Fehér Ferenc könyveinek kiállítása elé

Tekintettel arra, hogy egyre kevesebben vagyunk, akik személyesen is ismertük Fehér Ferencet, a költőt és publicistát, engedtessék meg nekem, hogy mielőtt irodalmi munkásságáról és itt kiállított könyveiről szólnék, elmondjam:  gimnazista koromban ismertem meg személyesen, amikor Majtényi Mihállyal, Gál Lászlóval, Laták Istvánnal, a kishegyesi Csépe Imrével vagy Németh Istvánnal, netán Aleksandar Tišmával és Miroslav Antićtyal társalgott az akkor még jó hírű Forum-klubban, az írók és újságírók kedvenc társalgási gyülekezőhelyén.

Akkor, 1967-ben még gimnazista voltam, de már a Képes Ifjúság Gobby Fehér Gyula vezette irodalmi mellékletének, az Ifjú Műhelynek – nevezzük nagyképűen – a novellistája, s Fehér Kálmán megbízatásából az akkori Ifjúsági Tribün magyar előadásainak szervezője. Ebben a klubban bátorkodtam odasettenkedni Fehér Ferenchez, hogy megkérjem, Delelő című, az előző évben Híd-díjjal kitüntetett kötetét mutassuk be. Természetesen örömmel vette a fölkérést, de volt egy viszontkérése.  – Te az idén érettségiző vagy – mondod –, én pedig a Magyar Szóban foglalkozni szeretnék a gimnáziumi érettségirendszerrel… mi a gondotok, hogyan tovább az érettségi után… és ehhez legalább két alanyra volna szükségem. Vállalnád?

Természetesen vállaltam, meg is jelent az érettségi tablóra készült csokornyakkendős képem – a zsabós blúzban mosolygó Baltasity Magdolnáéval, későbbi szakorvossal is készült interjúja, napilapunk vasárnapi számában.

Ez volt a kezdeti találkozásunk. Aztán 1971 júniusában, egyetemi abszolvensként, fölvettek újságíró-gyakornoknak a Magyar Szóba, s hamarosan a művelődési rovatra irányított Vukovics Géza akkori főszerkesztő. S olyanokkal ülhettem egy asztalhoz a Burány Nándor vezette rovatértekezleteken, mint az irodalmi felelős Fehér Ferenccel, a képzőművészeti kritikus Ács Józseffel, a filmkritikus Ládi Istvánnal, a  színikritikus Gerold Lászlóval, az oktatásügyi életet követő Engler Lajossal és a velem egyidős Fehér Istvánnal, Szűcs Imre követte a rádiós irodalmi és kulturális eseményeket, nekem pedig a tévés műsorok kísérése volt a fő feladatom, a zenei témákról pedig maga a főszerkesztő számolt be a lapban. S itt volt velünk a heti művelődési melléklet, a Kilátó kiváló szerkesztője, Végel László is. Természetesen, ha kellett, valamennyien „mindenesek” is voltunk.

Emlékszem, 1975-ben Fehér Ferenccel együtt kaptunk akkreditációt a Belgrádban megtartandó Jugoszláv Írószövetség kongresszusára, ahol ő és Ács Károly a vajdasági küldöttség tagjaiként, én viszont tudósítóként voltam jelen, s ő mutatott be többek között Stevan Raičkovićnak, Slavko Mihalićnak, Gustav Krklecnek, Paszkal Gilevszkinek és Kole Csasulénak is, akinek a Paskvelija című novelláskötetét már bemutattam lapunkban. Meglepő volt számomra, hogy Fehér Ferencet mennyi író, főleg költő ismerte személyesen, s barátkoztak is vele.

Már a Híd szerkesztője voltam, amikor 1978-ban megjelent – az itt is kiállított – A madár árnyéka című, százharminc jugoszláv költőt felvonultató verses műfordítói kötete, amelynek előszavában maga Fehér Ferenc írja, hogy egy sajátos, magyar nyelvű gyűjtemény ez, a fordító egyéni számadástétele. „Barátság, égalji közösség, történelmi együttélésből fakadó megismerési és megismertetési szándék, továbbá ezeknek az irodalmaknak belső ismerete biztatott és vezérelt fordítói munkám során. Gyakran pedig egy-egy szerkesztői, kiadói megbízatás, közösen vállalt feladat rám eső része serkentett vagy sürgetett.” S hozzáteszi: „Fordítottam személyes megismerkedést, születő barátságot kísérő, kézfogásnyi mozdulattal: fordítottam anyanyelvi hangszerelés bódító lehetőségek örömével, a hasonlónak érzett hangvételek rálátó hevével, s úgy is, hogy gyötrődve, vergődve, újrakezdve… Tehát nem irodalomtörténeti rangsorolás. Nem a madár – csupán az árnyéka.”

Viszont nem árnyék, hanem a lírai beleérzés és azonosulás versei már korai munkái, a táj és a tájból kinövő jelképek, amelyek megfigyelhetők már első köteteiben, a verses önéletrajzában az 1951-ben megjelent Jobbágyok unokái címűben éppúgy, mint az azt követő Álom a dűlőutak szélén vagy az Övig a földbe ásva. Ezekre a kötetekre figyelt föl Miroslav Antić is – aki, s ezt kevesen tudják, 1959-ben egy éven át a Forum Könyvkiadó szerb szerkesztője volt – s elhatározták, hogy kölcsönösen fordítják egymás verseit, s ennek eredményeképp jelent meg 1960-ban a Színek és szavak – Boje i reči című, mára ritkaságszámba menő közös kötetük. És sorjáznak kötetei: a Bízó szerelemmel, az Esővárók, a már említett Delelő, s ne soroljam tovább, egészen addig, amelyeket már magam szerkesztettem, mint például a budapesti Magvetővel közösen kiadott válogatott verseinek kötete, az Akác és márvány.

Ebben a címadó szonettben olvassuk:

„Sorakozó sírok. Kötéllel zörgő urnák.

Örül a föld, az ős hamvasztókemence…

Mert nem csak a láng – a visszahulló pernye

szökkent majd új pitypangot, vadrózsa szirmát…”

Versei szárnyalóak, jelzős szerkezetei gondolatébresztőek, nyelvében többnyire szabályosak és tartalmasak.

Nem véletlenül Fehér Ferenc a legnépszerűbb gyermekköltőnk is: minden általános iskolai olvasókönyvben ott vannak a Szeptemberi útravaló, a Krumpli Karcsi és társai, valamint az Újév az erdőn versei, meséi. De ne feledkezzünk meg Fehér Ferenc publicisztikai írásairól, esszéköteteiről sem, amelyek közül a Hazavezérlő csillagok naplójegyzeteit, az 1984-ben megjelent Egyazon ég alatt és a Vállalt világ címűt emelném ki. E kötet méltatásában olvashatjuk Gerold László tollából, hogy a címbeli ige jelenthet magatartást, feladatot, terhet, kötelezettséget, viszonyt, szerepet, megbízatásvállalást és cselekvést. Maga Fehér Ferenc is azt vallotta, „…hogy a művészi és társadalmi felelősségérzet elválaszthatatlan fogalmak”. 

Több idézet is elhangzott e kiállításmegnyitón, de ha valamire, akkor arra hangsúlyosan föl szeretném hívni a figyelmet, hogy Bori Imre irodalomtörténész-akadémikusunk 1978-ban monográfiát írt Fehér Ferenc munkásságáról, s ha bárki is foglalkozni kívánna költőnk irodalmi, költészeti, publicisztikai, műfordítói munkásságával, csakis elsősorban erre a monográfiára támaszkodjon.

Személyes dolgokkal kezdtem, azzal is zárnám: 

Kiadóvezetőként 1989-ben ért váratlan halálhíre. Úgy illett, hogy az Újvidéki Színházban megtartott íróegyesületi, augusztus 3-ai kommemoráción a Forum Könyvkiadó nevében e sorok írója is búcsúztatja. S mit mondhat ilyenkor a hirtelen halál döbbeneteinek perceiben, mint amit ő mondott versében egykoron: „Olyan kihalt lesz majd, mint minden… Homály. Mint mikor valaki meghal…”

Nyolcvanadik – mára már azt kellene mondanunk, születésének kilencvenötödik – évfordulójára egy jegyzet megírására kértek föl, s akkor valami ilyesmit is írtam róla: egy jelentős generáció, a „huszonnyolcasok” írónemzedékének vezéregyénisége is volt, Ács Károllyal, Dévavári Zoltánnal, Kalapis Zoltánnal, Kopeczky Lászlóval, Sáfrány Imrével és Vukovics Gézával. Ő volt az, aki versbeszédében leghitelesebben tudta kifejezni e vajdasági táj nyári vagy éppen téli fényeit és színeit, tolmácsolni az itteni föld langyos illatát, s szólalt meg sokszor a gyász hangján, de hallotta és számtalanszor reagált a gyermeki lélek hangjaira, rezdüléseire és élményeire.              

Valóban, éppen ötven esztendeje ő álmodta meg a máig is élő Aranyeső  vers- és prózamondó versenyt, amelynek idei győzteseit most meg is hallgatjuk.

* Elhangzott Kishegyesen, az új könyvtár avatóján megnyílt kiállításon 2023. szeptember 30-án.