Állomásból hivatás

Van az úgy, hogy a munka nem nagy elhatározással, hanem szinte észrevétlenül válik hivatássá. Amikor az ember hosszú éveken át végzi a dolgát, következetesen, lépésről lépésre, csak ritkán áll meg, hogy föltegye magának a kérdést: jó helyen vagyok-e? Szerencsés az, aki erre a kérdésre szívből jövő igennel tud válaszolni. Az újságíró teszi a dolgát, rohan egyik témától a másikig, szerkeszt, javít, újragondol, újrakezd, és közben ritkán áll meg mérleget vonni. Egy díj mégis képes megakasztani ezt a lendületet: rákényszerít arra, hogy visszanézzünk.

Homolya Horváth Ágnes nem először kap elismerést, de a Magyar Szó Év Újságírója díja mégis más, hiszen ez attól a közösségtől érkezett, amely huszonkét éve napi szinten látja a munkáját. Erről a hosszú útról, az újságírás belső motorjáról, a szerkesztői felelősségről és a szakma örömeiről kérdeztük.
 

Mindig is újságíró voltál?

– Nem voltam semmi más még az életemben, csak újságíró. Pedig sose készültem annak, nem is voltak konkrét terveim az élettel kapcsolatban. Az akkori 18–19 évesek szerintem sokkal tájékozatlanabbak voltak, mint a mostaniak. 1998-ban fejeztem be a középiskolát, amikor még sokkal kevesebb információnk volt arról, hogy milyen egyetemre lehet menni, mit lehet a későbbiekben majd csinálni. A magyar tanszék magától értetődő választás volt, mert sok zentaihoz hasonlóan én is rosszul beszéltem szerbül, a nyelvtan és az irodalom viszont mindig jól ment. Onnan aztán bekerültem az RTV televízióhoz, onnan pedig a Magyar Szóba. Az újságírásra nagyon sokáig egyfajta állomásként tekintettem. Úgy gondoltam, hogy majd egyszer valamikor valami más leszek, bár azt akkor sem tudtam, hogy mi az a más. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, egyszer csak azon kaptam magamat, hogy nem is akarok menni máshová, jó itt nekem, jó helyen vagyok. A mai napig úgy gondolom, hogy itt megtaláltam mindazt, ami engem a munka terén boldoggá tesz.

Számomra meglepő volt, amikor először szembesültem azzal, hogy te nem mint a Tiszavidék munkatársa és nem is mint kulturális újságíró kezdtél a Magyar Szónál dolgozni, hanem a sportrovatnál. Ez hogy történt?

– Fogalmam nincs, hogyan jöhetett a sport az életembe, ugyanis még csak nem is sportoltam. Táncoltam latin-amerikai és standard táncokat, de ezt senki nem hívta sportnak, hiába igen megterhelő tevékenység a tánc. Soha nem követtem a sporteseményeket, és soha nem kötött le igazán a sport. Amikor Újvidékről hazaköltöztem, megismerkedtem Laták Istvánnal, aki már akkor is a Magyar Szó sportrovatának a szerkesztője volt. Kérdezte, mivel foglalkozom, én meg mondtam neki, hogy éppen a magyar tanszéken fejezem a tanulmányaimat, közben az újvidéki tévé ifjúsági műsorába meg a művelődési rovatába segítek be. Több se kellett neki, mindjárt hívott, hogy jöjjek a zentai sportrovathoz, mert fiatalítani akarnak. Hiába mondtam, hogy nem értek a sporthoz, meg nem is nagyon érdekel, aki ismeri az ő lelkesedését, az el tudja képzelni, hogy forgószélként ragadott magával, és egyszer csak már itt is voltam. Ez az időszak másfél-két évig tartott. A sportrovat egyáltalán nem tett boldoggá, viszont az újságírás egyre jobban kezdett tetszeni. Láttam, hogy vannak itt egyéb témák is, amik engem jobban érdekelnének, és minthogy a Laták is belátta, hogy a sport iránt nincs bennem semmi tűz, Kókai Péterrel, az akkori főszerkesztővel megbeszélték, hogy átengednek engem a Tiszavidékre. Itt aztán tényleg nagyon jól éreztem magam az első perctől, megtaláltam azt a vonalat, ami érdekel.

Volt egy konkrét pillanat, amikor rájöttél, hogy neked ez nem csak egy állomás?

– A díjak mindig fejbe vágják az embert. Telnek az évek, az ember csak teszi a dolgát, nem is gondolkodik azon, hogy jó helyen van-e. Persze éppen ebből kifolyólag valószínűleg jó helyen van, hiszen ellenkező esetben nyilván foglalkoztatná a gondolat, hogy merre is kellene továbbmozdulni. Amikor 2019-ben megkaptam a VMÚE év újságírója díját, az számomra egy ilyen fejbecsapás volt. Azt éreztem, hogy ha már díjat is kapok, akkor tényleg megérkeztem. Ekkor mondtam ki magam előtt, hogy akkor én most már újságíró maradok, hiszen valószínűleg azért kaphattam a díjat, mert valamit jól csináltam, ráadásul eközben jól is érzem magam ebben a munkában.

Ez a mostani díj mit adott neked?

– Ebben a díjban az a legjobb, hogy attól a közösségtől kaptam, amelyik engem tényleg nagyon jól ismer. Amikor a Média a Családért Alapítványtól kaptam díjat, az egyetlen írásra vonatkozott, a VMÚE pedig ugyancsak egy külső szervezet. A Magyar Szónál meg itt vagyok 22 éve, az első pillanatoktól kezdve követték, hogy mit csináltam. Nem biztos, hogy mindenki ismeri a teljes tevékenységemet 24 éves korom óta, de valószínűleg látták azt a fejlődési ívet, amelyet bejártam. Nagyon jó érzés díjat kapni azoktól az emberektől, akik valóban ismernek engem. Láttak már tőlem jó írást is meg kevésbé jót is. Tudják, hogy jól meg tudom szerkeszteni az oldalt, de előfordul az is, hogy éppen nem úgy jönnek össze az anyagok, és az egész oldal egy kicsit gyöngébb lesz. De az, hogy az összképet mégis úgy értékelték, hogy érdemes erre a díjra, az nekem nagyon sokat jelent. Mikor az emberre otthon figyelnek föl, az valahogy mindig sokkal jobban esik. A munka hevében nem nagyon szoktak dobálózni a dicséretekkel, pláne a szerkesztőket nem dicsérjük. Úgy érzem, hogy ezt a díjat az újságírásért és a szerkesztésért is kaptam, mindkét területen dicséretnek veszem. Az ember egész évben teszi a dolgát, és nem gondol arra, hogy ezért majd díjat kap. Nagyon jóleső érzés, amikor mégis.

Mi hiányozna a leginkább az újságírásból, ha abba kellene hagynod?

– Nagyon szeretek sok mindent tudni. Kíváncsi ember vagyok, és talán egy kicsit a középpontban is szeretek lenni. Az újságírás ezt megadja. Előbb eljutnak hozzám az információk, mint másokhoz, elmehetek olyan rendezvényekre, ahova mások nem, írhatok olyan dolgokról, amikről mások nem tudnak, fölhívhatok telefonon olyan személyeket, akiket mások nem hívhatnak föl, adhatok olyan információkat az embereknek, amikhez ők másképp nem jutnak hozzá. Ez nagyon jóleső érzés. Van, akit ez egyáltalán nem mozgat meg, nem mindenkit érdekel, hogy mi történik a városban, vagy hogy hogyan hoznak az emberek döntéseket. Engem viszont nagyon. Szeretek benne lenni ebben a vérkeringésben. Az állandó pezsgés tart a topon, és nem is tudnám úgy elképzelni az életemet, hogy bejárjak valahova dolgozni, ahol az újdonságok mind elkerülnek. Szeretem az állandó változatosságot, hogy a dolgok mindig megújulnak, emellett pedig a szabadságot is, amit az újságírás ad. Igaz, hogy az egész napodat adod az újságírásért, de azért mégiscsak te osztod be, hogy mikor hova mész, mikor kivel beszélgetsz. Általában abban is szabad keze van az embernek, hogy kit szólít meg. Ha érdekel valami, ha valamivel nagyon szeretnék foglalkozni, akkor annak utánamehetek. Ez nagyon szép az újságírásban.

Az elmúlt években az újságírást kénytelen voltál háttérbe szorítani a szerkesztés miatt. A szerkesztést te választottad, vagy a szerkesztés választott téged?

– Laták kollégánk mondogatta, hogy az embert előbb-utóbb utoléri a szerkesztés. Korábban is volt róla szó, hogy szerkeszthetném a Tiszavidék oldalt, de akkor még hárítottam, mert a gyerekeim kicsik voltak, és jól tudtam, mennyi időt elvesz a Tiszavidék szerkesztése, hiszen hozzánk nagyon sok település tartozik, errefelé nagyon sok minden történik, és mindennek benne kell lennie az újságban. Öt évvel ezelőtt jött el az a pillanat, amikor föl is kértek erre a munkára, és ekkor már örömmel vállaltam el. Szerintem nem lesz mindenkiből szerkesztő, akkor sem, ha harminc éve dolgozik, úgyhogy ezt a felkérést megtiszteltetésnek vettem, és azóta is így élem meg.

Szerinted mit várnak az olvasók a laptól?

– Az olvasó mindig azt szeretné tudni, ami nincs fönt a Facebookon. Csakhogy manapság már nagyon sok minden ott van, és a közösségi média már annyira beépült az életünkbe, hogy sajnos megkerülhetetlenné vált. Ha egy politikus megjelenik valahol, rögtön posztolja, ha megszületik egy politikai döntés, azt is rögtön fölteszik. Az intézmények saját oldalt működtetnek, mindent rögtön föltesznek, a vállalkozások is jelen vannak, ők is mindent közzétesznek. Ezért arra törekszem, hogy a Tiszavidék oldalon valami más, valami több jelenjen meg. Hogyha mélyebbre megyünk, és megszólítunk egy embert, egy kézművest, egy orvost, egy tanítót, egy pszichológust, bárkit, akkor abból olyan témákat tudunk kerekíteni, amik érdekelhetik az embereket.
n Szerinted a nyomtatott lapnak van még jövője?
– Sajnos azt látom, hogy csak az idősebb generáció olvassa. Az ismerőseim közül is nagyon kevesen veszik, esetleg csak akkor, ha kifejezetten felhívom rá a figyelmüket, hogy ez vagy az benne lesz. A mai ember nagyon rászokott az internetes tájékozódásra. Én mindennap átlapozom a Magyar Szót, mindennap elolvasom az előző napi történéseket, mert nekem jólesik, ha a kezembe vehetem az újságot. De a délután folyamán már én is az online felületünket pörgetem. Ennek ellenére remélem, hogy megmarad a nyomtatott verzió is, hiszen annak egészen más hangulata van.

Mi a véleményed a kezdő, fiatal újságírókról?

– Időnként itt nálunk, a zentai szerkesztőségben is megfordulnak fiatalok, az MNT-nek tavaly is és idén is volt mentorprogramja. Idén egy olyan zentai személy jött hozzánk ebben a programban, aki a tavasszal nálunk töltötte egyhetes kötelező egyetemi gyakorlatát, majd annyira megtetszett neki az itteni munka, hogy a nyáron is maradt dolgozni. Amikor megtudtuk, hogy most decemberben ismét lesz MNT-mentorprogram, akkor ő élt a lehetőséggel és itt töltött nálunk újabb néhány napot a zentai szerkesztőségben. Ezért úgy gondolom, hogy lehet itt találni fiatalokat, a kérdés inkább az, hogy találunk-e olyat, aki szereti ezt a nyüzsgést, ezt a pezsgést, akit érdekelnek a dolgok, aki többet akar megtudni az átlagnál, hiszen ilyen embereket kell magunk köré gyűjtenünk. Keresnünk kell azokat a fiatalokat, akik érdeklődnek az újságírás iránt, aztán pedig segíteni és képezni kell őket azért, hogy jó újságírók legyenek.

Mi az, amit mi tanulhatunk tőlük?

– Szerintem a határozottságot. Ezek a fiatalok már konkrét elképzelésekkel érkeznek arról, hogy mennyi pénzt akarnak keresni, milyen elvárásaik vannak. Én ennél sokkal gyámoltalanabb voltam, örültem annak, hogy dolgozhattam, és hogy ezért kaptam egy kevés pénzt, amiből elég sokára lett egy normális havi fizetés. A mai fiatalok ennél sokkal okosabbak, ők rögtön tudják, hogy a munkáért fizetés jár. A másik dolog az, hogy ők sem tapasztalatlanabbak a munka terén, mint mi voltunk. Sokat kell velük foglalkozni, de velünk sem volt másként. Úgy látom, hogy akár tíz évet is bele kell tenni egy fiatal képzésébe ahhoz, hogy azt mondhassa, hogy ő egy jó újságíró. Tehát a Magyar Szónak és a többi médiaháznak egyaránt több évébe telik a fiatalok kitermelése. Nálunk most vannak fiatalok, remélem, hogy meg is tudjuk őket tartani.

Az életed egyik részét az újságírás-szerkesztés teszi ki, a másikat a családod. Hogy lehet lavírozni két iskolás lánnyal család és munka között?

– Ahogy nőnek a lányok, egyre könnyebben. Az idősebbik már 13 éves, a fiatalabbik 10, úgyhogy mindketten önállóak, elrendezik saját magukat, ha kell, és nagyon sok helyre egyedül járnak. Persze még mindig sok a logisztika, mert nem fogom elküldeni egyedül a sötétben biciklizni a tízévest a különórára, hanem elviszem. Viszont sokkal könnyebb dolgom van már, mint pár évvel ezelőtt, mert most már otthon is hagynak dolgozni. Mondhatom azt, hogy hazajöttem, de érkezik majd egy írás, amit még át kell néznem, még a netre is el kell majd küldenem valamit, még a lektorral is beszélnem kell, esetleg még az újvidéki szerkesztővel is akad egyeztetni valóm. A lányoknak is van most már saját életük, néptáncra járnak, citeráznak, hegedülnek, különórákra járnak, és nem várják el, hogy mindig velük legyek. Míg kisebbek voltak, addig ez rendkívül nehéz volt, és minden munkát a szerkesztőségben kellett elvégeznem, hiszen amikor hazaértem, akkor már csak azt várták tőlem, hogy az anyjuk legyek. Az utóbbi években sokkal elnézőbbek, és sokkal nagyobb szabadságot kapok tőlük.

Hogy fér bele mindebbe, amivel még foglalkozol? A fazekasság, az olvasás, a hegedű?

– Mindig is nagyon szerettem volna valamit magamnak, ami meghozza a kiteljesedést az újságíráson kívül. Amikor a kisebbik lányom két év körüli volt, akkor a férjemmel elkezdtünk járni fölnőtt néptáncra, de abbahagytuk, mert gyakran volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy egy ilyen kicsi gyereket esténként otthon hagytam. Amikor hétéves lett, akkor éreztem úgy, hogy most már lenne több időm magamra is. Így jött be az életembe a fazekaskodás, amit azért szeretek nagyon, mert ott tényleg nem lehet mással foglalkozni. Annyira leköti az embert, hogy megszelídítse az agyagot, és az agyag úgy viselkedjen, ahogy ő akarja, hogy nem lehet másfelé koncentrálni. Sőt a telefont se lehet felvenni, mert az ember nyakig agyagos, ezért általában le is halkítom. Úgy megyek be a műhelybe, hogy arra a 2–3 órára tényleg szabad legyek. Néha még ezt is nehéz összehozni, de igyekszem rá időt szorítani. Van, hogy az egész szombat arról szól, hogy fazekaskodom, és ez engem nagyon föltölt. A hegedülés is hasonló szerepet játszik az életemben, bár az egy kicsit kevesebb időt vesz el, mert általában egy óra hosszát hegedülünk. A zene eszméletlen boldogságot hoz az ember életébe. Sajnos keveset gyakorolok, de amikor összejövünk hárman-négyen, és közösen muzsikálunk egyet, az hihetetlen megelégedéssel tölt el. Ez a két dolog az, ami leginkább föltölt, illetve esténként, ha jut időm olvasásra, akkor az is. Azokat a történeteket szeretem, amik jól végződnek.