Mindenki másképp képzeli, hogy hol és mikor találkozik az IGAZIVAL. Igen, így csupa nagybetűvel, hisz a romantikus lányregényekben is mindig a „nagy Ő”, így írnak róla. És a filmek!
Jutka azután jött ki a moziból, ott hagyva megrökönyödött barátnőit, amikor a tenger hűs habjai közül kiemelkedett egy csodaszép férfi, dagadó izmokkal, kis piros fürdőnadrágja nem sok mindent bízott a képzeletre. Reni meg Alexa vihogott, a popcorn fele kidőlt, a kóla maradéka a hirtelen mozdulattól az egyetlen jó farmerjére dőlt. Elvörösödött, kínosan nézett végig a soron, de mindenki a filmvászonra meredt, főleg a nők, de amikor megjelent a parton aprócska bikiniben és műszélkócolta hajjal a NŐ, és a kamera lassan végigpásztázta tökéletes kebleit és vékony derekát, úgy érezte, megfullad.
– Megint elkapott a pánik, suttogta a mellette ülő Alexának, akit csak Iksznek becéztek, hitetlenkedve bámult rá, megbökve Renit. Amilyen gyorsan csak tudott, kisurrant a teremből. Az előcsarnokból beosont a mosdóba, nézte a tükörben sápadt arcát, a haja olyan seszínű, váll alá érő, egy befőttesgumival fogta össze, ne melegítse a nyakát. A pólóján kifakult a felirat, egy régi zenekar logója még halványan felfedezhető, ha nagyon közelről nézi.
Ez a mozi is Reni ötlete volt, hogy milyen klassz lesz, kora délután adják szombaton, csupa romantika, meg slágerzene, hetek óta ezt nyomatják a gyárban, hogy kellemesebben teljen az idő. Na hiszen!
Ott ülnek szépen sorban, mint a kislibák, jön a szalagon a piros meg a kék drót, őt aztán nem érdekli, mibe helyezik bele utána. Pötty, pötty, már megy is tovább. 20 perc a reggelire, szerdán ott mutatta meg a jegyeket Reni, ő mindig intézkedik, szervez, pörög ezerrel, és egyszerűen nem lehet neki azt mondani, hogy húzzon már el a francba. Pláne ő nem mondhatja, a szürke egérke, alig fél éve jött be a céghez.
A fizetés tényleg nem rossz. – Mihez képest? – nézett rá az anyja, amikor egy hónap múlva hétvégén hazament. Ott állt a baromfiudvar közepén, szórta a magokat a verekedő tyúkok közé, és a kiskapu reteszével sokáig bajlódott. Kicsit megölelte, eltolta magától, és megállapította, hogy sovány, karikás a szeme, nem tesz jót neki a város. A város szót úgy ejtette ki, mintha valami bűn lett volna, hogy nem akart itt maradni, valami másra, többre vágyott. A konyhában letette a szatyrot, előtte kivette belőle a két könyvet a húgainak, anyja meg csak annyit mondott, ne költsön feleslegesen, ha már hozni akar valamit, édességet vegyen, ne tömje a fejüket mindenféle butasággal. A kicsik elvégzik a nyolcat, van itt munka elég, egyéni gazdák már, maguknak keresnek. Judit összeráncolta a homlokát. Mennyit hallotta ezeket a szavakat, amikor egész nyáron arra se volt ideje, hogy legalább egy kötelező olvasmányt kézbe vegyen, mert munka volt hajnaltól estig. – Aki nem talál munkát magának, az lusta kisasszony – ezt meg a nevelőapja mondta, amikor észrevette, hogy belenéz egy novellába. Épp csak az elejét tudta kapkodva elolvasni, aztán sose látta többet.
Mamónak mindegy volt, mivel gyújt be a nyári konyhában. Nyáron náluk volt, aztán négy hónapig az idősebb lányánál, majd a fiánál, így egyeztek meg. Anyja sóhajtozva és kezét tördelve mondta el a férjének, hogy az anyja házát meg a nagy kertet eladják, és szétosztják hármójuk között a pénzt, de ennek az az ára, hogy gondozzák, amíg él. A ház ura, ahogy szerette magát nevezni a haverjai előtt, csuda módon nem tett kifogást. A pénzt zsebre vágta, aztán befektette a gazdaságba. Nem nagyon szólt Mamóhoz, aki másodjára tölti náluk az idejét, de nem is bántja egyetlen szóval se. Még csak az hiányzott volna!
Legutóbb a falusi kisboltban pemetefű-cukorkát vett neki, úgy szopogatta fogatlan szájában forgatva, még a szeme is könnyes lett. – Jó unokám vagy – simította végig a karját.
Másnap jött érte a lánya, épp csak biccentett a húga felé, sovány férje bepakolta a csomagtartóba a két kis bőröndöt, a befőtteket, kolbászt, szalonnát tartalmazó szatyrot ott hagyta a konyha közepén. Nem köszönt, csak behúzta maga mögött a kicsit megvetemedett, barnára festett ajtót. Olyan gyorsan elporzott a nagy, ezüst kocsi, hogy anyjának még integetni se volt ideje. – Micsoda testvérség az ilyen – fordult anyja felé, de az csak nézett fénytelen szemmel, és nem szólt semmit.
Ő meg akkor döntötte el, hogy nem marad itthon.
Nagykorú, bemegy a városba, majd talál munkát, és érdekes módon mostohája mintha megkönnyebbült volna, amikor ezt bejelentette.
Kiment a mosdóból, lehajtott fejjel a kijárat felé indult.
Véletlenül ment neki a fiúnak, aki kerekesszékében gurult épp arra, kopott pólót viselt, olyat, mint ő. Szemüvegének egyik szára valami színes ragasztóval volt megerősítve.
– Bocsi, nem figyeltem – mondta fülig vörösödve.
– Én se – mosolyodott el az ismeretlen. – Nem jó a film? – intett a bezárt nézőtér felé.
– Nem – suttogta, és szeretett volna valami érdekeset mondani, vagy közömbösen arrébb menni, de valami visszatartotta.
– Akkor nem nézem meg – legyintett a srác, bemutatkozott, és egy kicsit fogta a kezét.
Kimentek az ajtón, az egyik sláger halkan utánuk kúszott.
– Amikor először megláttalak, valami furát éreztem – dúdolta a fiú kicsit hamisan, majd amikor látta Jutka értetlenségét, elnevette magát. – Valahogy így szól az első sor.
Úgy indultak el a verőfényes utcán, mintha nem is ez lett volna az első találkozásuk.
Jutka az egyik járdaszegélyen természetes mozdulattal átsegítette a kocsit, a fiú kicsit elmosolyodott.
Nyitókép: Salánki Anikó felvétele)
