Az Újvidéki Színház vezetősége 2017-ben – az Európa Kulturális Fővárosa program támogatásának köszönhetően – hiánypótló, valóban ambiciózus vállalkozásba kezdett. Ennek köszönhető, hogy a kisebbségi nyelven játszó színházak nemzetközi fesztiválja, azaz a Synergy, az idén már második alkalommal kerülhetett megrendezésre a tartományi székvárosban. A közönség ezúttal tíz előadást láthatott. A találkozót az Újvidéki Színház és a Koperi Színház koprodukciója nyitotta meg, és társulatok érkeztek az olaszországi Triesztből, az izareli Tel-Avivból, a tatárföldi Buinszkból, a horvátországi Splitből, az ukrajnai Beregszászról, a romániai Sepsiszentgyörgyről és Bukarestből, továbbá a magyar fővárosból is. A továbbiakban folytatom a nem magyar nyelven játszó együttesek előadásainak vizsgálatát.
KÉRŐK TATÁRFÖLDRŐL
A Synergyre látogató nyugat-tatárföldi együttes egy alig húszezres lélekszámú kisvárosból, Buinszkból érkezett. A számos állami kitüntetéssel jutalmazott Railj Szadriev 2002 óta vezeti harmincegy színművészből és mintegy negyven háttérdolgozóból álló társulatát a helyi ifjúsági otthonban. Megalakulásuk óta mintegy harminc tatár nyelvű előadást – elsősorban zenés-táncos vígjátékokat – mutattak be. Az újvidéki közönség a fesztiválon Tufan Minnullin Kérők című komédiájának tapsolhatott. Minnullin Tatárföld máig legnépszerűbb szerzője. Kitüntetett drámaíró, publicista és politikus volt egyben. Bár a Kérők cselekménye a jelenben játszódik, a magyar kultúrkörben nevelkedett nézők számára népszínműveink világát idézheti fel. A történet szerint Gergeri, a konzervatív családfő a tatár hagyományokhoz illően kívánja férjhez adni legfiatalabb lányát, Urinét, mivel elégedetlen nővéreinek a házasságával. A szokáshoz híven három idősebb asszonyt fogad fel kerítőnek, s ők hamar meg is jelennek férjjelöltjeikkel, s megkezdődik a versengés a hajadon, pontosabban édesapja kegyeiért. Humoros helyzetekben nincs hiány, s a szöveg erősen épít a jellemkomikumra is. Bár az előadók színészi eszköztára jóval harsányabb, mint ahogy azt az európai játékhagyományban megszokhattuk, a többségük szerethetően bohóckodik a színpadon. (A társulat egyébként mindent megtesz a közönség szimpátiájának megnyerése érdekében. Sokatmondó gesztus, hogy az előadás záró részében a leánykérés – bármiféle racionális indok nélkül – szerb nyelven hangzik el.) A harsányság valósággal az előadás formanyelvévé válik. A díszletként felállított faházikó-homlokzat tarkára meszelt, mesebeli kuckót idéz, melyhez gondosan kifestett, köcsögökkel díszített fakerítés csatlakozik, és udvaráról nem hiányozhat a kerekeskút sem. S bár valóban széles színpaletta jelenik meg a színpadon, a szcenikai elemek és a kosztümök egyértelműen átgondolt vizuális koncepciót feltételeznek. Az előadásban három generáció képviselői, nagyszülők, szülők és gyermekeik tűnnek fel. Míg az előbbiek tradicionális tatár ruházatot hordanak, a fiatalok már mai öltözéket viselnek, s idegen számukra az a fajta vetélkedés, mely elé az idősebbek állítják őket. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a produkció egy kisebbségi kultúra fennmaradásáról, továbbéléséről beszél a komédia nyelvén. A helyzetkomikumon és a sokszor megmosolyogtató játékmódon túl egy igazán égető problémáról, a hagyomány átörökítésének nehézségéről fogalmaz.
TERMÉKENY FESZÜLTSÉG
A Marina & Ulay című előadás a kisebbségiséget merőben másként tematizálja, mint a fesztivál többi előadása, hiszen alkotóinak kisebbségfelfogása nem nyelvi vagy nemzetiségi alapú. Performanszuk olyan művészekről kísérel meg állítani valamit, akik valós kockázatot vállalnak, s végletes önfeláldozásukkal végül egyedül, kisebbségben maradnak. Edith Negulici kétszereplős drámáját, mely a két performanszművész, Marina Abramović és Ulay fiktív dialógusából bomlik ki, Maia Morgenstern és Marius Bodochi adták elő román nyelven a Matica srpska Galériájában. A rendhagyó felolvasószínházi produkció kiemelése a színházi térből igen sokatmondó döntés, hiszen pályája elején Abramović is múzeumi terek „fehér dobozaiban” mutatta be performanszait. A Marina & Ulay eredetileg szintén egyfajta performanszként működött. A Temesvári Művészeti Múzeum Női, túlságosan is női (Woman, all too woman) című kiállításának keretei között hangzott el elsőként. (Ebben a múzeumban őrzik egyébként azokat a véres ökörcsontokat, melyeket Abramović a Balkan Baroque című performansza során igyekezett tisztára mosni a délszláv konfliktus idején.) A Marina & Ulay végig reflektál saját jelenidejűségére. S bár a játszók a felolvasás aktusával nyomatékosan tartják el önmaguktól szerepeiket, színészi jelenlétüknek köszönhetően mégis termékeny feszültség születik dramatikus figura és előadó között. Morgenstern és Bodochi olykor felkelnek asztaluktól, le-föl sétálnak a galéria nagyméretű vásznai között, arrébb helyeznek néhány mikrofonállványt, egymáshoz érnek, bort kortyolnak vagy bekapnak néhány falatot a korábbi állófogadás maradékából. Amikor például az Abramović-ízű macaronok piacra dobásáról esik szó (valóban forgalomba kerültek 2017-ben), Morgenstern francia édesség helyett egy kis darab lepénybe harap bele. Ebben a játékban tehát minden csak jelként szolgál, s reflektál önnön jelszerűségére. A hangsúly így a látványról áttevődik a két performanszművész ars poeticájára, mely szerint a hétköznapi élet és a műalkotás szétszálazhatatlanul összefonódik egymással. Ezt igyekszik alátámasztani átélt alakításával Maia Morgenstern és Marius Bodochi is.
MARLENE DIETRICH
A Horvátországból érkező Ksenija Prohaska monodrámája is a színész és szerepe között megképződő nem szokványos viszony miatt válik emlékezetessé. A Marlene Dietrich című, élő zongorajátékkal kísért előadás premierje 1999-ben volt a spliti Nemzeti Színházban, s az elmúlt tizenkilenc évben a horvát színésznő mintegy négyszáz alkalommal vette fel a német filmcsillag szerepét. Prohaska Dietrich hosszú életének végéről visszatekintve, kronológiai rendben idézi fel az eseményeket. Alapruházata egy fekete színű selyemkorzet, melyhez fekete short, harisnya és magas sarkú cipő tartozik. E kihívó ruhadarabok mind a fiatal Dietrich attribútumai voltak, s először szokatlanul is hatnak a hatvannégy éves horvát színésznőn. Ám az elbeszélt cselekmény előrehaladtával e kosztüm csak még hangsúlyosabbá teszi az eltelt idő – testet is – (át)formáló erejét, mely nemcsak Dietrich életútját, de Prohaska pályájának elmúlt tizenkilenc évét is felidézi. A szerep és előadó között fennálló hosszú kapcsolatnak tulajdonítható, hogy Prohaska magabiztosan uralja az előadás minden egyes pillanatát. Érzelmi váltásai mesteriek, énekhangja és -technikája magával ragadó. Mégis talán az a magától értetődő egyszerűség a leginkább lenyűgöző alakításában, ahogyan az egyes nyelvek között képes váltani. Produkciója gerincét tizenhárom dal adja, melyeket tizenegy rövid monológ köt össze Dietrich életének meghatározó szakaszairól és fordulópontjairól. Prohaska Újvidéken olaszul adta elő e prózai betéteket, a dalokat pedig németül, angolul és franciául énekelte. A színlap tanúsága szerint azonban számos alkalommal mesélte már el Dietrich életét az olasz mellett horvát, angol és spanyol nyelven is. Ezzel a kisebbségiség egyik igen fontos aspektusára, a természetes többnyelvűségre irányítva a figyelmet.
Nagy érdeklődés kísérte az Isztambulban működő Hangardz Társulat Találjuk meg egymást, az hiányzik nekünk című előadását is, melynek világpremierjére az Újvidéki Színház kamaratermében került sor. A fiatal örmény művészekből álló együttes produkciójára szokatlanul sok helyi középiskolás volt kíváncsi. A meggyőző hittel, mély beleéléssel játszó csapat a 19. és a 20. század fordulóján élt örmény költőnő, Hranus Arsagian műveinek felhasználásával alkotott rítusszerű színházi előadást. Arsagian tizenhét éves korában hunyt el tuberkulózis következtében 1905-ben. Élete utolsó éveiben orvosai tanácsára egy Isztambulhoz (pontosabban az akkori Konstantinápolyhoz) közel eső vidéki házban élt, s itt írta meg saját betegségével foglalkozó, illetve természeti környezetét tematizáló lírai költeményeit. Ezeknek jelentős részét címezte egy évvel idősebb közeli barátjának, a később szintén költői pályát befutó Hrand Nazariantznak, aki Arsagian halála után publikálta annak torzóban maradt életművét. Az előadás a verseken túl kettejük levelezésének részleteit is felhasználja. Az útkereső produkció minimalista eszközökkel él, hogy a fiatal költőnő gondolatai tiszta egyszerűségükben érvényesülhessenek. Az előadásban négy lány (Garine Maral Çizmeciyan, Jaklin Çatal, Lara Narin és Tara Demircioğlu) egyszerre testesíti meg Arsagian alakját, s idézi meg őt költészetén keresztül. A színen lévő egyetlen fiú (Yeğya Akgün) pedig olykor Nazariantznak tűnik, olykor pedig a versbeszéd többszólamúságához kapcsolódik. A dobozszerű tér feketeségét jobbára csak néhány padlóra vetett fehér fénypont töri meg. A játszók az előadás nagy részében ezek oválisaiban tűnnek fel, s szövegmondás közben virágszirmokat, papírdarabokat hintenek szét, és krétaábrákat, szövegtöredékeket rónak a talajra. A figurák és az örmény nyelvű feliratok lassacskán az oldalfalakat is elfoglalják, a látvány középpontjában pedig a hátsó zárófalra rajzolt óraszámlap emlékeztet emberi halandóságunkra. A Találjuk meg egymást… érezhetően közös alkotómunka eredménye, a színlap még rendezőként is a kollektívát jelöli meg. Az előadókról lerí, hogy mennyire magukénak érzik a választott anyagot. Szövegmondásuk hihetetlenül szuggesztív, teremtő erővel bír. Előadásuk szinte emlékező szertartássá lényegül át.
A II. Synergy Fesztivál kereteiben kétnapos szakmai konferenciára is sor került. E tanácskozás legfontosabb hozadéka a kapcsolatépítésen túl az lehet, hogy az Újvidéken összegyűlő társulatok vezetői a tervek szerint hamarosan megalapítják a Kisebbségi Színházak Nemzetközi Szövetségét. Vállalkozásuk fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen az idei fesztivál előadásai is bizonyítják, hogy a különféle kultúrák és színházi nyelvek közötti párbeszéd mindannyiunk számára értékes tanulságokkal szolgálhat önmagunk kisebbségi identitásával kapcsolatban is.
