Zizegő falatok

Az étkezéskor fogyasztott táplálék sokat elárul egy emberről. Ha nincs mit enni, vagy csak alig kerül valami a tányérba, bögrébe, az még többet. De nemcsak az éhezőről, hanem a környezetéről, gyakran az egész országról, ahol él. És a világunkról, ahol a megtermelt élelmiszerből mindenkit el lehetne látni, ám ezt sehogy sem sikerül megoldani.

A bolygó 8 milliárd lakójából legalább 733 millió éhezik. Főként háborúk és különböző válságok miatt. A világ népességének növekedése, vagy az éghajlatváltozás gazdasági hatásainak következményeképpen is nő az éhezők száma. És az éhhalált szenvedőké. A Földön tavaly mintegy 9 millió ember hunyt el éhezéssel összefüggő okok miatt, vagyis naponta 25 ezer, közöttük több mint tízezer gyerek.

Ebből is látszik, hogy korunk egyik legnagyobb kihívása az emberiség megfelelő élelmezése. Ideális esetben egészséges és minőségi termékekkel. Ez azonban vágyálom. Már a jóllakottak országában sem jut mindenki kifogástalan ételhez, ivóvízhez.

De ez mintha nem is zavarná őket. Tájékozatlanság, pénzszűke, vagy egyéb okokból megelégszenek az élelmiszeripar – csillogó-villogó, csalogató csomagolású, ám gyakran kétes minőségű és tápértékű – termékeivel, amelyek gyakran mindenféle adalékokat, mesterséges színezékeket, állagjavítókat és különböző pótlékokat tartalmaznak. A gyártók ezt fel is tüntetik a megfelelő helyen, nagyítóval olvasható betűkkel, E-számokkal együtt.

A vásárlók tájékoztatását azonban inkább elrettentő figyelmeztetésként kellene értelmezni. Csakhogy az ipari civilizáció tömegtársadalmaiban félrevezetett, arctalanná degradált, s vásárlásra ösztönzött fogyasztók zöme nem is érti, sőt figyelmen kívül hagyja ezeket a jelzéseket. Inkább az árat nézik, mert fő céljuk, hogy minél olcsóbb legyen, amit megesznek.

Ámde fennáll a veszélye annak, hogy még az ilyen készítmények (pancsolmányok, zagyvalékok, kutyulékok) sokasága sem lesz elég a közeljövőben a Föld növekvő emberi közösségének táplálására. Az összlakosság ugyanis 50 év múlva elérheti a 10,5 milliárdot.

A következő évtizedekben emiatt nyilvánvalóan többet kell tenni azért, hogy az éhezők megfelelő élelmiszer-ellátáshoz jussanak, s javuljon az élelmezésbiztonság is. Meg kell(ene) változtatni a termelési rendszereket is. Úgy, hogy az élelmiszerek előállításakor (jelentősen) csökkenjen a társadalomra és minden másra (jelenleg) kifejtett káros hatásuk. Különösen a hús esetében, ahol a természeti erőforrások igénybevétele és a termelés környezetre gyakorolt hatása sokkal kedvezőtlenebb, mint a növényi eredetű termékek esetében.

A vágásból származó hús és a belőle készült áruk a népszerűségi lista élén foglalnak helyet sok országban. Főként a magasabb jövedelműekben. Magyarországon átlagosan 82 kiló húst eszik meg egy állampolgár évente. Szerbiában ennek a felét, kenyérből 48–50 kilogrammot, tejből pedig 57–60 liter fogy, ami szintén jócskán elmarad az európai uniós átlagtól.

A legelszántabb húsevő polgárok az Egyesült Államokban, Hongkongban és Mongóliában élnek. India, Madagaszkár és Nigéria népessége a legkevésbé húspárti.

Persze vannak egyéb élelmiszerek is, amelyek kiválthatják a már ismert és gyakran fogyasztott hagyományos fogások (hamis) hasonmásait. Közéjük tartoznak a deklarált műételek, amelyek hivatalosan élelmiszernek minősülnek, ám a többségük inkább húspótló. Bár a nevük – úgy mint: lazacfilé, kolbász, steak, hamburger – azt sugallja, hogy húsétkekről van szó, valójában növényi alapanyagokból készülnek.

Az alternatív falatok, menük eddig még nem hódították meg a fogyasztókat. Pedig a kínálat – kezdve a műhústól, a sáskás szendvicstől és a prémium rovarpárizsitól a zizegő tücsökchipsig és a pirított gilisztáig – változatos, s fokozatosan bővül. Ha valaki azt hinné, hogy ez új hóbort, nagyot téved. Merthogy már az ősembernél is terítékre kerültek rovaros fogások. És a későbbi korokban is sokfelé volt bevett szokás bekapni egy-két adag sült szöcskecombot, s hasonlókat. Akár sáskát is, miként azt a Biblia szerint Keresztelő János is megtette.

Jelenleg inkább az a jellemző, hogy az országok egy részénél óriási a választék (mű)élelmiszerekből. Másutt korántsem ilyen kedvező a helyzet, sőt néhol katasztrofális. A dublini székhelyű Concern Worldwide és a berlini központú Welthungerhilfe humanitárius szervezetek által évente összeállított globális elemzés (GHI) is megerősíti ezt a sokak által hangoztatott állítást. A 2024-re vonatkozó összeállítás a 193 ENSZ-tagállam közül 127-et rangsorolt, amelyek közül 42 (nagyrészt afrikai és ázsiai ország) került abba a csoportba, ahol az éhezés riasztó, vagy súlyos méreteket ölt a lakosság körében.

Mások a következő adatpárral igyekeznek ráirányítani a figyelmet a problémára: a 733 millió éhezőre 1,6 milliárd túlsúlyos jut a bolygón. Rossznyelvek szerint a világ egyik fele éhezik, vagy éhen hal, a másik fele pedig zabál és pazarol, mit sem törődve a többiekkel, esetleg azzal, hogy kevesebb élelmiszert dobjon ki.

Az ENSZ is többször figyelmeztetett már arra, hogy a világon évente megtermelt élelmiszer egyharmada, vagyis bő egymilliárd tonna megy (fölöslegesen) a szemétbe, illetve kárba. És vele együtt minden más – kezdve a befektetett munkától, pénztől, s a termőterületek igénybevételétől az elhasznált energiáig, időig –, ami ahhoz kellett, hogy az étel előbb az asztalra kerüljön.

Az élelmiszer-pazarlás a világ szinte minden táját megfertőzte. Eltérő mértékben, de leginkább a gazdag országokat. Becslések szerint az emiatt keletkező globális gazdasági veszteség legalább ezermilliárd dollár évente.

Mindezért elsősorban a lakosság a felelős, hiszen az ennivaló mintegy 60 százaléka, azaz 631 millió tonna, az otthonokból kerül a kukákba. A többi meg a vendéglátásból, közétkeztetésből és a kereskedelemből.

A tavalyi globális átlag 79 kilogramm volt családtagonként. Az EU lakosai ugyanakkor fejenként átlagosan 72 kiló élelmiszert hajítottak ki. Nálunk sem volt sokkal jobb a helyzet, jóllehet a felmérések szerint 450 ezer honfitársunk gyakran nem jut elegendő élelmiszerhez.

Az ENSZ kezdeményezésére 2020-ban világnapot jelöltek ki (minden szeptember 29-ére) az élelmiszer kidobása elleni fellépést és az ételhulladék mennyiségének csökkentését sürgetve. Ezt a napot sokan arra is felhasználják, hogy még nagyobb lendülettel gyűjtsenek a rászorulóknak és rámutassanak egy riasztó ellentmondásra. Arra, hogy miközben százmilliók éheznek, évente annyi étel végzi a szemétben, amennyiből minden nélkülözőnek napi egy étkezést lehetne biztosítani.

Még az élelmezési világnapon is. Mert ilyen is van, minden év október 16-án, az ENSZ 1979-ben – magyar javaslatra – elfogadott döntése alapján. A különleges nap célja, hogy mozgósítsa a kormányokat, a nemzetközi közösséget és a lakosságot az emberiség jelentős részét kínzó élelmezési gondok kezelésére, megoldására.