2024. április 20., szombat

Élethű…életmű

Meg se rezzent, utóbb már el sem mosolyodott, amikor – általa korábban nem ismert személyek – főként férfiak, megrökönyödtek azon, hogy nő létére szobrászkodik, és ráadásul nem apró „nippeket”, vázákat, virágokat, kisállatokat, madarat, cicát farag, hanem embernagyságú figurákat formáz meg a vésőjével.

Mitológiai alakokat, isteneket, istennőket, szenteket…és így tovább.

Mindig kreatív volt, az alkotás volt a mindene.

Munkája révén vagyonra nem tett szert, de hiszen nem is azért csinálta. A bevétel, a szobrokért kapott pénz csupán arra kellett, hogy a mindennapi betevője meglegyen, de leginkább azért, hogy újabb és újabb ötletei megvalósításához az alapanyagot – a követ, néha a kifejezetten drága márványt – beszerezhesse, megvásárolhassa.

Mégis, a „nem gazdag” híre ellenére, vagy talán éppen ezért, voltak, akik nem adtak hitelt a szóbeszédnek: kell hogy legyen pénze, értéktárgyai odahaza, hiszen elismert művész.

Az egyik ilyen „hitetlen Tamás”, hogy erről, vagy ennek az ellenkezőjéről bizonyosságot szerezzen, betörést agyalt ki.

Arra a hétvégére tervezte, amikor – a TV-híradó szerint –, a művésznő éppen Párizsban tartózkodik egy kiállításon.

A napon, amikor belefogott, koromfekete, csillagtalan volt az éjszakai égbolt. Még egy mákszemnyi fénypontocska se látszódott odafenn. Mintha még ez is, az ő sikerét látszott volna megalapozni.

A zöldövezeti, magányosan álldogáló házba oldalról hatolt be, egy kis ajtón.

A kamrába jutott.

Meg is lepődött rendesen. Nem is hitte volna, hogy a mai, modern világban az emberek még igényt tartanak kamrára, és nem csak a hűtőszekrényben tárolják az élelmiszert. A kis helyiség valószínűleg azért nyílt az udvarra, hogy a nagyobb, súlyosabb darabokat – és itt rögtön beugrott neki egy krumpliszsák – az udvaron parkoló autóból egyenesen be lehessen vinni a lakásba, ne kelljen keresztülcipelni a többi szobán.

A kamrából a folyosóra jutott.

Onnan csendben, halkan – mégis, mit lehet tudni… – a nappaliba ért. És akkor mosolyra húzódott a szája, mert amit gondolni vélt, az a valóságban be is bizonyosodott.

Az elemlámpa gyenge fényénél is látszott, hogy a bútorokon díszes terítők, értékes porcelán váza, egy ezüstnek tűnő gyertyatartó vannak elhelyezve, ízléses elrendezésben, az üveges szekrény pedig kristálypoharakkal van tele – sajnos, azokat nehéz lett volna sérülés nélkül magával vinni. Ugyanakkor kárpótlásul a falakon egy-két értékesnek tűnő festményt is észrevett. Biztosan a művésztársaitól kapta a szobrásznő – gondolta.

Széfet keresett, de nem talált – vagy csak jól el volt rejtve –, és ékszerek sem hevertek szanaszéjjel. De ez nem is volt várható. A szobrásznő fiatal volt, és mindemellett közismerten puritán ízlésű, nem szerette a feltűnőséget. Ékszert a róla szóló fényképes híradásokban egyáltalán nem viselt.

Csak kíváncsiságból ment tovább, és a hallból kiosonva a műterembe jutott.

Alig látott valamit, villanyt gyújtani eszébe se jutott, pedig felötlött benne, hogy a műteremben olyan félkész alkotásokat is megpillanthat, amelyek még a nagyközönség előtt sem ismertek.

Ennek apropóján szinte megilletődve állt meg, és elmélyülten szemlélte a homályból kibontakozó alakzatokat.

Két embernagyságú férfiszobrot látott – az egyik szigonnyal a kezében, a másik valami lenge öltözetben – közöttük pedig egy mezítelen nőalak körvonala rajzolódott ki. Ez is teljes életnagyságban, élethűen. Amennyire látta, háttal állt, egyik karjával hosszú haját fogta össze,  ami furcsa mód barna volt, vagy legalábbis sötét színű.

Nem is hallott róla, hogy ezeket a szobrokat festeni is szokták…de ezt betudta annak, hogy nem volt jártas a művészetekben.

Egy darabig még ácsorgott, bámulta a három, embernagyságú alakot, azután sarkon fordult, és halkan visszalépegetett a hallba.

Ott összeszedett pár dolgot. A falról leakasztotta az egyik festményt, hátizsákjába rakta a vázák közül a kisebbet, mellé a gyertyatartót, végül, a vázának is védelemként, eltette a gazdag hímzéssel díszített asztalterítőt. 

Tudta, ebből nem fog meggazdagodni, de hát voltak még tervei a jövőre nézve.

Soha sem volt agresszív, nem állt szándékában, hogy a betörései során bárkit bántson, de hát mit lehet tudni, mit hoz ki az emberből egy váratlan helyzet, ha mondjuk, kelepcébe esve érzi magát?

Szerény zsákmányával ott távozott, ugyanott ahol bejött, az udvarra nyíló kamraajtón keresztül…

*

Másnap reggel, a szobrásznő végiggondolta az előző éjszaka történteket. A kiállításra nem utazott el, mert nem volt jó a közérzete, valami bujkált benne, és nem akart külföldön, az otthonától távol lebetegedni.

Amikor éjjel meghallotta, hogy nyikorog a kamraajtó, azonnal sejtette, hogy aki bejött, nem egyenes úton jár. Legalábbis aznap éjszakára ő senkit nem várt.

Egy hívatlan látogatótól pedig bármi kitelhet. Lehet, az illető csak lopni jött, de ki tudja, nem váltana-e ki agressziót a helyzet, hogy mégis otthon van a házigazda?

És ekkor eszébe jutott, ami valószínűleg senkinek nem jutott volna…

Levetette a hálóingét, és mezítláb kiosont a műterembe. Háttal beállt a két, félig kész férfialak – az életművét megalapozó Prométheusz és Poszeidón – közé, s karjával hosszú haját a nyaka alatt összefogta. Már csak abban reménykedett, a betörőnek nem szúr szemet, hogy a haja festve van – mármint a szobornak.

Kicsit fázott, enyhén megborzongott, különösen amikor a betörő belépett a műterembe, de mivel a látogató bámészkodása nem tartott sokáig, azután pedig hallotta a kamraajtót nyikorogni, megnyugodott.

Visszament a hálószobájába, és újból elaludt. A kárát majd reggel felméri, másik betörő pedig vélhetően aznap éjszaka már nem fogja háborgatni.

Nyitókép: ritkanlathatotortenelem.blog.hu