4. rész
Kopper Irma, a palánkai állami polgári fiú- és leányiskola növendéke 1910-ben Aldunai utunk címmel írta le az iskolai kirándulásuk során látott csodákat. „Mögöttünk Zimony ablakait s az ezredévi emlék turul madarát aranyozta be a kelő nap” – írta költői ihletettséggel a diáklány.[1] Amint elhagyták Pancsovát, Szendrő vára közelében, a Senki szigetével szemben, Báziásnál már nemcsak a szerb, hanem a magyar parton is hegyek kísérik a Dunánkat. „Ott a Babagáj!” – kiáltották egyszerre a diákok. „Csakugyan, hatalmas szikla ült a Duna közepén, egykedvűen tűrve, ahogyan korbácsolják a hullámok. Tőle jobbra, kiugró magaslaton Galambóc vára látszik. Büszkén tekint alá a szirtfokról, mintha ma is ellenséget várna. Szemben vele Lászlóvár őrzi egyetlen, félig ledőlt falát” – írta elragadtatással Kopper Irma.[2] Az iskola növendékei végighajózták az Al-Dunát egészen a Kazán-szorosig, Orsováig.
Különös oka lehetett Perjéssy Lajos verseci tanító úrnak, hogy a forró nyári napok egyikén Orsován fölkereste régi ismerősét. A napsugárban fürdő Korona kápolnához vezető út mentén azután meg is találta Füzesi Nagy Pál virágos kerttel övezett birodalmát. A verandát szőlővel befuttatott lugas védte a tűző nap sugaraitól, az udvar végében, a gyümölcsfák rengetegében madárénektől hangos, téres liget húzódott le, egészen a Dunáig. A gazdagon termő kert és a takaros ház arról árulkodtak, hogy ebben a hajlékban rendes, boldog emberek laknak. Amint a látogató a ház elé ért, a verandáról futva sietett feléje „az öreg magyar”, akit kisgyermekével a karján, lelkendezve követett egy mosolygó tekintetű fiatalasszony. Első pillanatra látszott, hogy tizenöt éves hányattatás után az Úr az ő fényességes arcát Füzesi Nagy Pál felé fordította: kegyelme boldogságot, megelégedettséget hozott e három ország határán lévő, orsovai otthonba. Amint a kertben üldögélve beszélgettek, a Duna felől bánatos nóta hangjait hozta feléjük a lanyha esti szellő, a Korona kápolna fölé pedig, ahová valamikor Kossuth menekülő forradalmárai a Szent Koronát elrejtették, „mintha dicsfényt vontak volna a lappangó nap sugarai”. Az asztal körül útjára indult a boroskancsó, a fiatalok pedig nótázni kezdtek: „Megvirrad még valaha, / Nem lesz mindig éjszaka, / A magyarnak”. Láthatja, tanító úr, nekünk is megvirradt – súgta az öreg – és „ezt a bibliának köszönhetjük. Áldassék az Isten szent neve érette!”[3]
Az emlékek nyomán született Perjéssy Lajos tollán A biblia című, páratlanul szép elbeszélése, egyszerre állítva emléket a bizalomnak, a szeretetnek és az Isten kegyelmében bízó embernek. Írása az 1901-ben megjelent Emlékeim – elbeszélések és rajzok című kötetében olvasható. „Megtalálom bennük a bánsági égboltozat azúrját, mely fényesebb a toszkánai égnél” – írta az elbeszélésekről Herczeg Ferenc, a kötethez írt Előszóban, akinek első írásait Versecen maga Perjéssy Lajos közölte az általa szerkesztett Délvidék című lapban.[4] Orsován ma nincsenek magyar otthonok, mi több, Orsova sincs többé. Elborította a Duna árja, talán hogy örökre megőrizze a szeretet, az emberi együttérzés kikezdhetetlen emlékét.
Lelkes elragadtatással írt az Al-Duna vidékéről könyveiben maga Herczeg Ferenc is. A Pogányok című regényében a besenyők betörésének és a velük vívott háború befejező története is a legendás tájon zajlott le. A besenyők királynője, Seruzád „szép arcú, délceg növésű és fejedelmi tartású asszony volt. […] Tömör, szabályos arca megfogta a pusztai napot, és bársonyos barna zománc alatt fénylett; kissé ferde metszésű, kemény tekintetű szemében is a déli nap tüze égett.” Ő állt a lázadók élére, de a keresztényekkel vívott háborút így is elveszítették. A súlyos vereség után a nomádok fiaiban ekkor újra fölébredt az ősi vándorösztön, el innen, el a „halál fakó pusztájáról”. El az ismeretlen, ezüstködös messziségbe! A kevei nagyerdőbe tutajokat ácsoltak, aztán ráereszkedtek a Dunára, s akkor az öreg folyón megelevenedett a népvándorlás egy késői története. Mikor a menekülők a hegyek közé értek, és már elhagyták a Duna közepén álló magányos sziklát, „mely úgy nyúlik ki a vízből, mint a fuldokló óriás ökle”, hirtelen minden szem a part felé fordult. A víz fölé hajló meredek kősziklán ott állt Seruzád asszony, aki komor tekintetével követte népe elvonulását. Amint ott állott, rettenetes elhagyatottságában, maga volt a boldogtalan ősanyja. Amint a távolodó tutaj elveszett az esti ködben, „Seruzád szép arcán – életében talán először – megolvadt a szilajság és a gőg kifejezése; a zavar és a bátortalanság nőies, puha vonása jelent meg rajta”. Azóta Vég-Orsova környékén gyakran lónyerítést lehet hallani, s a parton egy gazdátlan paripa bolyong. „Néha belegázolt a vízbe, mintha meg akarná úszni a Dunát, néha meg úgy nekiiramodott az útnak, hogy a kő szikrázott a patkója alatt.”[5] Sem magyar, sem besenyő ember soha nem tudta meg, mi lett a sorsa Keán király leányának, Seruzádnak.
Fölbecsülhetetlen értéke a magyar irodalomnak, hogy a szigeten megszületett a maroknyi közösség életét megmutató írás is. Ahmet Ali, Ada-Kaleh-i imám Ada-Kaleh sziget monográfiája című, 1934-ben Orsován megjelent könyvében így fogalmazott: „Trajánusz császár a Duna jobb partján a sziklába utat vésetett, hogy a kelet és nyugat közötti közlekedést megkönnyítse, itt vontatták a zuhatagon keresztül a hajókat, miért is a Kazán bejáratától egészen a Vaskapu végéig terjedő folyamszakaszt katonailag is megerősítették. Marsigli mérnök 1689-ből származó leírása szerint az ó-orsovai két erődítmény az Ada-Kaleh megerősítését szolgálta. A török veszély megjelenésekor Hunyadi János 1444-ben új erődítményt épített Ada-Kaleh közelében, később ezt nevezték el Új-Orsovának.”[6] 1717. augusztus 18-án elesett a törökök számára oly fontos Belgrád is, és az erődítmény bevételét követő pozsareváci béke a bécsi udvarnak ítélte Ada-Kaleh szigetét is, parancsnokául pedig báró Kázmér alezredest nevezték ki. Az ő vezetése és Mercy tábornok tervei alapján a szigetet katonailag ismét megerősítették. Az erődítmény ekkor nyerte el négyszög alakját, a bástyákat pedig a török háborúk hőseiről nevezték el, így lett Károly-, Eugén-, Wallis- és Mercy-torony. Ahmet Ali, Ada-Kaleh-i imám Ada-Kaleh sziget monográfiája című, forrásértékű munkáját akár emlékiratként is olvashatja a kései utókor.
(Folytatjuk)
[1] K. I. [Kopper Irma]: Aldunai utunk; In: A palánkai áll. polgári fiú és leány iskola értesítője [az] 1910–11. tanévről. Közli Zakkay Aladár igazgató; Palánka – Kristofek és Blázek könyvnyomdája, é. n. [1911]. 18. p.
[2] Uo. 19. p.
[3] Perjéssy Lajos: Emlékeim – elbeszélések és rajzok; Budapest – Singer és Wolfner bizománya, é. n. [1901]. 30. p.
[4] Herczeg Ferenc: Előszó; In: Perjéssy Lajos: Emlékeim – elbeszélések és rajzok; Budapest – Singer és Wolfner bizománya, é. n. [1901]. 5. p.
[5] Herczeg Ferenc: Pogányok; Budapest – Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T. kiadása, é. n. [1925] 258. p.
[6] Ahmet Ali, Ada-Kaleh-i imám: Ada-Kaleh sziget monográfiája. Kivonatban írta és fordította: Genovszky Béla; Orsova, 1934. 20–21. p.
Nyitókép: Mák Ferenc archívuma
