2024. május 16., csütörtök

Nedeljko Terzić versei

Magyarországon esik az eső

                      (Budapest, 2016. október 5–9.)

Csupasz nyakamra, orromra, hideg arcomra 
szomorúan permetez
az apró szemű, sűrű eső.
Mikor az írók az Erzsébet Hotelből az utcára kilépnek,
máris eláll.

Szent István Szent Koronája éppen a fejem mérete.
Az aranyalmát
s a jogart ügyesen tartanám,
ám a karddal nem tudnék bánni.
Hát kimegyek az Országház ajtaján.

Folyamatosan beszélgetünk.
Az álmaiktól megfáradt írókkal teli busz Villány felé tart.
A szemerkélő eső elszántan követ bennünket.
A sofőr felkiált: Kiléptünk a felhőkből!
Nem azt mondja: Megmenekültünk az esőtől!

A siklósi Castello Hotel szobájának nincs erkélye,
csak egy kis kerítés az üvegajtó mögött.
Hallom, ahogy az eső s a levelek egyszerre hullanak.
A levelek nem sietnek,
ám az eső diadalmasan döngeti őket a fűbe.
A nedves betonon gesztenyék dobolnak,
hangjuk basszus-bariton, amikor szétomlanak.

Virágkoszorúk és csöndes főhajtások Janus Pannonius fejszobránál,
a síremléknél, a pécsi katedrálisban.
Utolsónak lépek oda,
megérintem a földig érő márványleplet,
hadd érezze egy pillanatra kezem melegét.
Az almát, mit Janusnak hoztam,
kiveszem a zsebemből a bejárati ajtóban,
s az asszonynak adom, ki kezében egy kék plüssronggyal
a márványt fényesíti.
A templomból kilépve már látom, egy erkélyről
tekintetével Liszt Ferenc üdvözöl.
Útközben intek neki.
Liszt csak néz felém, esernyő nélkül,
továbbra is az erkély kerítésére támaszkodva.
Sietős léptekkel megyek el mellette,
mert már elhangzott a figyelmeztetés:
Gyorsabban egy kicsit, a busz a nyílt úton vár ránk!

A tegnapi eső maradéka visszakísér bennünket Budapestre.
A buszba, mely mintha páncéllal lenne bevonva,
a természetből egyetlen hang sem juthat be,
de én biztos vagyok, hogy a sűrű kukoricás
érett susogását hallom, hisz gyerekkorom óta
ez a nesz mindenütt egyforma.
A kukorica – 
a szántóföldek poétája.

A konyhaterasz kerítésére támaszkodva
a Matija Huđi lakótelepen
észak felé nézek Szávaszentdemeteren,
a tegnapi nap irányába,
ahonnan lassan errefelé tart az eső,
hisz Észak-Pannóniában itt-ott már eleredt.

Visszatérek szobám könyvekkel,
papírlapokkal zsúfolt, meleg zugába,
hogy versemet három perc alatt helyére tegyem,
és azt a bűntényt is elkövessem,
hogy meghatározom az életét.
Nem sikerült.
Kimentem egy pillanatra,
s kihasználta ezt a vers, azonnal,
nesztelenül ellebegett a saját örökkévalóságába.

 

Folyásirány ellen – vagy csak egyenesen

Vannak nálánál nagyobbak, hosszabbak,
tekintélyesebb ő mégis bármelyiknél,
mert azok önzőn csak egy irányba folynak,
ám ő népeket,
világokat, életeket, felhőket köt össze,
s csendes éjeken tükörként szolgál mindnek.

Az árral szemben kellene úszniuk a harci gályáknak,
az ő forrása felé,
hogy lehorgonyozva
a sekélyben maradjanak mindörökre,
ott korhadjanak el,
a történelem porává válva,
s a félelem hangján meg ne szólaljanak többé.

A tíz zászlóval ékesített parton
összegyűjtött kagylókkal megrakott hajók
ússzanak csak a folyás irányában,
hogy integető
gyerekkezek
üdvözöljék őket,
s csilingelő gyerekhangok:
Duna, te hatalmas folyó, vigyél át bennünket
a túlsó partra!


          Kovács Jolánka fordítása

pixabay.com

pixabay.com

Nyitókép: pixabay.com