„Nem a házak dőltek le, hanem mi tűntünk el”

Az elmúlt húsz-harminc évben Újvidék szinte teljesen átrajzolta saját térképét. A város, amely valaha kertvárosi nyugalmáról, rendezett utcáiról és családi házairól volt ismert, ma már egy folyamatosan épülő, betonba zárt metropolisz képét mutatja. Ahol korábban szőlősök, udvarok és diófák álltak, ma liftes társasházak, garázsbejáratok és bevásárlóközpontok nőnek a földből. A régi városszövet helyét új, sűrűbb szerkezet vette át – és ezzel együtt megváltozott a mindennapi élet ritmusa, a lakosság összetétele és a város lelke is. A fejlődés szinte minden városrészt elért. Az ezredforduló után elindult építési láz azóta sem csillapodott. Újvidék a számok nyelvén kétségkívül siker: nőtt a lakossága, új ipari zónák, logisztikai központok és lakóparkok jöttek létre. Mégis, ha az ember megáll egy pillanatra és körbenéz, valami nyugtalanító hiányt érez. A város, amely gyarapodik, közben mintha fáradna is.

A régi negyedek eltűnnek a térképről
Az első látványos változások Grbavicán és a Heréskertben kezdődtek a kétezres évek elején. Ezek a városrészek korábban földszintes és emeletes családi házakkal, kisebb udvarokkal és kerttel övezett utcákkal tarkított, nyugodt környékek voltak. Az első fejlesztők itt vásároltak fel házakat, itt bontották le a régi épületeket, hogy helyükre négy- és ötemeletes, liftes lakótömbök épüljenek. A 2000–2010 közötti években Grbavica teljes arculata megváltozott: a régi pékségek, kisboltok és családi házak helyét modern társasházak, kávézók és magánklinikák vették át. A negyed ma az egyik legkeresettebb, de egyúttal a legzsúfoltabb is – az aktív, dolgozó középréteg és a befektetők új központja lett.

A Heréskert a régi és az új város közötti átmeneti zónából néhány év alatt „város a városban” lett. A korábbi földszintes házak helyét sűrűn beépített tömbök vették át, a zöldfelületeket parkolók váltották, az új utak pedig teljesen megváltoztatták a környék forgalmát. A Pirosi és a Szabadkai utca környéke ma már modern, sűrűn lakott városi negyed – egy új Újvidék a városon belül.
A folyamat ezután Telepen is megindult, de csak a 2010-es évek közepétől vált igazán látványossá. A negyed, amely évtizedeken át a kertváros szinonimája volt, a lakóingatlan-fejlesztések új hullámával szinte teljesen átalakult. A régi, udvaros házak helyét itt is sorra veszik át a társasházak; a szűk utcákban ma alig maradt meg valami a régi Telep hangulatából. Ahol korábban konyhakertek és fás udvarok álltak, ma parkolók, kávézók és fitnesztermek sorakoznak. A negyed az elmúlt tíz évben a középosztály új lakóövezetévé vált – de sokak szerint éppen ezzel veszítette el azt az emberléptékűségét, ami egykor az értékét adta.
Az Újtelep – a hetvenes évek panelrengetege – az elmúlt két évtizedben fokozatosan megújult. A régi tömböket szigetelték, a homlokzatokat felújították, új parkok, sportpályák és iskolák épültek. A városrész mára önálló életet él: saját boltokkal, szolgáltatásokkal és közösségi terekkel. A környék a rendszerváltás utáni panelkorszakból modern, jól szervezett lakónegyeddé vált – az egyik legsikeresebb városi rehabilitációként emlegetik.
A város terjeszkedése a nyugati irányban is látványos. Sajlovo és Adice negyedeiben néhány év alatt teljesen új városi övezetek nőttek ki: a családi házakat itt is sorházak, ikerházak és zárt lakóparkok váltják fel. Ezek a peremkerületek ma Újvidék leggyorsabban növekvő területei – ide költöznek azok, akik már nem engedhetik meg maguknak a központi lakásárakat, de még mindig a városhoz közel szeretnének élni.
Podbara, a város egyik legrégebbi negyede, az utóbbi években újra felértékelődött. Még őrzi a régi Újvidék hangulatát – macskaköves utcákkal, belső udvarokkal és kis templomokkal –, de az új építkezések üteme itt is egyre gyorsul, a környék pedig a belváros közelsége miatt ma már a befektetők egyik kedvelt célpontja.
A Limán városrészek tervezését a második világháború után kezdték, amikor a mocsaras területek egy részére homokot hordtak. A múlt század hetvenes éveiben már meghatározó városnegyeddé vált, miután megépült a a Limán III. A tervezésnél akkoriban azonban nagy figyelmet szenteltek arra, hogy a lakóépületek között tágas köztereket, játszótereket, óvodákat, nagy parkolókat építsenek, szó sem volt olyasféle túlzsúfoltságról, ami jellemzi az utóbbi időben épített lakótömböket. Idővel az egyetemi épületek és a sétány környéke fokozatosan modernizálódott, az új lakóházak és irodák pedig egyre feljebb tolták az árakat. A 2010-es évek végétől a régi ipari zónák helyén új projektként megjelent a Limán V – modern lakó- és üzleti komplexumok terveivel, amelyek a város egyik legnagyobb átalakulását vetítik előre.
A régi, udvaros, alacsony házak tehát lassan eltűntek a térképről. A kertvárosi Újvidék helyét tömbváros váltotta fel – egyre magasabb, egyre sűrűbb beépítéssel. Ahol valaha a diófák árnyékában ültek az emberek, ma autók és daruk sora jelzi: a város végleg kinőtte a régi kereteit.

„El innen!” – egy újvidéki lakos keserű szavai
Elbeszélgettünk azokkal is, akik a fejlődésként bemutatott átalakulást testközelből élték meg – azokkal, akik hosszú évtizedek óta itt élnek és dolgoznak ebben a városban. Egy, a városban született és máig itt élő férfi – újságíró, értelmiségi – nem kertelt:
– Aki megtehette, már eltűnt innen. Elment. Megszökött. Viszont több ezren érkeztek, akik közül sokan talán észre sem veszik, ha az újgazdag szomszéd a bejáratban parkolja le a terepjáróját, a másik a korláthoz köti a biciklijét, úgy, hogy a liftajtót alig lehet kinyitni, a harmadik pedig falat húz a közös lépcsőházra, és kisajátítja az ablakot is, amely a szellőzést biztosította. Mert megteheti – vallja. Szerinte ezek az apróságok mind egy nagyobb jelenség részei: a városi kultúra, az együttélés szabályainak lassú leépülése.
– A város lüktetése ma a gyors pénzzé tétel ritmusát követi. Az esztétika, a funkcionalitás, a közösségi rend háttérbe szorult. Most mindenki csak épít, told, bővít, mert épp van rá pénze – de közben eltűnt a város, amit ismertünk – mondta.
A példái mindennapibbnak tűnnek, mint amennyire súlyosak:
– A belvárosban, egy húszas években épült házban lakom. Az első kábeltévé-szolgáltató még rendesen a falba vésve vitte a vezetéket. A második már fehér pléhcsatornában vezette a falakon kívül. A harmadik mellmagasságban húzta az optikai kábelt, silány műanyag burkolatban – ott, ahol épp kézre állt a fúrógép. Ez a városképünk most: régi falak, új kábelek, és mindenhol egy kis engedmény az igényesség rovására – meséli.
A megszólaló szerint az újvidéki értelmiség és a város polgári rétege az utóbbi években fokozatosan elvándorolt.
– Azok tehát, akik nem nézték tétlenül a város „fejlődését”, már régen nincsenek itt. Az újvidéki egyetemi karokon ma a hallgatók túlnyomó többsége más városokból vagy országokból érkezik – Boszniából, Közép-Szerbiából, Ukrajnából vagy Oroszországból. A dokumentumaikban feltüntetett újvidéki lakcím sok esetben csupán formális adat. És hol vannak az újvidéki diákok? Pesten, Bécsben, Amerikában – elmentek, mert látták, merre tart ez a város, és milyen jövőt kínál. Egyes előrejelzések szerint az elöregedés és az elvándorlás következtében Újvidék népessége akár egy évtizeden belül is jelentősen átalakulhat, hiszen egyre többen költöznek ide más régiókból és országokból. Egyelőre azonban a város arculata nem változott meg radikálisan – továbbra is ugyanaz a közeg él itt, amelyben a kisebb viselkedésbeli különbségek még csak halk megjegyzések szintjén jelennek meg – magyarázta.
A polgár véleménye szerint Újvidék átalakulása nemcsak építészeti, hanem kulturális folyamat is:
– A város ma még őrzi a korábbi arculatát, de a mindennapi viselkedésben már érezni, hogy a rend és a közös normák kultúrája lazul. Ami korábban felháborodást váltott ki, ma már legfeljebb egy fásult vállrándítás – véli.
A végén elhallgat, majd halkan hozzáteszi:
„Újvidéken most valóban minden megvan, amire egy átlagos lakosnak szüksége van. Csak azok boldogtalanok, akik még emlékeznek, milyen volt ez a város tizenöt éve, és azok, akik világosan látják, hová tart. Mert Újvidék jövőjét – akárcsak sok nyugati városét – már nem a fejlődés, hanem a társadalmi kifáradás határozza meg. És ez a folyamat megállíthatatlan. Nem a házak dőltek le. Mi változtunk meg. Mi tűntünk el a saját városunkból.”

Közben az árak az egekben
A lakásárak az elmúlt években rekordmagasságokba emelkedtek. A legkedvezőbb árak továbbra is a város külső részein találhatók: Kliszán és Veterniken az új építésű lakások négyzetméterenként 1360 és 1420 euró között mozognak. A Telepen és a Heréskertben a négyzetméterár már 2340–2500 euró, míg Grbavicán 2800 és 3200 euró között alakul. A belvárosban és a Duna-parton a legdrágábbak az ingatlanok: itt az új építésű lakások ára elérheti, sőt meg is haladhatja a 4500 euró/m²-t. Az átlagár jelenleg 2000 és 2800 euró között van, ami Újvidéket az ország legdrágább és legdinamikusabban dráguló városai közé emeli.
Az ingatlanközvetítők szerint a vásárlások mintegy 80 százaléka készpénzes. A piacot jellemzően három vásárlói csoport uralja: – a befektetők, akik bérbeadás vagy továbbértékesítés céljából vásárolnak; – a vidékről vagy külföldről érkezők, akik Újvidéket biztonságos befektetési célpontnak látják; – valamint a helyi lakosok és fiatal párok, akik első otthonukat keresik, de egyre nehezebben tudnak lépést tartani az árakkal.
A legkeresettebbek a 40–60 négyzetméteres, energiatakarékos, új építésű lakások, jó közlekedéssel és alacsony rezsivel.

Egy város, amely egyszerre nő és fárad
Ha végigsétálunk a városon, látszik: a házak nőttek, de a városi lélek zsugorodott. A Telep és Grbavica új építései, a felújított Újtelep, a terjeszkedő Veternik mind a haladás jelei, mégis, a régi lakókban nosztalgia keveredik az értetlenséggel. Az Almási negyed maradt az utolsó menedék, ahol még érezni lehet, mit jelentett egykor újvidékinek lenni: kis házak, lassú beszélgetések, templomtorony-harang a háttérben. A város ma egyszerre múlt és jövő. Az egyik arcán a modernitás csillogása, a másikon a közösségi élet fáradása. Az épületek magasabbak, az árak nagyobbak, a szomszédok pedig egyre idegenebbek. És bár a fejlődés szemmel látható, valami más, nehezebben mérhető dolog – az otthonosság, a közös rend, a városi lélek – észrevétlenül hátrál.
Újvidék ma is épül, gyarapodik, terjeszkedik – de egyre gyakrabban merül fel a kérdés: mit építünk valójában? Egy jobb, élhetőbb várost, vagy csupán új homlokzatokat, amelyek mögött lassan eltűnik az a városi kultúra, amely valaha Újvidék sajátja volt?