Április 14-én, 85. életévében elhunyt Filip David zsidó származású, NIN-díjas szerb író. Műveit francia, olasz, lengyel, svéd, magyar, szlovén, macedón, héber, albán és eszperantó nyelvre is lefordították. Legjelentősebb művei: Kút a sötét erdőben (1964), Följegyzések a valósról és a valótlanról (1969), A tűz hercege (1987), Följegyzések egy sötét korból (1994). Magyar nyelven, Rajsli Emese fordításában, 1995-ben jelent meg Ég és föld zarándokai című kötete, 2010-ben pedig Álom a szerelemről és a halálról című regénye, Náray Éva fordításában. A neves íróra Bálint Sándornak A tűzherceg című, Filip David novelláskötetéről írt szövegével emlékezünk.
LÉPCSŐK SEHONNAN SEHOVA
Filip David: Princ vatre. BIGZ. Beograd, 1987
(„A betűk és a szavak őrködnek a világ rendje fölött.” Okkult történetek különleges, mágikus világa)
Több mint két évtized alatt három nem túlságosan terjedelmes novelláskötet – ennyi fémjelzi Filip David szerbiai író nevét. Ez a terjedelmében nem számottevő eddigi életmű azonban minőségében annál súlyosabb. A ritka közlés is hozzájárulhatott, hogy amit az író eddig a keze alól kiadott, az a kritika és az olvasók részéről sem maradt visszhang nélkül. 1964-ben megjelent első kötetével (Bunar u tamnoj šumi – Kút a sötét erdő mélyén) már kezdőként is mesteri elbeszélőként lépett az olvasók elé, s rögtön a szerb irodalom egyik legrangosabb írójaként tisztelték. E rangot tovább emelte a Princ vatre (A tűzherceg) című kötet, amelyet tavaly Belgrádban Andrić-díjjal tüntettek ki.
Ahhoz a korosztályhoz tartozik, amelynek tagjai között az ő neve mellett Danilo Kiš, Mirko Kovač és Borislav Pekić neve áll, vagyis azoké az íróké, akik közül egynémelyik nem csupán itthon, hanem külföldön is számottevő sikerekkel büszkélkedik.
Négyük munkásságában különleges jelentőségű a borgesi alapokra épülő fantasztikus próza: a prózanyelv egyik lehetséges változataként éltek a fantasztikum adta lehetőségekkel, s esztétikailag olyan kimagasló szövegeket hoztak létre, amelyek a szűkebb és a tágabb környezet, irodalmi közvéleményének az érdeklődését is a szerb irodalom felé fordították. Nem véletlenül képvisel tehát az utóbbi évtized szerb prózájában olyan erőteljes fejezetet a fantasztikum jegyében született művek sora. Az említett szerzők mellett utalnunk kell még Milorad Pavić, majd Marko Nedić, Sava Damjanov és Vladimir Pištalo műveire is.
A szerb irodalom e vonulatának az összefüggésében mindenekelőtt a valósággal szembeni megváltozott viszonyra figyelhetünk föl, vagyis arra a viszonyra, amelyre Lyotard a postmodernnel kapcsolatban emlékeztet. Ez pedig a gyökerek keresésében, az emlékezésben, a múlthoz fordulásban, a genealógia folytonosságának a hangsúlyozásában, a történelem iránti megváltozott viszonyulásban, az új historizálásban, a be nem mutatható bemutatására törekvésben nyilvánul meg. E be nem mutathatónak a bemutatását segíti elő a művekbe foglalt fantasztikum, ami lehetővé teszi, hogy az író a valóságról többet is elmondjon, mint amennyit egyébként kifejezhetne. A nyelv operacionalizálódását figyelhetjük meg, az irodalom verbális és transzverbális dimenziójának az egyidejű kifejeződését – amint azt Tzvetan Todorov a fantasztikus irodalomról szóló könyvében kifejti.
A nyelv Filip David számára több mint puszta kommunikációs eszköz, mivel az általa ihletőként megnevezett héber hagyomány, a tóra, a talmud és a kabalisztika is rendkívüli szereppel ruházza fel a betűket és a szavakat. Ja sam neko drugi (Én valaki más vagyok) című novellájában ezt írja: „A betűk és a szavak őrködnek a világ rendje fölött, óvnak bennünket a világűr mélységes titkaitól, amelyek éppen olyan zavarosak és homályosak, akár a legmélyebb álombeli titkok. A betűk ereje és hatalma tartja össze a világot. Régi igazság, hogy a betűk és a számok hatalommal bírnak a lelkünk fölött.”
Magában a Teremtés könyvében, ebben a régi kabalisztikus kéziratban is az áll, hogy minden, ami van, az egész környező világ, s minden benne létező teremtmény, az összes eddig élt, s az összes ezután születő lélek huszonhat betűből és hangból van megalkotva. Az írás pedig – Filip David szerint – játszadozás a világgal, az egyetlen lehetőség, hogy eljussunk a lényegig. Az író e lényeget a chaszidista legendák szellemétől ihletetten igyekszik üstökön ragadni, a misztikus extázis segédletével. Ez a misztikus extázis az az állapot, amelyben a lét és nemlét, élők és holtak világa nem különül el oly visszavonhatatlanul, amelyben végül is a legélesebb ellentétek, a párhuzamos lét és idősíkok is metszik egymást vagy egymáshoz simulnak.
Az író könyvének alcímében (Okkult történetek) is jelzi a kötetben szereplő novellák különleges mágikus világát, amelyben lehetővé válik annak az elképzelése, fölidézése is, amit a reális valóság talajáról szemlélve valószerűtlennek szoktunk nevezni. Filip David novelláinak ideje, tere és cselekménye azonban tulajdonképpen nem a valószerűtlent, hanem a természetfölöttit idézi fel, amelyet szellemi és testi fogyatékosok, betegek, menekülők, zarándokok, hívők és hitetlenek, kiválasztottak és eltaszítottak, kifosztottak, elhagyatottak, élőhalottak, holt lelkek és démonok népesítenek be, akik állandó belső késztetéstől űzötten bolyonganak a fény és az árnyék világában, a végső, a legfőbb titok kulcsát rejtő tudást kutatva, keresve.
A tíz novella a megszállott keresést, a vándorlást, az állandóan úton levés állapotát, a labirintusban tévelygés szituációit tárja elénk. Az út vezethet a múltba vagy a jövőbe, az élők lelke a túlvilágon, a holt lelkek pedig ezen a világon bolyonganak. Ezek az utak azonban minden esetben egy-egy útvesztő zsákutcái. A fölfelé és lefelé vezető út egy és ugyanaz, nem különbözik egymástól. Az utat tulajdonképpen az ember találta ki – mondja Filip David a már említett novellában – azért, hogy megjelölje vele a teret és az időt, s irányt szabjon a mozgásnak. A vég bennefoglaltatik a kezdetben, a válasz a kérdésben, a múlt a jövőben. A Ja sam neko drugi (Én valaki más vagyok), a Princ vatre (A tűzherceg) és a Brdo izgubljenih (Az elveszettek hegye) című novellákban kanyargó lépcsők és folyosók nem vezetnek sehonnan sehova. Az útvesztők valahol az öntudat és az öntudatlanság, az élet és a halál határmezsgyéjén nyílnak meg, s a felsorakoztatott szereplők is itt, a lét és nemlét határvonalán egyensúlyoznak.
A San o ljubavi i smrti (Álom szerelemről és halálról) című novellában a férj csodálatos módon behatol eltűnt felesége álmába, s ott találja a szeretett nőt a halál angyalának a társaságában. A Brdo izgubljenih (Az elveszettek hegye) című műben a folyosó végén megsemmisítő tűz perzseli az út végét s az imádott feleségét kereső szereplőt. A San o ljubavi i smrti című novellában Azriel, a halál angyala karddal megsebzi a feleségét visszakövetelő férjet. A végső titok küszöbén mindketten veszítenek, és csak csodával határos módon menekülnek meg. Kalandjuk emlékét azonban eltorzított arcukon, megsebzett testükön örökre magukon viselik.
A Princ vatreban, A tűzhercegben a megismerés útján ötven kérdésre kell választ adnia a halandónak, s e kérdések kapuk formájában magasodnak előtte. Amikor belép az elsőn, belül újabb kérdésre kell választ keresnie, s így az ötvenedik kapuig, amely a végső kérdést képviseli, s amelyre ember még nem tudott választ adni. Aki ezen a kapun átlép, a semmibe zuhan. Az útról azonban semmiképpen sincs visszatérés, mert miután valaki belép rajtuk, a kapuk rögtön eltűnnek. Az utolsó közelében ki megvakul, ki megbénul a teremtés fényétől.
A Jedna noć u Varšavi (Egy éjszaka Varsóban) című novellában az útvesztő nem tényleges külső út, s nem is az álomban vagy a képzeletben jelenik meg, hanem a szereplő fejében nyílik ki. E labirintus éppoly áttekinthetetlen és vég nélküli, mint a külső vagy az álom- és képzeletbeli útvesztők. Előszobáiban, hálószobáiban ládák és polcok sorakoznak, s ezekben, ezeken halmozódik föl az emberi tudás. A lélek, amely belengi ezt a vég nélküli útvesztőt, innen is, onnan is fölcsippenti azt, amire abban a pillanatban éppen szüksége van.
Útvesztő, betegség, álom, élet és halál – ezek a kulcsfogalmai Filip David elbeszélőművészetének, s ha megvizsgáljuk a számunkra talán legfontosabbat: az élet és a halál kérdéskörét, látjuk, hogy az elbeszélő nem a halállal néz farkasszemet. Fentebb már hivatkoztunk a héber apokrif kéziratokban jelen levő betű- és számmisztika jelentőségére, amely szerintünk egyik kulcsa lehet Filip David művészetének. Az összes eddig élt és az összes ezután születő lélek, amely ama bizonyos huszonhat betűből és hangból van megalkotva, a szavak, az írás révén válik elérhetővé. Az élők és holtak univerzumának lakói ott bolyonganak abban a bizonyos fejben kanyargó útvesztőben (Jedna noć u Varšavi – Egy éjszaka Varsóban), amelyben a párhuzamos világok találkoznak, s amely a végtelen tér és idő: az örökkévalóság metaforájaként is felfogható.
Bármilyen távolból indítja is a történetet az elbeszélő, a sehova sem vezető lépcsők és folyósók labirintusába lépve az elbeszélt tér és idő összekapcsolódik, kereszteződik az elbeszélés idejével és terével. A narrációnak erről a formájáról mondja Mihail Bahtyin, hogy az idő besűrűsödik, összetömörül, művészetileg látható alakot ölt; a tér pedig intenzívvé válik, időfolyamattá, szüzsévé, történetté nyúlik ki. Az idő tulajdonságait a tér tárja föl, a tér viszont az időn méretik meg és töltődik fel tartalommal.
Filip David novelláiban sajátságos végtelen idő- és térbeli mélységet sugárzó állóképek sorakoznak előttünk, amelyek a megállt idő, az időtlenség érzetét keltik. Megszűnik a külső idő, amelyet csupán a bergsoni belső időn átszűrve érzékelünk, s látjuk magunkat is az összevont világok súlyos téridejében, abban a túlvilági képtárban, amelyben az összes eddig élt, s az ezután születő lelkeket ábrázoló képek vannak elhelyezve.
(Magyar Szó – Kilátó, 1989. I. 14.)
