Kérlek, óvd a szeretteimet! Tudom, hogy mindig ezt kérem Tőled. De csak azért, mert Neked nincsenek korlátaid. Ott tudsz lenni, ahol én csak szeretnék. A legnagyobb félelmem pedig épp ez: hogy nem leszek jelen, amikor a szeretteimnek a legnagyobb szüksége lesz rám. És maguknak kell megküzdeniük a világ kegyetlenségével.
Te mindig ott voltál. Akkor is, amikor még ugyanazokkal a korlátokkal rendelkeztél, amelyek engem is behatárolnak. De utána is. Emlékszem: bámultam a rideg fakeresztet, miközben zuhogott a jeges eső, és sártenger borította be az évszámaidat. De már akkor is tudtam, hogy nincs az a földtömeg, amely maga alá temethetne. Éreztem az aggódó tekinteted, a meleg ölelésed és hallottam a hangod is, ahogy vigasztalni próbál. Az erőd belém költözött, és soha nem távozott. Évek múltán is épp úgy a hátam közepébe szúrt intő pillantásod, ha félresiklottam, mint amikor kamasz lázadásaimat igyekeztél fegyelmezni. De Te erősítetted meg boldog perceimet, óráimat is. Ahogyan a Te szavaid nyújtanak vigaszt a gyermekeimnek még úgy is, hogy soha át nem karolhattad őket.
Minden zsák megtalálja a foltját – ismételgetem én is a lányomnak minden csalódáskor. Tudja, hogy egykor ezt én sem hittem el Neked. Ő már elfogadja tőlem, mert Te és én is megéltük. Ahogyan azt is, hogy csak az őszinteség visz előre. Vagy azt, hogy a szőnyeg alá söpört por előbb vagy utóbb, de ellep mindent. Ezért jobb időben takarítani... A fiam sem kételkedik abban, hogy „anya szeme mindent lát”. Ahogyan megtanulta azt is, hogy az elhallgatás egyenlő a hazugsággal. Ami az átörökölt értékeid szerint az egyik legsúlyosabb bűn, amit elkövethetünk a szeretteink ellen. Mert mi egymással őszinték vagyunk. Sokszor kendőzetlenül, olykor fájóan is. A párom is eszerint él, pedig ő sem ismerhetett. Sokáig nem is értette, hogy miért vagyok vele oly kegyetlenül őszinte. Eleinte sokszor hangot is adott sérelmének, hogy munkahelyen, társaságban elmosolygok olyasmin, amit neki kettesben felrovok. Évek teltek el, mire megértette: a Te lelkedet éltetem. Azt a rendületlen hited, hogy a szeretteinknek akkor is elmondjuk az érzéseinket, gondolatainkat, ha nem értünk velük egyet, vagy megbántjuk ezzel őket. És hogy mindez épp azt támasztja alá, hogy ők sokkal fontosabbak számunkra, mint bárki más. Hisz azért mondjuk el, és vállaljuk ezzel akár a csalódás kockázatát is, mert valóban érdekelnek bennünket. És ez érvényes a barátokra is: azokkal vagyunk nyersen őszinték, akiket szeretünk. Ma már eszerint él a párom is, gyerekeim is. Mindannyian a Te bölcsességeddel felvértezve küzdünk, szomorkodunk és nevetünk is. Általad élünk.
Ahogyan a sírodra ültetett virágok is, amelyeket oly mérhetetlenül szeretsz. Ezt a ragaszkodást vélem felfedezni a fiamban, amikor kertet rendez. Valamelyik nap fát ültetett: épp oly fáradhatatlanul ásott, mint Te. Olyan gonddal helyezte a földbe a gyökereket, ahogyan Te is igazgattad az útjukat. A mozdulataidat véltem felfedezni karjaiban akkor is, amikor óvatosan betakargatta a törzset. Pont annyi vízzel locsolta meg a pihenni vágyó csemetét, amennyivel Te keltenéd életre. Ezt a képességét Tőled örökölte: minden kikel, amit ő földbe tesz. Képzeld: a nyáron még a boltban vett almából kiszedett magot is kicsíráztatta. És a dinnyemagból még augusztusban is növényt varázsolt. Rajta kívül erre senki sem képes a családban. Büszke mosollyal nyugtázza, amikor mondogatom, hogy a Te hagyatékod gondozza. Benned volt a lányom reménysége is, amikor idén ő ültette a virágokat a sírodra. Igen, apumtól tudok róla, hogy Hozzád szólt, amikor földbe helyezte az árvácskákat. Azt kérte, hogy Te növeszd meg őket, mert neki soha sem sikerül... A kelt kalácsaid viszont annál inkább. Amikor ő készíti, gyerekkoromba repítenek vissza az ízek. Bár nekem tanítottad, mégis ő képes könnyed mámorrá varázsolni a ragacsos tésztát. Mert nem csak az átörökített értékeikben élsz. A kezeikben is. Amelyek hálából ünnepkor gyertyát gyújtanak.
Karácsonykor is. Aznap azt hittem, soha nem lesz már többé olyan örömteljes az ünnep, amilyennek addig a napig Te éltetted. Ragaszkodtál mindahhoz, ami örökre lelkünkbe égette a szent ünnep üzenetét: a meghittséget, az összetartást, a közös pillanatok megfizethetetlen értékét. Bár meg kellett küzdenem magamban, de Érted és értünk én is így akartam megélni minden következő karácsonyt is. Tőled kértem és kaptam azt az erőt is, amellyel ezt elértem. Sőt: többet is. Ma már az alma, a dió, a fokhagyma, a méz, a halászlé és a mákos kelt mellett egy gyertya is ég. Mert velünk van mindenki, aki által azokká váltunk, akik vagyunk.
Együtt gyújtunk gyertyát a fekete gránit mellett is. Majd összekulcsoljuk kezünket. Azt tanítják, hogy mindenszentekkor az elhunytak lelki üdvéért imádkozunk. Lehetek gyarló, de én ezt Érted soha nem tettem meg. Hisz mindig a legjobb tudásod és erkölcsöd szerint éltél, és ez feddhetetlen lelket formált benned. Üdvösségre tehát nem lehet szükséged. És nem is hunytál el: bennem, bennünk élsz tovább. Így hát az imáim nem érted, hanem Hozzád szólnak. A szeretteimért. És azért, hogy egyszer ők is érezzék a szúrós tekintetemet a hátukon, láthatatlan ölelésem vigasztalja őket, és hallják csendes suttogásom: minden rendben lesz. Mert Veled együtt vigyázok rájuk.
Ámen.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
