Bárcsak le tudnám rajzolni, milyen döbbent arcot vágtak a korán ráncosodó, morcos bányászfeleségek 1973 nyarán a csehszlovákiai Sadov nevű falucska boltjában. Pedig nem történt semmi különös. Csupán egy asszony, aki a keresztségben a Szűcs Ilona nevet kapta, és 1956 áprilisában megszült engem, valami nagyon idegen, cseh fülnek érthetetlen nyelven elkezdett kiabálni. Nem dühében, inkább az öröm emelte fel a hangját. Szőkített hajjal koronázott fejét rázta, és az asszonyok, azok a korán ráncosodóak, el nem tudták képzelni, miért harsogja az asszony, hogy ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el! Ebből venni kell! Egy korona kilója! Mi az? Semmi pénz. És milyen remek pörköltet főzök én ebből!
Az idegen örömét látva sem enyhültek a vonások egyetlen arcon sem. Csupán a kíváncsiság, az érthetetlen szavak zűrzavara hizlalta az elfojtott dühöt a sorukra várókban.
– Meg ne próbáld! Nehogy vegyél belőle! Ez itt, a cseheknél csak kutyaeledel – sziszegte Ilonka néni (Ilonka, bizony, mint anyám…), a vendéglátónk, apám testvére.
– Mit bánom én, hogy itt mire használják! Ebből pörkölt lesz, méghozzá olyan, hogy megnyaljátok mind a tíz ujjatokat – zavarta egymás után a szavakat anyám.
– Vegyél vagy öt kilót! De inkább tízet. Legyen benne porcogós nyúlja, köröm, cupákos csont, belsőség – kotorászott anyám vékony ujjaival a ládában. Ilonka néni ugyan zavartan motyogta: – Meg ne őrülj, lassan húsz éve lakunk itt, de még mindig idegenek vagyunk. Nem néznek ezek minket semmibe, és ha meglátják, hogy kutyakaját eszünk, talán még ránk is gyújtják a házat. De ez anyámat nem érdekelte.
– Lajoskám, ugye, van bográcsod? – nézett nagybátyámra anyám. Lajoskám, Ilonka néném férje fejbólintással jelezte az igent, de arcán, ami vörösebb volt, mint a bolt vaskampóján lógó legvéresebb hús, jól látszott, ha tehetné, a föld alá süllyedne, és rántaná magával anyámat is.
– Na, akkor kell ebből tíz kiló. Ez talán lesz annyi – pakolta anyám a kiválogatott cupákokat három hatalmas zsírpapírra, és úgy nyújtotta a hentes felé, mintha a szépséges angol királynő, Erzsébet koronáját kínálná fel mérlegelésre.
– Co s tím mám dělat? – húzta száját, vonta vállát a hentes, miközben minden cseh szóban ott éreztem a haragot, talán nem kevés megvetést is. A mondat valahogy befészkelte magát a fülembe, persze egy szót sem értettem belőle. De ahhoz elég volt, hogy a pulthoz pattanjon Ilonka néni. Talán öngyilkosságra vállalkozó japán pilóták repültek úgy az amerikai hajókra, ahogy vendéglátó rokonunk vette birtokba a pultot, a hentest.
– Hogy mit csináljon vele? Majd én megmondom! – szólt előbb magyarul, majd ismételte csehül is. És mit sem törődve a már zsúfolt bolt népével, a csehekkel, akik húsz éve nem tudták befogadni – pedig ők dolgozni jöttek ide, házat felújítani, életet lehelni a németektől elkobzott házakba, utcákba, az egész faluba – beszélni kezdett. Talán beleszőtte haragosan tálalt panaszába a húsz év összes szomorúságát is, nem tudhatom. De az biztos – hiszen a boltból kilépve felidézte nekünk minden szavát magyarul–, hogy beszélt a húsról, a pörköltről, ami magyar, a bográcsról, amiben mindezt a sok, kutyáknak szánt csontos húst, belsőséget igenis meg fogjuk főzni. Szóval hentes uram, mérje csak le mind a három csomagot, hajtogassa rá szépen a zsírpapírt, és ne kérdezzen semmit, csak fogja a pénzt. Igen a kilenc koronát, mert végül csak kilenc kilót mutatott a mérleg, és tegye be szépen a kasszába. Mert ez a korona éppen annyit ér, mint amilyen koronákat majd azok a cseh asszonyok fizetnek, akik utánunk következnek a sorban, és kolbászt vesznek, hurkát vagy sütni való színhúst.
– És ezt te mind el tudtad mondani csehül? – ámult anyám. Léptünk koppant az apró macskaköveken, hátunk viselte a hentesbolt elé kiállók villámló tekintetét, fülünk hallgatta a vitatkozós cseh szavakat.
– Minket szidnak? – nézett anyám Ilonka nénire.
– Nem szidnak. Csak azt mondják, hogy nem vagyunk normálisak. Meg hogy egyetlen normális magyart nem láttak még soha. Ja, és azt is mondják, hogy talán meg sem főzzük mi a kutyáknak szánt húsos csontot. Inkább megesszük nyersen, mert csak igaz az, hogy a magyar mind vadember, ázsiai vértől forr a testünk – motyogta Ilonka néni. Közben a csehek vitája harsány nevetésbe csapott át, a bolt előtt már sört kínált a hentes, és miközben ő is kortyolta az italt, szája szélén úgy csorgott a lé, mint nevetésükből a gúny. Én meg cipeltem a kilenc kiló hússal, de leginkább csonttal terhelt szatyrokat, és úgy éreztem, Sadov falujában építették meg a világ leghosszabb utcáját.
– Méghogy a kutyáknak? És nem vagyunk normálisak? Na, akkor ezt nézzétek meg! – nyeste, szelte, aprította anyám a húsokat, de mintha a kés is feldühödött volna, inkább tépte, marcangolta, mintsem vágta az ebédre szánt ennivalót. De a barátja, a bárd sem viselkedett különbül. Minden csapás után – márpedig anyám nagyon oda tudott sújtani, ha hergelte a harag – jajongva reccsentek a csontok, leginkább a disznóköröm ment szenvedve a halálba.
– Majd megmutatom én, ki itt a vadember! Muszáj egymást bántani? A jóisten, úgy hiszem, nem arra találta ki a népeket, hogy utálják egymást – szédült ki talán három mondat anyám száján, és ettől mintha megkönnyebbült volna. Néma csendben aprította a szalonnát a húsok alá, egy szót sem szólt, amíg fel nem darabolta a vöröshagymát, a fokhagymát, ami nélkül, ugye, pörkölt el nem készülhet, vagy ha mégis, csak csúfsága és szégyene lesz ennek a világnak.
A bogrács, amelyet korábban nagybátyámék a cseh faluban soha nem használtak, és megmondani sem tudták, miért vitték magukkal a szlovákiai Lelesz községből egészen Sadovig, lassan megtelt mindazzal, ami anyám szerint egy igazán kiváló pörkölthöz szükségeltetik.
– Hogy milyen pörkölt lesz? – nézett ránk, amikor kérdezni mertük, mégis miért kellett ennyi hagyma, zöldpaprika, paradicsom, só és bors, de még köménymag is a bográcsba.
– Mondanám, hogy körömpörkölt, hiszen abból van benne a legtöbb, de nevezzük inkább magyaros pörköltnek, ha már mi, vademberek fogjuk megenni – nevetett anyám. És amíg főtt, puhult, rotyogott az a magyaros pörkölt, pontos recepttel is szolgált, mint mondta, csak hogy te is tudd Ilonkám, mielőtt elnyelne a sok káposztás knédli.
A szavaiból csupán ennyire emlékszem: a szalonnát kockázzuk fel, a zsírját olvasszuk ki. Az aprított vöröshagymát dobjuk rá, és pirítsuk meg.
Miután a hagyma megfelelően megpirult, a tűzről kicsit félrehúzva adjuk hozzá a paprikát, és kavargassuk szépen el. És mintha azt is mondta volna, hogy ezután a szaftot többször kóstolgatni kell ám, úgy bizony, hogy kiérezzük, hogyan érnek össze az ízek. Igen, ezt egészen biztosan mondta, mert egy óra múlva már másra sem tudtam gondolni, mint a kóstolgatásra, az ízekre, ugyanis akkor már semmit sem éreztem a közeli erdő illatából. Anyám pörköltjének erős szaga töltötte meg az egész udvart, lassan elérte a hegyoldalba kapaszkodó fák törzsét, majd már felkapaszkodott a levelekre is. Lajos bácsi szerint ezt a mennyei illatot érzik már a felhőn könyöklő angyalok is, és az öreg, aki nyugdíjasként ekkor már egy homokbánya portásaként teljesített szolgálatot, éppen kétpercenként szerette volna megtudni, összeértek-e már az ízek.
Hogy angyalok gyűltek-e csodálni a bográcsban rotyogó csodát, nem tudnám megmondani. A felhők felé ugyanis egy percig sem néztem. Annál inkább azt lestem, mi történik az utcán. Az illat, mint a mágnes, előbb a szomszédot rántotta a kerítéshez, majd megálltak a munkából hazafelé tartók. Egy szót sem szóltak, köszönés helyett is csak bólintott némelyikük, és utat engedtek a négy asszonynak is, akik nem oly régen még vadembernek hitték anyámat, engem, a húsz éve lenézett rokonságunkat. Az asszonyok meg odaálltak a kapuhoz, be nem nyitottak volna, de arcukon a morcos ránc elsimult, hideg tekintetükben megcsillant a kíváncsiság.
– Ne álljanak ott emberek, csak jöjjenek befelé, nincs bezárva a kapu – nevetett anyám, kezében úgy lóbálta a paprikától pirosra festett, hatalmas, bográcshoz szabott fakanalat, mintha egy jogart emelne magasra. Olyan egészen királyit, ami kijár annak, aki olyan fenséges pörköltet főz, hogy felébreszt egy egész, gyűlölködéseibe süllyedt falut.
– Ejnye, Ilonkám, mondd már ezeknek a népeknek csehül, hogy jöjjenek, mert nem akarnak érteni a szép magyar szóból – nevetett akkor már anyám olyan harsányan, hogy megremegett a kertszéli fákon minden levél. Persze lehet, hogy nem is nevetés volt az, amit a fák minden gallya, ága-boga kezdett el járni, megrészegülve a magyaros pörkölt illatától, anyám nevetésétől és a bogrács alatt még ficánkoló, de egyre inkább hamuvá elhaló lángoktól.
És Ilonka néném szája pörögve szórni kezdte a meghívó szavakat, ahogy Lajos nagybátyám is egyre erősödő hanggal, cseh szót keverve a magyarral magyarázta, jut itt hely is, tányér is mindenkinek. A lassan, nyikorgósan, félszegen kinyíló kapun elsőként egy vézna öregember lépett be, elrongyolt kalapját előbb megemelte, majd a hóna alá szorította.
– Děkuji za pozván… – motyogta. Apám pedig, aki a két világháború között elcsatolt magyarként Ungváron tanulta cseh iskolában, hogyan válhat a Csehszlovák Köztársaság hasznos tagjává, súgva fordította nekem: köszöni a meghívást.
Nem is értem, miért kellett olyan halkan mondani azt a néhány szót. Hiszen akkorra már megtelt az udvar, Ilonka néném osztotta a tányérokat, Lajos nagybátyám kést, villát, kanalat kínált mellé, anyám meg szedte, merte a pörköltet olyan hatalmas kanállal, ami otthon, a szegedi lakásunkba talán be sem fért volna az ajtón.
– Van ám itt krumpli is! Csak vegyék emberek! Jut is, marad is! – kiabálta közben Ilonka néném, mit sem törődve azzal, hogy magyar szavait a Tisza partjáról érkezett apám fordítja csehre.
És az emberek szedték azt a krumplit, majd előbb rémülten, majd egyre nagyobb belenyugvással figyelték, mennyi kutyakaját mer mellé anyám, hangosan kiáltozva: magyar pörkölt, magyar pörkölt! Előbb csak motyogás érkezett válaszul, majd ahogy egyre mélyebben kalandozott az ételbe villa, kés, kanál, és a fogak megtalálták a csontokon a húst. Előbb egy kopaszra nyírt fiú kiabálta:guláš,maďarský guláš.
– Nem gulyás az, te kölök, hanem pörkölt – nyomott a kezébe egy kovászos uborkát anyám, majd odapördült a hentesnél megismert négy asszonyhoz, és nevetve ölelte meg az egyiket a pörköltre mutatva:
– Nem kutyának! Csehnek, magyarnak, szlováknak, minden barátnak!
Az asszonyok persze nem értették mit akar, de ettek, csak ettek, a pörkölt szaftja ujjaikon éppúgy csorgott, ahogy a szájuk szélén.
– Děkuji. Tento guláš je velmi chutný – mondta egyikük, mosolygó száján előbukkant minden foga.
– Mondtam már, nem gulyás ez, hanem pörkölt, ej, de nem mindegy? Csak egyétek! – nevetett anyám, miközben Lajos nagybátyám felhangosította a konyhában a rádiót, amiből egy Karel Gott nevű énekes szólogatott bizonyos Lady Karnevált.
Hogy ki kezdett el először táncolni, senki nem tudná megmondani. Mint ahogy azt sem, hogyan került elő a magyarból hozott bor, a Szlovákiában főzött pálinka, meg az a láda sör, amit Lajos bácsi azért vett nekünk, mert úgy vélte, hogy a Szegeden kapható kőbányaival csehszlovák börtönökben csak rablógyilkosokat faggatnak. Anyám meg Szabadkáról mesélt, ahol majdnem égig ér a városháza tornya, szép virágosak a terek, a vendéglők teraszain mindig vidám arcokat látni. De az igazi csuda az olasz piac, mert mi, szegediek csak így hívjuk, ahol minden kapható, mi szemnek-szájnak ingere. Na, ott aztán tucatnyi nyelven beszélnek, alkudoznak a vevők a ki tudja, honnan érkezett árusokkal, és olyan finomságokat lehet falni, mint a csevapcsicsa meg a pljeskavica, vagy hogy is mondják. De az tény, bizonygatta, hogy az ember fogai is örömtáncot járnak, ha ezekbe beleharaphatnak. A sadoviak persze mit sem hallottak Szabadkáról meg csevapcsicsáról, de úgy bólogattak, mintha anyám mellett ültek volna valaha is Jugoszlávia egyik legszebb városának piaci forgatagában.
– Na, ez a tegnapi, ez bizony szép délután volt – ült mellém a még harmatos fűbe anyám másnap reggel, amikor a vendégsereg már emlékké foszlott, Lajos bácsi fényesre sikálta a bográcsot, Ilonka néni meg azon sopánkodott, hogy egy láda sör után mégis hogyan maradhatott vagy ötven üres palack. Apám meg kiment a ház elé, kalapját emelve köszönt egy asszonynak, aki nagy kosarat nyomott a kezébe. Éppen olyat – kaláccsal, sörrel, edénybe rejtett, káposztás-knédlis hússal töltöttet –, mint amilyen kosárból már három is ott sorakozott a kerítés mellett.
