A Tisza bácskai oldala előbb szabadult fel a török alól. Korábbi települései közül néhányon még a régi magyar lakosságból is maradt pár család, sőt még szerbek is letelepedtek a török idők alatt ezen a helyen. A kanizsai rév végig működött az oszmán uralom alatt is, így ez a település – a szomszédos Martonossal – nem néptelenedett el teljesen. A kiürült telephelyekre megindult az újratelepítés. Zentára zömmel magyarokat telepítettek a 18. század második felében az ország népesebb, északibb részeiről. A város nagy kiterjedésű határában és környékén sok tanya létesült, ahol a parasztok földhöz jutottak, s művelték azt. Egymástól kisebb-nagyobb távolságra épültek házaik. Önellátó gazdaságok voltak, terményfölöslegüket a zentai vásárban és piacokon értékesítették. A hatalmas legelőkön a tanyák számának növekedése oda vezetett, hogy egymáshoz közelebb kerültek, lassan csoportok alakultak ki. Így jött létre néhány tanyacsoportból később a Zentához közeli falvak némelyike is.
Az oromparti falvak földjei megfelelőek voltak gyümölcsösök és szőlősök telepítésére is. Ez magasabb jövedelmet biztosított azoknak, akik nagyobb területet tudtak maguknak megszerezni. A kis földbirtokosok nehezen éltek, legalábbis nagy családjukat alig tartották el. Ezért került több agrárproletár a városba vagy távolabbi vidékre, bérlőnek, szolgának, cselédnek.
A századfordulóra a Duna menti és más bácskai, jobbára sváb városkákban, népesebb falvakban már jócskán zajlott az iparosodás, sőt gyárak is létesültek, már közvetlenül a betelepítés után is. Az ilyen manufaktúrák, üzemek több embert is alkalmaztak, és családjaik is erőteljesen gazdagodtak. Hatalmas földbirtokok jöttek létre a jól értesült és vállalkozó gazdák kezén. A nagyvállalkozók házai a család anyagi jólétét bizonyították, néha hivalkodóan, néha szerényebben, de több, utcára néző szobával, majd a hosszanti rész megnyújtásával. Ezeknek a karbantartására, tisztítására a családfő felesége segítséget fogadott. Eleinte helybéli, szegény famíliákból kerültek ki a szolgálók, cselédek, majd a környék magyar falvaiból is, sőt távolabbi vidékről is érkeztek ilyen munkát vállalók. Így került a Duna partjára a felsőhegyi, szegény Nagy Balogh család egyik lánya, Apatinba, szolgálónak a Speiser-házhoz, amelynek több foglalkoztatottja is volt. Nagy házat vitt a gyáriparos neje, aki cselédet, szakácsnőt, mosónőt, szobalányt, szolgát egyaránt alkalmazott. A személyzetben itt és más családoknál is dolgozott lány, özvegy, férjezett, nős, idős és fiatal egyaránt. Volt közöttük magyar is, cigány is a város széléről, továbbá német is. Némelyikük a cselédszobában kapott helyet, bent a házban. Azoknak állandóan szolgálatkésznek kellett lenniük, ha bármire is szüksége volt valamelyik családtagnak. Nagyobb, hosszabb ház udvarának vége felé alacsonyabb szoba-konyhás cselédlakás is épült, ahol házaspár is lakhatott, így férfi és női segítség is mindig volt helyben. Kaput csak a házvezetőnő nyithatott a csengetés hallatán. A házban több nyelv volt használatban, s azokat mindannyian egyformán tudták. Az alapnyelv a német volt, a családtagok egymás közt azon a nyelven értekeztek. A templomban csak havonta egyszer volt magyar mise.
A szegényebb családok, halászfamíliák kisebb házakat építettek a folyóhoz közeli utcákban. A cselédek albérletet kerestek valahol a város mellékutcáiban. Igyekeztek olyan helyen találni szobát, ahol olcsón húzhatták meg magukat. Néhányan hamar férjhez is mentek a városban élő idősebb legényekhez. Akinek pedig még ilyen sem jutott, az bevállalt akár özvegyet, elvált férfit, csak fedél legyen a feje fölött.
Nagy Balogh Mária is így járt. Hiába tanulta meg elég gyorsan a németet, egyetlen legény sem kérte a kevésbé szemrevaló teremtést, így csak egy német özvegyember találkozgatott vele, de az maga is csak egy házbérlő volt, úgy mondták: Mieter, igaz több szobával, de három gyermekkel is. A feleségét két éve vitte el a tüdőbaj, s Walter már alig tudott mit kezdeni a család életével. A halászoknál volt alkalmi segédmunkás. Legidősebb fia, Anton, igaz, már kisegítő munkásként néha dolgozott a kosárgyárban, de még otthon lakott, nősülésre nem is gondolhatott ágrólszakadt létére. A kisebbek, egy fiú és egy lány fiatalabb volt. A lány, Heléna iskolába járt, a Hanzi gyerek pedig még óvodába se. A szolgálólánynak sok választási lehetősége nem volt. Ha valahol lakni akart, el kellett vállalnia ezt a családot. Vállalta a főzést, mosást, takarítást, a feleség dolgát Walter Holz mellett, s eljárt a városban néhány házhoz a heti nagymosásban segédkezni, a padlót felmosni, a parkettát csiszolni, a gang hatsarkos tégláit tisztára súrolni, az ünnepek előtti háztakarításban részt venni. Megbízható cselédnek bizonyult, így a gazdasszonyok még a vasalást, a fehérnemű stoppolását, a slingelés javítását is bátran rábízták. Ő is vitt valamennyi dinárt a családjának mindaddig, amíg a dereka nem vastagodott meg akkorára, hogy nem tudott minden munkát elvégezni. Mert Walter nem nagy örömmel, de ismét apaság elé nézett.
A közben kitört háborúba nem vitték el a sokgyerekes családfőt, csakhogy a negyedik évben, amikor az országot megszállták a németek, Walter a jobb fizetés és a családtagok támogatása érdekében nemzeti szocialistaként beállt önkéntes SS-katonának. A városból többen is jelentkeztek, főleg a szegényebben élő sváb férfiak. Ezek a katonák azután előbb-utóbb elkerültek távolabbi vidékre is, családjukat ritkán látták. Később, a visszavonuló német hadsereg kötelékeiben szolgáló bakák is egyre távolodtak otthonaiktól, szülőföldjüktől. Ez történt Walter Holzcal is, aki az 1944 januárjában megszületett negyedik gyermekét, Erzsikét nem is látta. Egy apaságot bizonyító hiteles és hadseregi pecséttel ellátott levelet küldött Nagy Balogh Mária címére, hogy a gyermeknek ő az apja, de már nem találkozhatott vele. A templomban a város sváb fényképészének felesége, akihez Mária dolgozni járt, vállalta a keresztanyaságot. A pap elfogadta az apaság bizonyítását, s Holz Elizabeth néven anyakönyvezte a csecsemőt.
Nagy Balogh Máriának így már négy gyerek nevelése szakadt a nyakába. Anton a kosárfonóban ‒ ahol leginkább nyári teraszokra, széles gangokra készítettek bútordarabokat hántolt, főzött vesszőből ‒ állandó munkát kapott, róla már nem kellett gondot viselni. Még a család élelmezésébe is besegített mindaddig, amíg egy szontai sváb lánnyal, Anival meg nem ismerkedett, aki a harisnyagyárban dolgozott, s szintén albérleti szobácskában lakott a városban. Ők hamar össze is költöztek a lány szobájába.
Amikor a felszabadítóként érkező hadsereg szovjet vezetéssel megérkezett a vidékre, s az ellenséggé kikiáltott németeket és magyarokat likvidálni akarta, Anton és a terhes Ani elindult a németek után, s meg sem álltak a régi Németország közepéig, a Rajna mentén, Niederwalluf befogadóközpontig. Ott kaptak menekültstátuszt és szállást, segélycsomagot. Polgári házasságot kötöttek. Ott született meg első gyermekük is, Helmut Holz.
A szülővárosban maradt Heléna iskolás volt még, de gyenge tanuló. Ki-kimaradt az iskolából, csavargott, nem figyelt mostohaanyja intő szavára, csak veszekedett vele. Mária már nem parancsolhatott neki. Hamar el is került, talán tizenöt évesen, valahová az új országban. Ritkán jelentkezett családjának, néha egy rövid levéllel. Utoljára azt írta, hogy Leskovacon férjhez ment egy szerb vasutashoz.
Hanzi még olyan kicsi volt, hogy nem tudott egyedül boldogulni. Ő maradt a mamával és a kishúgával. A város iskolájában megindult a tanítás. A jövevények gyerekei mind szerb tannyelvű osztályba jártak, de német és magyar osztályt is nyitottak. Hanzit Mária magyar osztályba íratta volna, azonban az előírás ezt nem engedélyezte, szerbbe akár mehetett volna. Hanzi német osztályba járt négy évig. Azután már elszegődött egy sörszállító kocsis mellé kisegítőnek, s nem tanult tovább. Elég hamar megtanult szerbül, barátai is szerbek lettek, bár tudták róla, hogy sváb. Az apatini sört sokfelé szállították, s gazdájának elég szép jövedelmet biztosított ez a munka. Nemsokára eladta a két lovát, és vett egy kisebb, régi teherautót, amellyel gyorsabban fuvarozhatott. Egész Bácskába vitték a híres apatini sört. Hanzi keresete elég volt a saját költségire.
Mária anya már csak a kislányával, Erzsikével maradt a régi Holz-albérletben. A kiürített házakból nekik nem jutott. Az ott maradt, régi lakosságot ellenségként kezelték, semmiféle juttatás nem járt nekik. A város megmaradt magyar, illetve vegyes, magyar–német polgársága, megfogyatkozva ugyan, de még tartotta háza és családja rendjét. Így a cselédre is szükség volt. Mária továbbra is ilyen munkákat vállalt. Valójában városi napszámos lett. Mária rendesen megtanulta a helyi sváb dialektust, kislánya is, ahogy cseperedett, úgy sajátította el a sváb és a szerb nyelvet is az anyanyelve mellett. A kevéske pénz mellé a gazdagabb asszonyok megunt vagy kissé elnyűtt ruháit, kabátjait, cipőit is megkapta. Lánykája is ilyen divatjamúlt ruhákban járt.
Mária összekuporgatott pénzecskéjén végre meglátogathatta nénjét Felsőhegyen. Úgy mondta, hazamegyek. Isten tudja, mikor látták egymást utoljára. Volt annak jó tíz éve is. Találkozásukkor örömkönnyek gördültek mindkettőjük arcán. Erzsike furcsállva nézte anyját és nagynénjét. Nem tudta mire vélni az öröm ilyen megnyilvánulását, amelyben a sokévi távollét okozta bánat éppannyira benne volt.
A szülők már nem éltek. Első útjuk a temetőbe vezetett, ahol Mária immár szívszaggatón jól kisírta magát szülei sírjánál értük is, önmagáért is. Nénje családja beköltözött a városba, ott kaptak munkát. Unokahúga családostul kijött a faluba, de csak éppen egy találkozóra. Az egynapos vonatjegy nem engedett hosszabb időt tölteniük együtt. Mária akkor látta utoljára a testvérét. Amikor felszálltak a vonatra, búcsúzáskor ismét csak sírtak, fájón, szomorúan. Elbúcsúztak.
A Holz család a városban teljesen megfogyatkozott. A Hanzi fiú néha megjelent, csak pár órára, esetleg egy-két napra, s már ment is vissza Újvidékre, ahol tekergőként élt hozzá hasonló apátlan-anyátlan ficsúrokkal, kibombázott szerb, magyar, német csavargókkal a Halpiac környékén. Temerinben lelte meg a párját, egy telepes szerb lányt, aki házasság nélkül is megszülte a fiát, de csak a saját nevére. Hanzi idegbetegséggel küzdött. Sokszor kapta el a baj. Végül öngyilkos lett. A párja mindaddig levelezett a mostohaanyósával, amíg Maris élt. A fiát is úgy nevelte, hogy Erzsike az apja testvére. Tisztelték egymást.
Apatinban maradt egy középkorú asszony és egy nagylánnyá cseperedett fruska, aki már hatodikban megbukott, s azzal ki is járta az iskolát. Anyjának segített a konyhában, lakásban. Mária egyik gazdasszonya felhívta a figyelmét egy szintén az ő korabeli magyar agglegényre. Megismerkedtek. Megkedvelték egymást annyira, hogy össze is költöztek. Az üresen maradt sváb házat, amelyben Holzék laktak, államosította az új hatalom. Likai szerb telepesek kapták meg, nem a hátsó részben lakó, háznélküli helybéli albérlők. A magyarokat háborús bűnösöknek tartották, semmit sem adtak nekik. Örülhettek, ha a sajátjukat megtarthatták, de abból is csak egyet, ha netán több is volt. A földeket ugyanígy osztották szét. Nagy Balogh Mária és Zsablyáról elüldözött élettársa elköltözött egy volt magyar ház hátsó, kerítéssel elválasztott traktusába, ahol két helyiség volt, szoba és konyha, kis udvar virágágyással. Az új gazda az első részben lakott. A külön bejáratú udvar egy kis intimitást biztosított Mária családi életének. Innen indult Erzsike naponta a hajnali vonattal a szomszéd településen működő gyárba idénymunkásnak több más, hasonló körülmények között élő sváb–magyar barátnőjével. Nem sokáig maradhattak ott, mert ha lejárt a feldolgozó gyár idénye, már mehettek is haza. Erzsike viszont ott jött össze az egyik helybeli szegény munkásfiúval, aki már a nősülés korát jócskán elérte. Kellemesen összemelegedtek, olyannyira, hogy a következő év farsangján már házasságot is kötöttek, családot alapítottak.
Mária így kettesben maradt a párjául szegődött Pistával. Mindketten napszámosok voltak. Pista tűzifát hasogatott, kertet ásott, kerítést javított, téglát cserélt a járdában, mindenféle férfimunkát elvállalt, míg Mária a régi munkáját végezte, de már kevés háznál, ugyanis a németek zömmel kivándoroltak Nyugat-Németországba. Csak az egyre szaporodó német–szerb családok, vegyes házasságok maradtak meg régi otthonaikban, és néhány tehetősebb színmagyar család, amelyben szükség volt mosónőre, takarítóra. Németországból néha érkezett levél, ritkábban csomag is nőknek való ruhafélével, édességgel, csecsebecsével. A legidősebb fiú küldte mostohájának és ismeretlenné nőtt féltestvérének, valószínűleg az ottani karitász anyagából válogatva. Tartották a kapcsolatot. Anton az itteni városban nőtt fel, nősült meg, neki ez volt a szülővárosa. Ezt nem tudta elfelejteni, a gesztenyefákat a Hauptstrassén, a Lindenmayer szálló teraszán a híres apatini sör ízét, édesanyja sírját az Alsó temetőben, közel a Fernbach család Szent Antal-kápolnájához. Vágyott vissza ifjúkora helyszíneire, egykori barátai társaságára. Amikor már lehetett, a hatvanas évek vége felé egyszer még meg is látogatta a Muttert és a Schwesternt, s tudott még magyarul is. Elhozta a családját, négy gyermekét, s a felesége is jött vele, aki inkább sokácul tudott még valamennyit. Örültek egymásnak, csak éppen a földes albérletben nem volt hely megszállni mindnyájuknak. Anton és a felesége bent aludtak a szobában, a négy gyereknek pedig sátort is hoztak, amelyet a gyepes udvaron vertek fel, a földre matracokat, mellé összecsukható tábori asztalt, ahhoz ugyanolyan székeket is pakoltak. Ügyesen oldották meg az egy hétig tartó látogatást. Megismerkedtek Erzsike, azaz nekik Liszi férjével, új rokonokkal, s felkeresték a még itt élő Holz-leszármazottakat.
Anton szíve-lelke megtelt a régi emlékek kiváltotta élményekkel, s megnyugodva tért vissza új hazájába. Úgy érezte, valami kötelezettségének tett eleget ezzel a kirándulással, szinte zarándoklatnak is mondható hazalátogatással. Meg is akarta hálálni a Mutternak, hogy még mindig fiának tekinti. Eltervezte, hogy a következő évben kiviszi a mostoháját magukhoz, hadd lássa, hogyan s miben élnek. Az is járt a fejében, hogy rábeszéli, maradjon velük. Megkérte Lisit, hogy szerezzen anyjának útlevelet. Az nem volt nehéz, a jugoszláv útlevélkiadás, főleg Németország felé, folyamatos volt. Ezután Anton megszerezte anyjának a német vízumot, s rábeszélte, hogy eljön autóján érte, csakhogy egyszer ő is megvendégelhesse úgy, ahogy a Mutter megérdemli. Mária asszony vonakodott előbb a hosszú úttól, költőpénze sem volt, meg az otthoniakat sem akarta elhagyni, de csak tíznapos kirándulást kért tőle mostohafia, aki mindent biztosít számára. Nagy nehezen beleegyezett az utazásba.
Anton egy nagyobb személyszállító kocsival érkezett, amelyet azon a tavaszon vett az autópiacon. Jó kényelmes volt, s így Ani, a felesége is vele jött a Mutterért. Mária búcsúzáskor újra sírt, mintha örökre távozna az övéitől. Hosszú útra indulva ez tört ki az itt élő emberekből. Anton jó gépkocsivezető volt, foglalkozásából eredően is. Szállító volt az egyik wiesbadeni kereskedelmi hálózatnál. Szépen haladtak, s Mária asszony homályülte szemével csodálta Ausztria zöld dombjait, kopár hegyeit.
Az Alpok időjárása mindig kiszámíthatatlan, így ők is egy hirtelen jött viharba kerültek. Dörgött az ég, villámlott, zuhogott az eső, rettenetesen fújt a szél, csapkodta a kocsi oldalát. Anton már arra gondolt, hogy ha kiér a szorosból, félre fog állni, amíg a zord idő meg nem szűnik. De a hegyek közé szorult szélvihar akkorát csapott az autó oldalába, hogy az megingott, majd meg is dőlt. Kifordult. Az újonnan vásárolt régi kocsi ajtaja kinyílt, s az ott ülő Mária asszony kizuhant a sziklás útmentére. Anton és Ani is megsérült, de valahogy kimásztak a megrongálódott járműből. Mária asszony addigra pedig már csak az utolsókat hörögte. Beszélni már nem tudott. Ott hunyt el a német határ közelében levő műút mellett. Mire az égiháború elmúlt, s az első közeledő járművet megállíthatták, hogy segítséget kérjenek, a Mutter halott volt. Onnan szállították Anton városába, hogy tisztességesen eltemessék. Az otthon maradt Erzsikét táviratban értesítették édesanyja haláláról. Erzsike és a férj gyorsan útlevelet kapott, hogy a temetésre elmehessen. A felsőhegyi származású apatini cseléd így tért örök nyugovóra fogadott családja új városának temetőjében.
Nyitókép: Pixabay
