Hittel és hitelesen

A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség (VMMSZ) elnöksége a példaértékű életpályája elismeréseként Plakett díjjal tüntette ki az óbecsei Szerda András népzenészt, népdalkörvezetőt, közösségszervezőt, öntevékeny néprajzkutatót. A Plakett díjjal a legalább tizenöt éves tevékenységet kívánják elismerni, és olyan Vajdaságban élő személyek, valamint a Vajdaság területén működő kulturális, közművelődési és civil szervezetek, szakosztályok részesülhetnek benne, akik tevékenységükkel hozzájárultak a délvidéki magyar nemzeti közösség kultúrájának, művészetének, közművelődésének gazdagításához. Az elismerést a magyar kultúra napjának délvidéki központi ünnepségén adták át Zentán. 

Szerda András Óbecsén született 1966. július 10-én. Általános iskolai tanulmányait szülővárosában, a középiskolát Futakon végezte, felsőfokú tanulmányai pedig Belgrádba vezették. Ifjúkorában az állatorvosi pálya foglalkoztatta, ám csakhamar világossá vált számára, hogy igazi hivatását a népzene, a népi kultúra és a család jelenti. Már gyermekkorában bekapcsolódott a helyi néptáncéletbe, elvégezte az alapfokú zeneiskolát, majd 1982-ben csatlakozott a Batyu együtteshez. A zenekar tagjaként már fiatalon körbeutazta szinte az egész Kárpát-medencét. Bandika – hiszen a népzenei körökben így ismerik – az egyik kezdeményezője és szervezője volt a Batyu tábornak is, amely immár több mint három évtizede nyújt találkozási és tanulási lehetőséget a népzene és néptánc iránt érdeklődő gyermekeknek és fiataloknak. A tábort tavaly 31. alkalommal rendezték meg. A népi kultúra iránti elkötelezettség családján belül is tovább öröklődött: mindhárom gyermeke közel került ezekhez az értékekhez. 
2010-ben jelent meg Szerda András Óbecse napsugaras oromzatai című kötete, amely a magyar népi építészet egy különleges értékvilágát mutatja be. Egy évvel később, 2011-ben alapító tagja lett a Botra férfikórusnak, amely az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör keretein belül működik. A kórus célja a helyi hagyományok életben tartása, különös tekintettel vidékünk gazdag népdalkincsére, ugyanakkor a közös éneklés közösségformáló erejét és egészségre gyakorolt jótékony hatását is fontosnak tartják. András 2018 óta vezeti a Bodor Anikó-díjas Botra férfikórust, amely számos rangos elismerést tudhat magáénak: a tagok munkáját több alkalommal Aranypáva fokozattal ismerték el, a Vass Lajos Népzenei Verseny Kárpát-medencei döntőjén Kiemelt nívódíjat érdemeltek ki, valamint a KÓTA Népzenei Szakbizottság döntése alapján elnyerték a KÓTA Népzenei Stafétát is, elismerésül a népzenei anyanyelv magas szintű ápolásáért és továbbadásáért. 
 

Hogyan kezdődött a kapcsolatod a népi kultúrával és a helyi közösségi élethez fűződő elköteleződés?

– Amióta az eszemet tudom, a nóta és a mulatozás természetes része volt a családom mindennapjainak. A népi kultúrával tudatosan az óbecsei Samu Mihály Általános Iskola tanulójaként találkoztam először, amikor megalakult az iskola néptánccsoportja. Idővel a csapat tagjai lemorzsolódtak, végül egyedüli fiúként maradtam, ami aztán új irányba terelte az utamat. Hetedik osztályosként átkerültem Alsóvárosra egy ifjúsági néptánccsoportba, amelynek Csábi László volt a művészeti vezetője. Ez az időszak meghatározónak bizonyult, hiszen ennek köszönhetően csatlakoztam később a Batyu együtteshez is. A zenekarnak és a tánccsoportnak több közös fellépése is volt, így megismerkedtem a zenészekkel. Mivel akkoriban zeneiskolába jártam, amit ők tudtak is, egy alkalommal felkértek, hogy csatlakozzak hozzájuk. Az évek során citerásként, tamburásként, majd kontrásként is kipróbálhattam magam. Így váltam már egészen fiatalon a népzenei és néptáncos mozgalom részévé. Különféle bálokat szerveztünk, ami számomra rendkívül izgalmas világot nyitott meg. A közösség, az együttlét és az alkotás öröme hamar magával ragadott: a kultúra ápolásának szépsége annyira közel került hozzám, hogy végleg elköteleződtem mellette.

Mi inspirált arra, hogy hosszú éveken keresztül aktívan részt vegyél a magyar kultúra ápolásában Óbecsén? 

– Mindig találtam olyan kihívást, amelyről úgy éreztem, meg kell próbálnom teljesíteni. A Batyu együttesben is az motivált bennünket, hogy a saját kultúránkat méltó módon, a lehető legmagasabb színvonalon mutassuk be, és közben minél szélesebb közönséget szólítsunk meg. A kihívások pedig mindig újabb lendületet adtak.

Milyen kihívásokkal találkoztál a helyi kulturális csoportok működtetése során? Milyen módszerekkel igyekeztél fiatalokat bevonni a népzenei és kulturális tevékenységekbe?

– A háborús években az országhatárok átlépése jóval nehézkesebb volt. A Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedőn hagyományosan magyarországi zsűritagok is részt vesznek, ám abban az időszakban erre alig adódott lehetőség. Egy alkalommal Szabó Gabriella, a vetélkedő fő szervezője engem is felkért zsűritagnak. Akkor szembesültem azzal, hogy meglepően kevés óbecsei diák mutatkozik be a megmérettetésen, ami mélyen elgondolkodtatott, és őszintén szólva, rosszul is érintett. A tehetség önmagában nem elég: ahhoz, hogy egy gyermek kibontakozhasson, elhivatott felkészítő pedagógusokra és támogató közegre van szüksége. Tulajdonképpen ebből a felismerésből született meg a Batyu tábor gondolata. A tábor megálmodását és létrehozását tartom a legfontosabb mérföldkőnek a pályafutásom során ebből a szempontból. A rendezvény immár több mint három évtizede kínál találkozási és tanulási lehetőséget a népzene és néptánc iránt érdeklődő gyermekek és fiatalok számára. Már az első alkalom is nagyon sikeres volt: nemcsak Óbecséről, hanem a környező településekről is érkeztek résztvevők. Ennek apropóján megalakult a néptánccsoport és a citerazenekar a Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörben, s fokozatosan kialakult egy olyan szakmai közösség, amely magas színvonalon tudott foglalkozni az akkori fiatalokkal.
 

Ha visszatekintesz a pályafutásodra és a közösségi munkára, mely eredményekre vagy a legbüszkébb?

– A Batyu együttessel kezdeném, mert ott gyökerezett meg mindaz az elhivatottság, amely később végigkísérte az utamat. A zenekar létezése és a közösen képviselt szakmai szint számomra meghatározó értéket jelentett. Annak idején a gyűjtőmunka és a muzsikálás kevés anyagi megbecsüléssel járt, inkább mi áldoztunk rá időt, energiát és pénzt. Nem egyszer megkérdezték tőlünk, hogy megéri-e mindez, voltak, akik úgy vélték, csupán az időnket vesztegetjük. Én azonban mindig valami személyesebbet kerestem: olyasmit, ami szorosan kötődik a néphagyományhoz. Dalokat, meséket, szokásokat, régi fényképeken felbukkanó viseletet és tájszavakat gyűjtöttünk, jegyeztünk fel, hogy valamelyest betöltsük azt az űrt, amely Óbecse néprajzi feltárásában addig hiányzott. Ebben az időszakban láttam Óbecsén először napsugaras oromzatú házat is. Az 1990-es évek közepe táján feleségemmel és a húgommal bejártuk a várost, ilyen épületek után kutatva. Három részre osztottuk a települést, és jegyzetfüzettel a kezünkben jártuk az utcákat. Az akkori táblázat még ma is megvan. Később Nagy István szabadkai jó ismerősünk kamerájával hatvan házat rögzítettünk filmen: lekameráztuk az oromzatokat, kapukat és házakat, mindazt, amit a népi szimbolika szempontjából érdekesnek tartottunk. Az akkori kutatásunk nem jelent meg sehol, de nem engedtem el a témát. A fényképes dokumentálásra 2008-ban került sor, amikor megalakult a Historiae Óbecsei Hagyományőrző és Történeti Társulat, amelynek én is tagja lettem. Ekkor léptem kapcsolatba Beszédes Valériával, és ő is segített a kutatómunkában. Ennek köszönhetően kerülhettek be a kötetbe azoknak az ácsoknak és tutajosoknak a történetei is, akik szerepet játszottak a napsugaras oromzatok létrejöttében. A gyűjtőmunka során beszélgettem az emberekkel, háztulajdonosokkal, és nagyon sok olyan téma került elő, amelyekre előzetesen nem is számítottam. Megismerkedtem például egy pecesori citerás nénivel, aki gazdag népdalkincset őrzött, de fény derült egy régi szórakozási formára is, amelyet Óbecsén vityillónak neveztek. Ez tulajdonképpen a mai házibulik elődjének tekinthető közösségi alkalom volt. A kutatások során olyan értékekre bukkantam, amelyeket részben már sikerült feldolgozni, részben pedig még feldolgozásra várnak, ám ezek újabb lendületet adtak a további munkához. Különösen büszke vagyok a Botra férfikórusra is: igazi eredménynek tartom, hogy sikerült ennyi jó hangú, elkötelezett embert összeverbuválni. A kórus tagjai kitartóan és fegyelmezetten ápolják ezt a hagyományt. Ugyancsak fontos visszajelzés számomra, hogy gyermekeim is aktív részeseivé váltak a táncházmozgalomnak. Ez számomra annak bizonyítéka, hogy az átadott értékek tovább élnek a következő generációban is. 
 

Milyen céljaid, terveid vannak a jövőre nézve a helyi kulturális élet terén? Van-e olyan új kezdeményezés, program vagy projekt, amit szívesen indítanál a közeljövőben?

– A pecesori Kucora Anna néni citeramuzsikáit és dalait szeretném feldolgozni, esetleg egy könyv formájában megjelentetni. Emellett sikerült összegyűjtenem az óbecsei betlehemezés anyagát, amelyet szintén úgy tervezek feldolgozni, hogy az meg is jelenhessen. Az óbecsei betlehemezés hagyománya nem sokban különbözik a környező települések hasonló szokásaitól. Óbecse község területén az elmúlt években újra megerősödött a betlehemezés hagyománya, az egyedüli gond azonban az, hogy nincs olyan helyi gyűjtés, amely a gyermekek és fiatalok rendelkezésére állna. A betlehemes gyűjtés során a legtöbb értékes anyagot Sárkány Lászlótól és Gál Imrétől kaptam. 

Mit jelent számodra a Plakett elismerés? 

– Nagy meglepetésként ért az elismerés. Mindig úgy gondoltam, hogy a Plakett díj azoknak jár, akik valóban maradandót alkottak. Az ember teszi a dolgát, végzi azt, amiben hisz, ami fontos számára, és jóleső érzés, ha mindezt észreveszik és visszajelzést kap róla. Számomra ez a díj annak bizonyítéka, hogy mások is értéknek látják azt a munkát, amelyet évtizedeken át végeztem. Azt üzeni, hogy a kitartó, sokszor csendben végzett munka nem vész el nyomtalanul, és az a hit és energia, amelyet a néphagyomány szolgálatába állítottam, mások számára is értékké vált.