2024. május 26., vasárnap

Akit a Szűz Mária a kötényére vett

Illés Sándor író vallomása életéről – (Temerin, 1914. február 12. – Budapest, 2009. július 8.)

2. rész

 Sándor bácsi, térjünk vissza a családhoz. Az apai ágról mit sikerült eddig kideríteni?

– 1848-ban Stratimirovič vezetésével szerb martalócok gyülekeztek Temerin közelében, ahol egy nagyobb magyar honvédsereg is jelen volt. Nem ütköztek ugyan meg, de a szerbek fölgyújtották Temerint, lángokban állt az egész falu, lakosai elköltöztek. Elmentek Kishegyesre, Topolyára, ki hol talált magának lehetőséget a további életre. Amikor a levert szabadságharc után visszajöttek, 1852-ben fölépítették a falut, de kikötötték, ide szerb ne jöjjön vissza, hiszen ők égették föl az otthonaikat. A szerbek nem is akartak itt élni, elmentek, átköltöztek Gyurgyevóra. Aki közülük még a Bácskában maradt, látnia kellett, hogy ez nem Krajina, ahol elődeik katonáskodtak, itt adót kellett fizetni, robotot meg dézsmát, ahogy azt a birtokos meghatározta. A falunak akkor 10 ezer lakosa volt, a kincstár Temerin környékét egy Szécsen nevű grófnak adományozta. Nagyon kis határa volt a városnak, alig 22 ezer hold, azt hiszem, a legkisebb a Bácskában.

Szécsen Sándor gróf szerette volna benépesíteni a birtokát és a környékét, ezért Temerin újjáépítésére országos gyűjtést rendezett. Nagyon szépen adakoztak, és a gróf fölhívást tett közzé a Jászságban a szegényebb emberek között, hogy aki akar, tízéves lefizetésre kaphat földet. Akkor döntött úgy a nagyapám, Illés András, hogy ő is szerencsét próbál. Fölpakoltak és elindultak az ismeretlenbe. Így kerültünk mi 1848 után a Jászságból Temerinbe – állítólag Jászapátiból jöttünk, de ennek nincs írásos nyoma –, ahol a nagyapám felépítette új otthonát. Ezt a házat egy Gódor nevezetű ember építette. Gódor egy 40 hold földdel rendelkező, jó gazda volt. Mivel nagyapámnak nem volt földje, ezért elszegődött hozzá napszámosnak, de sokat segített nekik a ház körül is. Mivel Gódoréknak nem volt gyerekük, így rá maradt a ház és a föld, a teljes birtok. Így tudtunk mi Temerinben gyökeret verni. Nagyapáról annyit tudok, hogy Keszthelyen volt huszár, ahol egy huszárezredben szolgált. Katonaéletéről később sokat mesélt nekem. Amikor leszerelt, hazajött és megnősült, boldog házasságban élt, nyolc gyereket nevelt föl – négy fiút és négy lányt. Imre volt a legidősebb, őt követte Rozália, János, István és András, az én édesapám. A lányok között volt Viktória, Teréz és Erzsi.

 Vallásos életet élt a család?

– Temerinben népes nazarénus gyülekezet létezett, s valami oknál fogva Illés András nagyapám nazarénus lett. Ő lett a gyülekezeten belül a szolga, a bizalmi ember, aki a közösség ügyeit intézte. Ilyen minőségében messze földön ismert volt a nazarénusok között, jöttek is hozzá tanácsért messzi vidékekről, Topolyáról, Szabadkáról, de távolabbról is. Nem tudom, hogy tanácsot vagy peres ügyeikben ítéletet kértek-e, de az biztos, hogy voltak köztük börtönből szabadult nazarénusok is, akik valamiért köszönetet mondtak neki. A levelezését általában én intéztem, de a nazarénus ügyeket mindig egyedül csinálta. Idős korában már rossz volt a szeme, ezért mindennap én olvastam neki a Bibliát. Gyerekként kívülről tudtam a Szentírást. Ő csak annyit mondott: Mózes V. könyvének 20. versét olvassad csak fiam. Én felolvastam neki, ő pedig azt prédikációba foglalta. Sokszor elkísértem a gyülekezetbe, ilyenkor mindig kaptam tőle némi aprópénzt. Nagyapám, Illés András végtelenül rendes ember volt, nem ivott, nem káromkodott, nem kártyázott és nagyon becsületes volt, egyszer azt mondta nekem, hogy ez a nazarénusok hitének és életének az alapja. Én tehát ebben nevelkedtem.

 Népes volt a temerini gyülekezet?

– Igen, ő építette ezt a népes gyülekezetet, voltak vagy 25–30-an. Nagyon szép épületük volt. Az egyik lányát egy Domosi nevű nazarénus vette el, ily módon a rokonságunkba is bekerültek a nazarénusok. Érdekes ez a kapcsolat, azt hiszem a Sirató című könyvemben – amikor a nagyapáról megemlékeztem – megírtam a nazarénusok történetét is. Egyszer a pesti lakásomba becsöngetett két ember, és egy nagy kosár gyümölcsöt hozott. Azt mondták: nazarénusok vagyunk, fogadja a tiszteletünket. És jó egészséget, derűs alkotókedvet kívántak.

 A régi világban Temerinre mennyire volt jellemző a felekezeti megoszlás?

– Az egész Temerin katolikus volt, nem volt egyetlen református vagy evangélikus se, a nazarénusoknak ez a kis gyülekezete volt az egyetlen, amelyik mint szekta működött. Megtörtént, hogy a szomszéd Járek községből – amelyik német település volt, és evangélikusok lakták – a temerini öngyilkosok temetéséhez, akinek a katolikus pap nem adta meg a végtisztességet, onnan kértek evangélikus lelkészt. Egy ilyen temetésen találkoztam én az első evangélikus egyházi méltósággal.

 És az izraelita egyházközösség?

– Az izraelita egyház az igen erős volt, hiszen Temerinben 40–42 zsidó család élt. Volt közöttük nagyon gazdag is, a Sasberger például, akit tojásosnak neveztük, mert ő gyűjtötte a tojást a környéken. Óbecsén baromfifeldolgozó üzeme volt, termékeit külföldre is szállította. Gazdagságáról árulkodott a szép nagy háza. A többiek kereskedők voltak, köztük a Hausmann bácsi, akinek több első világháborús vitézségi érme volt. A Hausmann gyerekek közül egyik Zágrábban tanult vegyészmérnöknek, de őt, mint kommunistát, két évre elítélték. Hausmann Imre Zomborban élt, a zsidóüldözés idején megtáviratozták neki, hogy az apja beteg, s amikor hazaérkezett, elfogták és kivégezték. Az orvosunk a zsidó Szegő Jenő bácsi volt. A temerini zsidók között sok volt a kereskedő meg a kocsmáros, 1942-ben ezeket mind elhurcolták, majd kivégezték.

 Anyai ágról mire emlékszik a családban? Édesanyját hogy hívták?

Molnár Marcella volt a mama neve. Nagyon szép neve volt, én mindig magamban ismételgetem, mint egy dalt: Molnár Marcella. Ő is parasztlány volt, anyai nagyapának 40 hold földje volt, náluk is volt hat gyerek. Házassága után a mama otthonról nem kapott semmit, mert az apja, amíg élt, nem osztotta szét a vagyonát, a gyerekeknek nem adott semmit. Amikor meghalt, akkor már csak legyintettek a földre, már nem kellett senkinek, mert nem volt értelme.

 Ő melyik évben halt meg?

– Akkor én már nem voltam otthon. 1932-ben halt meg az Illés nagyapa, a Molnár jóval később, az 1960-as években. Az ő vérüket örököltem én is, spórolósak voltak és hosszú életűek. A Molnár nagyapa olyan magának való öreg volt, a tanyára úgy ment ki, hogy mindig előbb kiért, mint ahogyan azok ott kinn négykor fölkeltek volna. Ő már háromkor kint volt és verte az ajtót. Úgy indult el otthonról, hogy óvatosan körülnézett, s amikor látta, hogy nem jön senki, a kerten át kilépett az utcára, és a temetőn keresztül sietett a földek felé, hogy ne találkozzon senkivel. Titokzatos ember volt. De én ismertem még a szépapámat is, aki akkor már kilencven-egynehány éves volt. Halványan emlékszem a két nagymamámra, Fehér Veronikára és Hovanec Annára is. Fehér nagymama hirtelen halt meg, azt beszélték, fejés közben megrúgta a tehén, és ő belehalt a rúgásba. Ez számomra eléggé hihetetlennek tűnt, ma is azon gondolkozom, hogy a nagyapámmal – aki egy vad indulatoktól fűtött ember volt – lehet, hogy összevesztek, és nagyon megüthette a nagymamát, aminek súlyos következménye lett. Ez ugyan csak sejtés, mert erről senki sem beszélt nekem. Megpróbáltam már beszélni erről a családban, de senki nem mondott semmit, sejtelmesen maguk elé néztek, és hallgattak. Ez 1918-ban volt, amikor bejöttek a szerbek. Fehér Veronika állítólag egy nagyon szép asszony volt, a mama rá ütött. Én is inkább Molnár vagyok, s csak kevés Illés vonás van bennem.

Azon a nyáron én is életveszélyesen megmérgeztem magam; kint jártam a tanyán, és ettem a beléndek nevű növény hajtásából, ami a mákgumóhoz hasonlít. Jó büdös, én mégis teleettem magam. A Jeszenszky orvos éppen kinn járt a szomszéd tanyán, öregapám – aki kint állt a tanya előtt – behívta a doktor urat egy pálinkára. Az orvos a tanyai szoba felé átment a konyhán, ahol én kínok között feküdtem. A nagyapa azt mondta, hogy a gyerek elrontotta valamivel a gyomrát, nem tud se enni, se járni. A szobában megitták a pálinkát, az orvos már ki is lépett az udvarra, amikor visszajött és megnézett engem. Rémülten azt mondta, ennek már fölakadt a szeme, ez súlyos mérgezés, azonnal gyomormosásra van szükség. Így menekültem meg. Istenem, ha nem jön az orvos…

 Voltak véletlenek az életében.

– Mindig ért valami, rám lőttek a fronton, a lövészárokban, később megszöktem a fogolytáborból… Dallos Sándor írótársam azt mondta, engem a Szűz Mária a kötényére vett. Lehet, hogy a kötényére vett, mert hát annyi minden történt velem az életemben.

 A műveiben, regényeiben olvasható, hogy kinn a tanyán bizony szigorú életet éltek.

– Amikor apám, Illés András hazajött a háborúból, akkor a nagyapa már túladott a cséplőgépen, és azt mondta, hogy a gyerekek között fölosztja a vagyonát, mindenki kap 10 hold földet, a lányok viszont – a Jászsági törvények alapján – nem kapnak semmit. A négy fiúnak 10-10 holdat adott, ebből 2-2 holdat minden fiú visszaszolgáltatott, így neki is maradt 8 holdja, hogy valamiből ő is meg tudjon élni.

A jászsági törvények között az egyik az volt, hogy az asszonynépség nem ülhetett az asztalhoz. Az asszony kiszolgálta a férfiakat, de nem ült le az asztalhoz, nem merhetett magának, ő állva evett a konyhában… Az én családomban ezt a szokást már nem tartották be.

A kecskeméti szőlész, Kocsis Pali bácsi mesélte nekem – akiről könyvet is írtam –, hogy amikor nősülni készült, elhívták háztűznézőbe egy gazdag jász családhoz. Nagyon tetszett neki a lány. Vasárnap volt, misén voltak, utána körülülték az asztalt, majd gondosan föltálalták az ebédet. Szedtek a levesből, s a házigazda azt mondta, együnk. Hát a ház asszonya is jöjjön, egyen – mondta a vendég. Erre az volt a válasz: nálam az asszony nem ül az asztalhoz. Erre Pali bácsi fölkelt, otthagyta az ebédet, és elment. Nem vette el a lányt. Hát ilyenek voltak a jász törvények. Kocsis Pál történetét megírtam az 1977-ben megjelent A homok óriása című regényemben.

1918-ban kiköltöztünk a tanyára, kinn éltünk, amikor egyszer, egy éjszaka románok törtek ránk, mert csellengő román katonák gyújtogattak, fosztogattak mindenfelé a környéken. Bejöttek, látták, hogy akkor csomagoltunk ki, még ágyunk se volt, pokrócok voltak leterítve a földre, innen bizony nem lehet semmit elvinni. Nem bántottak, szótlanul otthagytak bennünket. Én a tanyán éltem egészen addig, amíg nem indultam el az iskolába. Hat éves voltam, amikor a nagyapa újra megnősült, akkor költözött hozzánk Tóth Teca. Egyetlen bútordarabot hozott, Tecának mindösszesen egy kisszéke volt. Ennyi volt a hozománya. Ha vita támadt közöttük, azt mondta, ő elmegy világgá. A hóna alá csapta a kisszékit, és elindult, nagyapa meg ment utána, s hangosan mondogatta: ne bolondozz Teca!

Ez a Tóth Teca volt, aki hazahozott engem a tanyáról, azt mondta, a mezőről nem járhat a gyerek iskolába, jöjjön haza. Ma is nagy-nagy hálával gondolok rá, mert ha ő nem lép föl határozottan, talán még mindig kint lennék a tanyán. A múltkor otthon jártam, kimentem és megnéztem a régi szállásunkat, sajnos már csak a falai vannak. Egy-egy elvadult körtefa zöldell a kertben, gyümölcsöt már nem is terem, körülötte minden romokban hever. Leszedték a tetőt, a zsindelyt, rettenetes pusztítást végeztek. Mindezek ma is föl-fölbukkanó emlékek a nagyapáról meg a nagymamáról, olyan közeli minden, mintha még mindig gyerek lennék. Eszembe jutnak a régi temerini ünnepek, a búcsúk…

 Meséljen a régi búcsúkról, az ünnepekről. Ma is híre van a temerini Illés-napi búcsúnak.

– Régen történt, tavasszal a gazdák bevetették a határt, nagyon szép termés ígérkezett, de az Illés napján támadt viharban a jégverés elpusztított mindent. A következő évben Illés napján megtörtént ugyanez, nyomorba süllyedt a falu, az embereknek nem volt mit enni. A templom elé mentek és az égre vetett tekintettel megfogadták, ezen a napon többé nem dolgoznak, csak a Jóisten ne bocsássa rájuk többé ezt a szerencsétlenséget, ezt a megpróbáltatást. A fogadalmat sokáig be is tartották. A világháború után, az új országban, az új szokások, az új törvények, az új életszemlélet egy időre feledtette a lakosokkal az elődeik fogadalmát. Az 1930-as években azonban föltámadtak a régi emlékek, ismét fogadalmat tettek és azt mondták: az Illés-napot úgy fogják megünnepelni, ahogyan az őseik tették, és ez nagy fordulat volt a falu életében, tartást adott a léleknek. 1936, 1937, 1938 volt az a három év, amely Temerinben újra ünneppé tette az Illés-napot. Ebben nagy szerepe volt egy nyomdásznak, aki akkoriban megjelentette a Temerini Újság című hetilapot. 

 Sándor bácsi, hogyan élnek emlékezetében azok a régi, otthoni, meghitt vasárnapi ebédek, a családi ünnepek, a névnapok. Mi maradt meg a karácsonyok, a húsvétok emlékéből?

– Mindegyikre emlékszem, de a lakodalmak voltak az igazán feledhetetlenek. A mi családunk már nemigen ünnepelte a névnapot. De azt sem tudtuk, hogy mikor van például a mamának a születésnapja, arról soha senki nem beszélt, az nem volt ünnep. Hanem a karácsony, a húsvét igazi ünnep volt. Karácsonyra mindig hazamentem, bárhol voltam, és a mamával együtt díszítettük a karácsonyfát.

Az már fenyő volt, vagy még csak gally?

– Nálunk akkor már fenyő volt. Nagyapa, mint nazarénus, nem állított fát soha, de mindig lejött hozzánk a kisházba, és együtt ünnepeltünk. Feledhetetlenek voltak az ünnepi ebédek is, mert nálunk valóban bácskai módra, bőségben éltek az emberek. Elmaradhatatlan volt a leves, benne a főtt hússal, amit paradicsomszósszal és tört krumplival ettük, utána jött a sült hús. A nagy ünnepeken és a disznótorokon a húst követte a töltött káposzta, amit szerb hatásra szármának hívtunk. Egyébként is a szerb települések – Zsablya, Csúrog, Nádalja, Szenttamás és Szőreg – lakossága erősen befolyásolta a temerini magyarok életét.

1920 után Temerinben nagyon sok szegény ember élt. Szűk volt a határ, és nem kaptak máshol munkát, a szerbek nem fogadták be őket, nekik voltak szerb munkásaik. Egyedül Járekon, a szomszéd szerbek és németek lakta településen, ahol nagy gazdák kezében volt a föld, lehetett aratáskor meg kukoricakapáláskor munkát kapni. Így hát a temerini szegények eljártak szőlőt művelni a Fruška gorára, a kubikusok meg Újvidéken dolgoztak. Hétfőn reggelenként százával indultak a munkások, hátizsákban a vállukon vitték a heti élelmet, szombaton jöttek haza, hozták a heti bérüket, a napszámot, amit itthon hagytak, és a család abból élt. A szegénységük meglátszott a viseleten is.

Nyitókép: Mák Ferenc archívuma