Családi hagyomány a népművészet szeretete

Az adai Hényel Varga Lilla élete már gyermekkorában összefonódott a helyi Vadvirág Hagyományápoló Körrel, hiszen kisgyerek kora óta tagja a művelődési egyesületnek, nyolcadikosként csoportvezetője, majd hamarosan népzene- és néptáncoktatója lett, ugyanakkor fontos szerepet vállalt a különféle egyesületi rendezvények és foglalkozások megszervezésében, vagy éppen a Vadvirág-néptánctábor lebonyolításában is.

A pedagógus végzettségű, húszas éveiben járó Hényel Varga Lilla az elmúlt bő egy évtizedben csoportvezetőként és oktatóként igyekezett átadni a gyerekeknek a magyar népi kultúra értékei, a néptánc és a népzene szeretetét, miközben részt vállalt az adai magyarság közösségépítésében is. Mindezért a községi képviselő-testület a nyáron Ada község napja alkalmából Pro Urbe díjat adományozott Hényel Varga Lillának, aki már mindennapos várandós kismamaként vette át az elismerést, majd csakhamar egy kislánynak adott életet. Így az élet úgy hozta, hogy nem a nyáron, hanem az adventi időszakban beszélgettünk vele az elismerésről, a népművészetről és a néphagyományok szerepéről, illetve szóba került az anyaság, a karácsonyi készülődés, valamint néhány korábbi emlékezetes ünnepi pillanat is. 

 Az adai Vadvirág Hagyományápoló Kör oktatójaként és csoportvezetőjeként az idén nyáron a község napja alkalmából Pro Urbe díjban részesült a magyar népi kultúra megőrzéséért Adán. Hogyan fogadta az elismerést, és mit jelent önnek ez a díj?

– Őszintén szólva nagyon meglepett a hír, hogy ebben az elismerésben részesülhettem. Természetesen nagyon jólesett, hogy gondoltak rám, de leginkább annak örültem, hogy a közösségért tett erőfeszítést községünkben észreveszik és megbecsülik. 

 Mikor és hogyan került kapcsolatba a népi kultúrával, a népművészettel, és ezen belül is a népzenével, a néptánccal és a kézművességgel?

– Mondhatni már édesanyám pocakjában találkoztam a népművészettel. Anyai ágon a nagyszüleim és édesanyám mind a Vadvirág Hagyományápoló Kör alapító tagjai közé tartoztak. 1991-ben többedmagukkal döntöttek úgy, hogy belevágnak egy népművészettel foglalkozó civil szervezet megalapításába. Születésemkor én is ebbe csöppentem bele, a táncházmozgalmat és a népi kultúrát szerető, értékelő emberek világába. Egészen kicsi gyerekkori emlékeim közé tartozik, hogy ámulattal nézem a próbateremben a táncosokat és zenészeket. Óvodás koromban már fejből tudtam a nagyobb táncosok koreográfiáját, amit otthon titokban a virágos, pörgős szoknyámban többször is eltáncoltam. Emellett egészen pici koromtól kezdve ott voltam a nyári néptánctáborokban, valamint a budapesti Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásárra is többször elvittek a szüleim. Mindezek szintén fontos részét képezték a népművészettel való első találkozásaimnak.

 Miben és mennyiben határozza meg az életét és a mindennapjait a néptánc, a népzene világa és a kézművesség, illetve összességében a népi kultúra szellemisége és értékrendje?

– A néptánc és a népzene világa annyira beleszövődött az életembe, hogy gyermekkorom óta ez jelenti számomra az első számú kikapcsolódást, és nagyban formálta a világlátásomat is. Megéreztem, milyen fontos az évkör ritmusának és ünnepeinek megélése, a közösségben való gondolkodás, valamint az ének, a zene, a tánc és a kézzel való alkotás felszabadító ereje. A természet rendjétől egyre inkább eltávolodó, okoseszközöktől és közösségi médiától zajos, ingerekkel teli életünkben egyre inkább felértékelődik ezeknek a látszólag egyszerű dolgoknak a jelentősége. A népi kultúra szellemisége talán valamennyire képes visszaterelni bennünket egy természetesebb, egyszerűbb, kiegyensúlyozottabb élethez. A népdalainkban számos örök érvényű igazság rejlik, a néptánc pedig egyszerre hat a testünkre, a lelkünkre és a szellemünkre. A közös éneklésnek, zenélésnek és táncolásnak erős kapcsolatteremtő és stresszoldó hatása van – ez sem elhanyagolható a mai világban. Amikor egy-egy tájegység népdalaival és táncával ismerkedünk, azzal is foglalkozunk, hogyan éltek régen: mit viseltek, hogyan szórakoztak, ünnepeltek, hogyan ismerkedtek, hogyan vigyáztak az őket körülvevő tárgyi vagy természeti világra. Ebből mind sokat tanulhatunk, és akár a saját életünkbe is sok mindent átmenthetünk belőle.

 Miért tartja fontosnak a magyarság szempontjából a néphagyományok, a népi kultúra és a népművészet megőrzését?

– Azt gondolom, hogy a népművészetünk, a népzenénk és a néptáncunk is a közös „anyanyelvünk” részét képezi. Tamási Áron szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Véleményem szerint néphagyományunk is hozzájárul ahhoz, hogy a világban megtaláljuk az otthonunkat, hogy érezzük, tartozunk valahová. Manapság sokat hangsúlyozzák, milyen fontos a családtörténetünk megismerése ahhoz, hogy jóban legyünk önmagunkkal, megtaláljuk a helyünket a világban. Azt gondolom, az évszázadokon keresztül formálódó népművészetünk, szülőföldünk hagyományainak megismerése szintén hozzájárulhat ehhez. Saját népművészetünk megismerése által pedig nyitottá válunk más népek hagyományainak megismerésére és tiszteletére is.

 Mióta tagja a Vadvirág Hagyományápoló Körnek? Hogyan és miért lett csoportvezető és oktató az egyesületben?

– Mint korábban már említettem, nem volt kérdés, hogy gyerekkoromban a Vadvirág tagjává váltam. Nyolcadik osztályos koromban lettem először csoportvezető, amikor óvodás és kisiskolás gyermekeknek kezdtem el furulyát oktatni. Utána szépen lassan átvállaltam más csoportokat is. Éveken át az óvodás és a kisiskolás néptánccsoportban láttam el az oktatói tevékenységet, a többi táncegyüttesben pedig csoportvezető voltam Resócki Rolland néptáncoktató mellett. Kezdetben azért kezdtem el a furulyás csoportot tanítani, mert szerettem a gyermekekkel dolgozni, örömmel töltött el az érzés, hogy taníthatok nekik valamit, és élvezik azt, hogy együtt zenélnek. A népi játékos foglalkozásokat sokáig a nővéremmel együtt vezettük. Mindig is nagyon élveztem, hogy ilyenkor együtt játszhatok a gyermekekkel, kicsit elmerülhetek az ő mesés, varázslatos világukban. A különböző feladatok pedig ezután egymást követték, egyetemista koromban már egyre több és több feladatkört láttam el a csoportvezetésről a háttérmunkán át egészen a műsorok szerkesztéséig.

 Az egyesületi tevékenysége során mit tekintett a szívügyének? Melyek azok az eredmények, sikerek vagy tevékenységek, amelyekre mindig büszkén tekint vissza?

– Mi soha nem a színpadra és a versenyekre helyeztük a hangsúlyt. Természetesen igyekszünk ott is helytállni, törekszünk a szakmaiságra és a szép megjelenésre,  számunkra azonban sokkal nagyobb eredmény, amikor egy táncházban a gyermekek összebeszélnek, odamennek a zenekarhoz, kérnek egy táncrendet, és magabiztosan improvizálnak a táncpróbákon tanult anyagból. Vagy amikor a határtól egészen Debrecenig népdalokat énekelnek, és úgy ütik el az időt a hosszú utazás során. Ezek a pillanatok mindig büszkeséggel töltenek el. Az egyesületünk szívügye elsősorban a közösségteremtés, amellyel én is teljes mértékben tudok azonosulni. A táncházainkban együtt táncolnak kicsik és nagyok, gyermekek és szülők. A nagyok kézműves foglalkozást tartanak a kicsiknek, hajat fonnak, együtt énekelnek és játszanak velük. Egyesületünk számos olyan rendezvényt szervez, amelyek a közösség összefogásából születnek. Legnagyobb rendezvényünk a Vadvirág Néptánc- és Népzenei Tábor, amelyet idén már 31. alkalommal rendeztünk meg. Óriási szülői háttérmunkát igényel, mégis a néptánc és a népzene közösségépítő ereje olyan különleges hangulatot teremt arra a néhány napra, hogy minden nehézség ellenére úgy érezzük, évről évre megéri belevágni. Számos olyan rendezvény, előadás van, amire azt gondolom, büszkén tekinthetünk vissza, mégis szeretném kiemelni az Életképek a vajdasági Tisza mentéről című műsorunkat, ami szülőföldünk, a vajdasági Tisza mente tradicionális táncéletét mutatta be. Mindez nem jöhetett volna létre Resócki Rolland kutató- és gyűjtőmunkája nélkül.

 Az idén nyáron anyává lett, hiszen férjével, Gáborral megszületett az első gyermekük. Hogyan élte meg ezt a pillanatot, illetve magát az anyaságot? Hogyan boldogul az anyai szerepkörben, milyen kihívásokkal szembesültek a férjével? 

– Leírhatatlan érzés, óriási boldogság volt kislányunkat először a karomban tartani. Az első néhány hétben nagyon sok segítséget kaptunk a családtól, ami megkönnyítette, hogy belerázódjunk a szülői szerepkörbe. Persze, mindig vannak nehézségek, de ezeken egymást támogatva átlendülünk. A családunk központjában most a kislányunk van, természetesen az ő igényei, ellátása köré rendeződtünk be, így jelenleg én sem veszek olyan aktívan részt a Vadvirág életében.

 A közelgő karácsony a család és a szeretet ünnepe. Hogyan készülnek a karácsonyra? Hogyan ünnepelnek, és mit jelent önöknek a karácsony?

– Az adventben igyekszünk valamennyire lelassulni, befelé figyelni. A régiek is ilyenkor már letették a kinti munkát, behúzódtak, kisböjtöt tartottak. Sajnos a mai zajos, pörgő világban ezt már nehezebb megtenni, de szerintem mindenképp érdemes törekedni a lelassulásra, hogy a lelkünk utolérje a testünket. Nálunk a karácsonyi időszakhoz mindig is hozzátartozott a Vadvirág hagyományos karácsonyi műsora, ez idén sincs másként. Én is besegítek, amennyit tudok, a férjem pedig a Fokos zenekar tagjaként fog muzsikálni a színpadon. Valójában a műsor után szoktunk elkezdeni készülődni a családi karácsonyra. A nagymamámnál mézeskalácsot sütünk, majd kidíszítjük a különböző formákat. Ezek egy részét elajándékozzuk, másik részét pedig a karácsonyfára aggatjuk. Az ünnepi fogást és a karácsonyi süteményeket a nagymamámmal, anyukámmal és nővéremmel együtt szoktuk elkészíteni a nagymamám konyhájában. A nagy család szenteste szokott összegyűlni. Ünneplőbe öltözünk, együtt díszítjük a karácsonyfát, majd elfogyasztjuk az ünnepi vacsorát. Egyszer csak megszólal a csengő, ami jelzi, hogy a Jézuska nálunk járt. Ekkor a karácsonyfa körül összegyűlünk, karácsonyi dalokat énekelünk, furulyán, gitáron és különböző ütőhangszereken zenélünk, majd kibontjuk az ajándékokat. Tavaly ezután a testvéreim gyermekeivel, a nagyszülőkkel és a dédmamával együtt az adai betlehemes játékot is eljátszottuk. Mindannyian nagyon élveztük!

 A karácsonyi csoda a szívünkben él. Melyek volt eddig a legemlékezetesebb karácsonyi pillanatok az életében, amelyekre mindig szívesen emlékszik vissza?

– A szüleim és a nagyszüleim mindig nagyon odafigyeltek arra, hogy a szenteste és karácsony napja meghitt és varázslatos legyen. A közös éneklés, a zenehallgatás, az, hogy néha táncra perdültünk vagy éppen együtt társasjátékoztunk, mindig különlegessé tették az ünnepet. A tavalyi családi betlehemezés is nagyon szép emlék. A dédmama angyalkát játszott, a hároméves unokaöcsém pedig öreg pásztort. De az is felejthetetlen pillanat volt, mikor a másfél éves unokahúgom ámulva nézte a csodaszép, fényes karácsonyfát az ajándékokkal együtt.

 Mit szeretne karácsonyra? Mit vár a következő esztendőtől?

– Miután az ember szülővé válik, átértékeli az életet, legalábbis én biztosan. Nekem most mindenem megvan. Békés, szeretetteljes ünnepünk legyen, mást nem kívánok! A következő évben fennállásának harmincötödik évfordulóját ünnepli a Vadvirág Hagyományápoló Kör. Reméljük, hogy sikerül majd méltó jubileumi évet megvalósítanunk.