A remény vidéke

A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete 2003-ban alakult meg, a vajdasági magyar újságíró-társadalom szakmai szervezeteként. A szervezet kiemelt célkitűzései között szerepel az újságírók érdekképviselete, a kiemelkedő teljesítményt nyújtó kollégák munkájának elismerése és díjazása, a szakmai továbbképzések szervezése, az utánpótlás-nevelés serkentése, a külhoni magyar újságíró-szervezetekkel, valamint az anyaországi intézményekkel és szervezetekkel való együttműködés, illetve mindezen tevékenységei révén a vajdasági magyar újságíró-társadalom újjászervezése és az újságírói szakma presztízsének növelése a vajdasági magyarság körében.

A VMÚE riporttáborai több mint tíz évvel ezelőtt indultak el. Az itt rögzített anyagokból született meg a Délvidék felfedezése című sorozat, melybe eddig öt könyv tartozott. A Szigetlét című kötet 2014-ben jelent meg, ebben Erzsébetlakot és a környékét járták körbe, 2016-ban adták ki az Érdsomlyói hídfő című kötetet, melyben Versecet és a vidékét dolgozták fel. A Maradék maradéka című könyvet 2018-ban mutatták be, ebben a maradéki és a környékbeli magyarság történetével, mindennapjaival foglalkoztak. A Hármaskő ‒ Törökkanizsa című könyvet 2021-ben publikálták, 2024-ben pedig megjelent az Élni, maradni – Nyugat-Bácska című válogatás. A Reményvidék című könyvet, a hatodik riportkötetet október közepén mutatták be Kisoroszon, a VMÚE riporttáborának tavalyi helyszínén. Az erdélyi, a felvidéki, a magyarországi, valamint a vajdasági újságírók Kisoroszról néhány észak- és közép-bánáti település – Magyarittabé, Torda, Tóba, Magyarcsernye, Kisorosz, Töröktopolya és Nagykikinda – múltját és jelenét térképezték fel, ily módon igyekezve szélesebb körben is megismertetni, valamint az utókor számára is megőrizni azokat az értékeket, amelyek fontos szerepet töltenek be az ott élők mindennapjaiban. Tóth Lívia, az eddig megjelent riportkönyvek szerkesztője, valamint a VMÚE alelnöke elmondta, hogy a tábor ötletét az erdélyi kollégáktól vették át.
 

‒ Amikor húsz évvel ezelőtt megalakult a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója, amit most már Kárpát-medencei Magyar Újságíró Egyesületek Közösségének hívunk, elkezdtük a Kárpát-medence magyarlakta régióiban dolgozó kollégákkal az ismerkedést. Eljártunk egymáshoz, időközben megtudtuk, hogy ki mivel foglalkozik. Egy ilyen alkalommal derült ki, hogy az erdélyiek tartanak riporttáborokat. Elmondták, hogy kiválasztanak egy települést vagy egy vidéket, elmennek oda, feltérképezik az ott élők helyzetét, a begyűjtött anyagokból pedig írnak egy könyvet. Nekünk ez nagyon megtetszett, mindjárt arra gondoltunk, hogy mi is szervezhetnénk hasonlót, ugyanis vannak nekünk is olyan településeink, régióink, amelyek kevesebbet szerepelnek a médiában. Éppen ezért választottuk először Erzsébetlakot, Lukácsfalvát, valamint a két település környékét, mert úgy éreztük, hogy oda ritkábban jutnak el az újságírók. A későbbi táborainkkal és a könyveinkkel ugyanezt az elvet követtük. Tisztában vagyunk azzal, hogy mi kisebbek vagyunk, mint az erdélyiek, éppen ezért mi az egyik évben tartjuk meg a tábor, a következőben pedig bemutatjuk a könyvet. Az erdélyi kollégáink évente három ilyen könyvet adnak ki, és több tábort is megtartanak – mesélte a szerkesztő.

A tábor előtt a szervezők a helyben dolgozó újságírókkal felvázolták azokat a témákat, amelyekről úgy gondolták, hogy érdekelheti a külföldről érkező kollégákat és az olvasót is. Az első este – ismerkedés közben – mindenki választott magának egy vagy több témát, másnap pedig útnak indultak, ki egyedül, ki csoportokba verődve. A szerkesztő az ötleteket összegezve kiemelte, hogy a résztvevőknek színes és változatos témákat kínáltak, kezdve a civil szervezetektől, az önkormányzati-helyi közösségi rendszeren át, az olyan emberekig, akik tesznek valamit a falujukért: az amatőr színészek, a művelődési egyesületek, a nyugdíjas egyesületek, a nőszervezetek, valamint a kézimunkacsoportok.

‒ Mindig olyan területekre megyünk, ahol a magyarság szórványban él, és ahol azt látjuk, hogy a magyar közösségek nem nyugszanak bele a helyzetükbe. Nem adják fel, hanem küzdenek, csinálják a dolgaikat, elvégzik a feladataikat, egyesületeket hoznak létre, építenek, közösséget szerveznek. Mi úgy gondoljuk, hogy nem szabad leírni ezeket a vidékeket, mert ezeken a településeken is olyan emberek élnek, akik nagyon sokat tesznek a magyar közösség megmaradása érdekében. A kötet címén nagyon sokat dilemmáztunk. Rengeteg ötletünk volt, viszont azokat, amelyek egy kicsit is azt sugallták, hogy itt már mindenki feladta, hogy nincs itt már semmi, hogy nem történik itt semmi, hogy az emberek letargikusak, búskomorak, azt rögtön elvetettük, mert úgy éreztük, hogy ez nem igaz erre a vidékre. Mi nem éreztük azt, hogy itt bárki is szomorú lenne azért, mert Bánátban él. Persze tudjuk, hogy a helyzet nem rózsás, de azért vannak itt olyan kezdeményezések, mint például ez, a Torontál Szórványközpont, ami reményt ad arra, hogy azért változik itt a helyzet, és itt mindig történik valami, ami utalhat arra is, hogy egyszer sokkal jobb is lesz, mint most. Én azt látom, hogy egy év alatt is változtak a dolgok. Például megkezdték és befejezték a nagykikindai református templom külső felújítását. Tavaly, amikor ott jártunk, majdnem romosnak nézett ki, most milyen szép lett. A nagykikindai Egység Művelődési Egyesület saját székházhoz jutott. És ha egy év alatt ennyit változott a helyzet, akkor miért ne változna a későbbiek során is? És miért ne lenne itt remény? ‒ tette fel a kérdéseket Tóth Lívia.
 

A Reményvidék című kötet bemutatóján Máriás Endre, a VMÚE elnöke, napilapunk főszerkesztő-helyettese elmondta, hogy nagyon szép emlékeket őriz a tavalyi riporttáborról. Hozzátette, hogy a hatodik riportkönyv a vajdasági magyar újságírók és a Kárpát-medence egyéb régióiban működő magyar újságíró-szervezetek közös munkája révén született meg.

‒ Egyesületünk kiváló együttműködést ápol a Kárpát-medence magyar újságíró-egyesületeivel – legyenek azok a Kárpát-medence bármely szegletében –, az erdélyivel, a székelyföldivel, a kárpátaljaival, a szlovéniaival, a horvátországival és a felvidékivel is, bár ott még nem alakult meg hivatalosan az egyesület, de csoportosulás már létezik. Az idén Balatonalmádin ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója, amit éppen ezek az egyesületek alapítottak meg azért, hogy megerősítsük az együttműködést, valamint segítsük egymás munkáját. Az egyesület azóta egy kicsit átalakult, nyitottunk a magyarországi újságírói szervezetek felé is, ezért a neve is megváltozott, most már a Kárpát-medencei Magyar Újságíró Egyesületek Közössége nevet viseli. Ez barátságosabb, és azt hiszem, hogy előremutatóbb, legalábbis ami a jelent illeti. Abban bízunk, hogy ez a jövőben is így marad – mondta a VMÚE elnöke.

Máriás Endre kitért arra is, hogy A Délvidék felfedezése című könyvsorozatnak eddig hat kötete jelent meg.

‒ Az első a Szigetlét, amelyen érződik, hogy kezdeti szárnypróbálgatások eredményeképpen született meg. A második, az Érdsomlyói hídfő és a harmadik, a Maradék maradéka is hasonló stílusban jelent meg, ám a Délvidék felfedezése sorozat első három kötete a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Vajdasági Szép Magyar Könyv pályázatán könyvsorozat kategóriában különdíjat érdemelt ki, amire nagyon büszkék voltunk. A negyedik kiadványunk a Törökkanizsát és környékét bemutató Hármaskő – Törökkanizsa című kötet volt. Ez is egy nagyon izgalmas tábor eredményeképpen született meg, amire a mai napig szívesen emlékszik vissza mindenki, aki ott volt.

Az ötödik kötetet két évvel ezelőtt mutattuk be Élni, maradni ‒ Nyugat-Bácska címmel. Itt a kollégákkal a nyugat-bácskai településeket jártuk körbe. A sorozat hatodik darabja a Reményvidék című kötet, amely a Kisoroszt és környékét dolgozza fel. Ha valaki végignézi ezeket a kiadványokat, megállapíthatja, hogy egyre színesebbek és egyre terjedelmesebbek. Ez azért történt így, mert ahogyan múlt az idő, mindig egyre nagyobb csapattal és egyre gazdagabb tapasztalattal indultunk a táborokba és a kiválasztott térségekbe, aminek köszönhetően mind több és több témát tudtunk feldolgozni. A táborokban nem kizárólag vajdasági magyar újságírók vesznek részt, hanem a már említett kiváló együttműködésnek köszönhetően mindig vannak magyarországi, erdélyi és felvidéki újságírók is. Számunkra rendkívül izgalmas az, hogy ők hogyan látják azokat a dolgokat, amelyekre mi talán már fel sem figyelünk, annyira szerves részét képezik a mindennapjainknak, ők viszont valódi kuriózumként tekintenek rájuk, és ezáltal sok esetben a mi figyelmünket is újra felhívják arra, hogy milyen különleges értékekkel rendelkezünk mi itt, a Vajdaságban – magyarázta Máriás Endre.

A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöke a kötetek céljával kapcsolatban elmondta, hogy egyfajta társadalmi korrajzot próbálnak meg felrajzolni.

‒ A teljesség igényével nagyon nehéz lenne feldolgozni ezeket a területeket, hiszen nem is vagyunk sem helytörténészek, sem néprajzkutatók. Mi újságírók vagyunk, és az újságírói szemszögből feldolgozni ezeket a térségeket úgy, hogy ne csak a jelen számára legyen érdekes és értékes az, amit leírunk, hanem a jövő generációinak is. Fontosnak tartjuk ugyanis azt, hogy olyan köteteket készítsünk, amelyeket 10 vagy 20 év múlva is elővehet majd valaki, akit érdekel, hogy mi történt itt 10 vagy 20 évvel ezelőtt, sőt akár ennél nagyobb távlatokban is gondolkodhatunk, a lényeg az, hogy a kötetek által reményeink szerint az utókor is hozzájuthat majd olyan információkhoz, amelyeket lehet, hogy máshonnan már vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen kaphatna meg – fűzte hozzá Máriás Endre.