akadályozza ebben önmagát. A regény dokumentáltan bemutatja, hogy a tragédiába fúlt expedíciót a brit felsőbbrendűségi dölyf okozta, akaratlanul, de szándékosan küldték a halálba a matrózokat. Az átjáró felfedezésére az új kereskedelmi útvonal megteremtése, vagyis a birodalom gazdagodása érdekében volt szükség. Másfelől az ellátmányon spóroltak, a hajókra a legsilányabb konzerveket halmozták, amelyek részben megromlottak, részben ólommérgezést okoztak, a megfelelő ismeretek hiányában pedig a skorbut[5] is felütötte a fejét. A hajók a kor legkorszerűbb vívmányai voltak, csakhogy az üzemanyaguk, a szén a sarkkörön túl nem termelődik újra, ráadásul a nagyszámú legénység önellátásra se volt felkészítve, vadászni sem tudott közülük senki. Az expedíciót startból elbaltázták, oda is veszett mindenki. Persze a felelősök közül emiatt nem bűnhődött senki – a profit reménye szentesítette a tömeggyilkosságot.
A regényben témájánál fogva elvétve találunk humort. Noha számomra eléggé vicces, hogy egy kutatóhajót Terrornak neveznek el, még ha korábban hadihajóként is teljesített szolgálatot.
Dan Simmons rendkívül termékeny, nagyra értékelt amerikai szerző[6], tíz év alatt 15 regényt jelentetett meg és számos díjat zsebelt be értük. Leginkább a sci-fi és a horror műfajában alkot. Számos munkája magyarul is olvasható. Terror című regénye a brit történelemből merítette témáját, és nem tartozik se a sci-fi, se a horror zsánerébe. A regényből készített televíziós sorozat egyike azoknak, amelyek nem rontottak a szöveg élvezeti értékén, de a könyv mégis jobb.
[1] Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja; Fábián Marcell és a táncoló halál; Fábián Marcell és a Hét nővér
[2] Ahol a civódástól a kannibalizmusig az emberi magatartás minden módozata előfordulhat
[3] Pontosan 129 tagú volt a legénység
[4] Az „anyatermészet“ kifejezés túlságosan megszépítő és egyoldalú
[5] A szerző a korabeli egészségügyi ismereteket közli az egyik elbeszélő, a hajóorvos feljegyzései révén
[6] Érdekes, hogy amíg az európai születésű Lee Child minden regénye Amerikáról szól, addig Simmons amerikai létére európai témát választott
