Az iskolai könyvtáraknak is van világnapja, 1999 óta minden évben október utolsó hétfőjén ünneplik meg. Sőt, az iskolai könyvtárosok nemzetközi szervezete – ilyen is van! – 2008 óta a világnap mellett már egész októbert az iskolai könyvtárak nemzetközi hónapjává nyilvánította. A cél nem titkolt: gyerekeink minél többet olvassanak, használják a könyvtárat, lapozzák a korosztályuknak szóló kiadványokat. Ahogy nézegettem a különböző oktatási intézmények honlapjait, sok helyütt a világnapon osztják ki az iskolai könyvtárban a mese- és versíró pályázatok díjait, plakátrajzoló verseny, író-olvasó találkozó zajlik...
A magyarkanizsai iskolának nem volt könyvtára, de a tanító néni már szeptember 2-án elvitt bennünket a városi könyvtárba, s mindannyian beiratkoztunk. Kilencedik és tizedik osztályba a törökkanizsai középiskolába jártam, amelyet egy-két évvel korábban építettek, és a szemben lévő közkönyvtár állt csak a diákok rendelkezésére. Iskolai könyvtárban a pedagógiai középiskolában jártam először. Ez a középiskolai szak akkori az óvó- és tanítóképző főiskolával közös épületben működött, és nagyon jól felszerelt könyvtára volt. Rózsika néninél elhivatottabb, felkészültebb könyvtárosnőt el sem tudtunk volna képzelni: ha a pedagógia- vagy pszichológia órán hallottakhoz hozzá akartunk még olvasni, vagy beszámolót kellett írni, hozzá bátran fordulhattunk. A legnagyobb határozottsággal adta a kezünkbe azt az egy-két-három kötetet, amiből bizton tájékozódhattunk, meríthettünk, és merítettünk is. De a történelem, földrajz, irodalomóra anyagához is talált nekünk plusz információkat rejtő műveket. Sőt, egyszer pedagógia órán csoportokba szerveződve az iskolai könyvtárban kerestünk anyagot a tanárnő által kiválasztott művekből, s itt telepedtünk le az asztalokhoz. Megszokott kép volt, hogy órák után hatan-heten is olvasgattak, vagy élénken jegyzeteltek a könyvtár nyugalmat árasztó légkörében. Tehát, érthető, az iskolai könyvtárról mindig ez a tágas, könyvekkel, asztalokkal, székekkel teli helyiség jut eszembe. A tudás szigete. „Persze, a hetvenes években jobban jutott pénz új könyvek beszerzésére. De ma már itt az internet, a világhálón tényleg minden témakörben minden megtalálható” – mondhatja erre bárki.
Nemrégiben valami kapcsán elolvastam néhány kamaszoknak szóló regényt. Egyikben az iskolai könyvtár volt az a hely, ahol a magányra vágyó főhős a lyukas óráját töltötte, ott biztosan egyedül volt, s kedvére böngészhette a könyvtár számítógépében a kiválasztott tartalmakat. A másikban pedig renoválták az iskolának azt a részét, ahol a könyvtár emiatt nem működött, de a diákok többsége ezt észre sem vette, nem hiányzott nekik. A főszereplők itt tartották titkos megbeszéléseiket, mert itt biztos nem zavarta meg őket senki. Szerencsére olvasóklub – néhány diákkal – működött azért az iskolában. Az olvasási szakértők szerint a Z generáció számos tagja kedveli a papír alapú könyvet, egy amerikai kutatás szerint a 26 év alatti minden tíz fiatal közül négy gondolja azt, hogy nyomtatott könyvet olvasni menő.
Az egyik kisvárosi iskola pedagógusát kérdeztem, hogy náluk ki fordul meg az iskolai könyvtárban: egy-két tanító, tanár, meg leginkább a házi olvasmányokat keresik a diákok, hangzott a válasz. A mondat második feléről eszembe jutott, hogy a közelmúltban, amikor szombaton délelőtt a Szabadkai Városi Könyvtár felnőtt könyvkölcsönző osztályán kerestem olvasnivalót, betoppant egy felhevült anyuka, hogy szeretne azonnal beiratkozni, mert a középiskolás lányának ez és ez a házi olvasmány kell, az iskolai könyvtárból már a mű minden példányát kikölcsönözték, s a tanárnő már szerdára várja a kész beszámolót. Átmentem a gyermekkönyv részlegbe is, ott a fél óra alatt megfordult néhány anyuka óvodás, alsós csemetéjével, 3–4 felsős lány, srác is, akik könyvet hoztak vissza, újabb olvasnivalót kölcsönöztek ki. Jó érzés volt látni őket. Persze, itt több az új könyv, habár elmarad a lakosság számát alapul vevő mércénél, amely meghatározza, évente hány kiadvánnyal kellene gyarapítani a könyvállományt. Ahogy a fent említett pedagógus ismerősöm mondta, a közkönyvtárak előnyben vannak, a könyvvásárlásra elkülönített összeg, valamint az utóbbi időben pályázatok és ajándékozás útján jobban hozzájuthatnak könyvekhez, mint az iskolai könyvtárak. Habár, mondja elhivatott könyvtáros ismerősöm, az iskolák feladata a saját könyvtáruk állományának a gyarapítása, a könyvek beszerzésére is szolgáló pályázatok figyelése, hisz a kötelező és ajánlott házi olvasmányok jegyzéke állandóan változik, s itt az iskolai könyvtáraknak lépést kellene tartaniuk a követelményekkel.
Azt, hogy nem csak házi olvasmányok kikölcsönzésére szolgálhat az iskolai könyvtár, két példa bizonyítja. Ma már nyugdíjas közép-bánáti iskolai könyvtáros ismerősöm a könyvkiadáson, a könyvek rendezésén kívül az iskolai rendezvények, előadások szervezője volt, ahol gyerekek léptek fel, író-olvasó találkozókat szervezett. Elég gyakran helyettesített hiányzó kollégákat órákon, hisz az iskolában úgy vélik, hogy a könyvtáros úgyis ráér. De adjuk át a szót neki: „Mindezeken túl vagy inkább jóval előtte, nekem mindig a legfontosabb volt maga az élet a könyvtárban. A gyerekekkel való kommunikáció, hogy valóban tömegesen jártak könyvtárba, főleg az alsósok, hogy meséltek a könyvről, amikor visszahozták. Vagy amikor szünetben bejöttek, csak hogy szétnézzenek, ott legyenek kicsit, ha nem is vettek ki semmit. Vagy a keményen nehéz sorsú gyerekek öröme, amikor könyvet vettek ki – mintha ajándékot kaptak volna – azt nem lehet elfelejteni. Sem a szavalóimmal, prózamondóimmal való próbákat, a versenyekre való felkészülést, az is mind a könyvtárban zajlott. És azt a három és fél gyönyörű évet sem, amikor a helyi rádió gyerekműsorát szerkesztettem, és a gyerekekkel a könyvtárban próbáltunk a szombati műsorok előtt egy hétig. Nem tudom elfelejteni az őszinte igyekezetüket, az örömüket, azt, hogy mennyire komolyra vették a próbákat, hogy mi most itt – volt, hogy 20–25 gyerek is szerepelt egy-egy műsorban – egy nagy dolgot csinálunk.
Aztán, ha időnként akadt fél óra üres járatom – az a könyvtár csöndje volt – ülni egy kicsit, egyedül a könyvekkel, és hallgatni. Csoda dolog.” Igen, így van ez, ha irodalmár is a könyvtáros.
Egy másik, vajdasági származású, Budapesten élő barátnőm, szintén irodalmár, így írja le, mi minden feladatot vállal iskolai könyvtárosként: az iskolai és kulturális jeles napokra kiállítást szervez, többnyire dokumentumok és fényképek alapján. Kodály-napokon vetélkedőt szerveznek a kicsiknek és a nagyoknak is nem csak Kodály életéből és munkáiból, hanem néprajzi, kultúrtörténeti hagyományaink, értékeink alapján. Továbbá, a keresztény év szent ünnepeihez tartozó népi hagyományok felelevenítése, játékos formában. Mindehhez társul a könyvtáros részéről a néprajzi szakirodalom összegyűjtése az adott rendezvényre.
Szívet melengető példák. Sok helyen olyan tanítók, tanárok kapják a könyvtárosi feladatokat, akiknek nem lenne meg a kötelező óraszámuk. Függetlenül attól, hogy milyen okból kerül valaki a könyvtárba, alapkövetelménynek kell számítania, hogy olvasott, művelt legyen, tudjon könyveket ajánlani bármilyen témában. A gyereket már kis korban a szülőknek kellene rászoktatni az olvasásra, de az iskolai könyvtáros is példát mutathat, hogy az olvasó életmód igenis jó.
„De hát a gyerek állandóan az okostelefont bújja, a tablete nélkül aludni se megy”, mondhatja valaki. Az irodalom a tableten, okostelefonon, számítógépen ugyanúgy terjedhet, mint nyomtatott formában, csak oda kell figyelnie a felnőtteknek, hogy milyen tartalmakba merül bele a kisdiák vagy a kamasz. Ez a papíralapú könyvre is érvényes. És az író-olvasó találkozók olyan élményt nyújtanak a kis- és nagydiákoknak, amely haszonnal jár az olvasóvá nevelés terén. Sokan keresik a fiatalok közül azokat a könyveket, amelyeknek a filmes változatát már látták. Az iskolakönyvtárak nem valószínű, hogy pénzhiány miatt ebben partnerek tudnak lenni. Ám ha valamely sikersorozat nyomán egy történelmi korról akar olvasni a diák, esetleg az iskolai könyvtárosok könnyen tudnak a segítségére lenni, illetve találnak megfelelő kiadványt az évtizedek alatt összegyűjtött állományban.
Száz szónak is egy a vége: az iskolai könyvtár is lehet fontos tényező az olvasóvá nevelés, az olvasó életmód népszerűsítése terén. S hiszem azt, Vajdaság-szerte akad jó néhány elhivatott iskolakönyvtáros, aki a mindig égető pénzhiány, a nem ideális körülmények ellenére is sokat tehet ezen a téren. Megérdemlik az odafigyelést.
Nyitókép: Ótos András felvétele
