Akit nem a pulpitus emelt magasra

Nagyot csattant a szertár ajtaja, a zajt rekedtes, harsány Jó napot! kísérte. Mindig mögülünk érkezett, így nem láthattuk, de tudtuk: Laskai Benjamin tanár úr határozott léptekkel halad a pulpitus felé. Eközben egy-két „jómadarat” előre fegyelemre intett, „jófejűt” pedig tanulásra ösztönzött. Alacsony termete ellenére pillanatok alatt a hatalmas katedra közepén termett: övé volt az egyedüli olyan osztályterem, amelyben még állt a régi, méretes emelvény, középen pedig a kísérletezéshez szükséges mosogatók sorakoztak. Nála másképp álltak a padok, másképp szólt a lecke, és másképp történt a nevelés is. Bár engem már idősebb korábban tanított, még akkor is mindent látott, mindent hallott, figyelmét semmi sem kerülte el. És nem az emelvény miatt. Laskai tanító bácsi ízig-vérig tanár volt, és maradt a mai napig is: még 94 évesen is jó kedélyűen borzolja meg diákjai fejét, akár „jómadárról”, akár „jófejűről” van szó.

A temeriniek nagyra becsült tanára Torontálvásárhelyen (Debeljačán) született, három éve Tornyoson lakik párjával, de azelőtt Temerinben élt. Laskai tanító bácsit a díszpolgári címre is volt tanítványai jelölték: a hivatalos megfogalmazás szerint „az oktatás és nevelés területén elvégzett áldozatos munkájáért, valamint a kulturális és közéleti tevékenységéért”. Temerin község számos polgárát ismeri, és mindmáig személyes kapcsolatot ápol velük – hangsúlyozták a község napja alkalmából megszervezett díszülésen.

– Az igazságot megvallva, nagyon örültem annak, hogy jelöltek, és meg is hatódtam. Mikor az ember már megöregszik, akkor néha elérzékenyül. Arra gondoltam, hogy csak akadnak emberek, akik még tudják, hogy mit is csináltam abban a faluban... Ott éltem le az életem javát. Debellácson születtem, ott végeztem el a négy elemit is. Tízéves voltam, amikor 1941-ben kitört a háború. A tanítók arra kérték a szülőket, hogy adják a gyerekeiket magyar osztályba, ne aztán panaszkodjanak, hogy nincs magyar gyerek az iskolában. Akkoriban sokan mentünk Debellácsról Pancsovára. Így kerültem el már 11 évesen otthonról. Csak a nyári szünetben voltam a szülőkkel. Emlékszem arra is, amikor eldöntöttem, hogy belőlem nem lesz földműves. A gimnázium utolsó évében jártam, nyári szünet volt, egy reggel épp csak hazaértem a mulatságból. Erre édesapám: – Édes fiam, be van fogatva. – Hú – mondom –, még sötét van. – Mire fölülsz, indulsz, világosodik – mondta az apám, és menni kellett. Este aztán mondtam neki, hogy belőlem nem lesz paraszt. Kérdi, hogy vajon miért nem. Mondtam is: – Mert annak korán kell kelni, későn fekszik. Ezért én inkább borbély leszek. – Borbély? – így édesapám. Én meg megmagyaráztam: – Télen-nyáron melegen van, szól a muzsika, és villany is van. Lehet, hogy ha akkoriban ilyen kényelmes traktorok lettek volna, mint most, akkor mára már nagygazda lennék…

Mégsem lett az. Ehelyett Laskai Benjamin mindenki tanítójává vált a dél-bácskai faluban...
– A háború után új korszak kezdődött: Pancsován megszűnt a gimnázium, elkerültem Versecre. Ott annak idején az iskolák tele voltak magyar diákokkal, de lassan elkoptak. Mire 1951-ben fejeztem, akkor már a gimnázium is vegyes lett. Utána egy évet a katonaságnál töltöttem, majd Belgrádba kerültem egyetemre – a fizikát nagyon szerettem. Úgy hívtak ott, hogy: magyar. Nem nagyon voltak akkoriban ott magyarok, azok inkább Újvidékre mentek. Engem is rengeteget javítgattak, mire megtanultam a szerb nyelvet. De azt mondták, hogy ha megittam egy-két italt, akkor semmit nem tévedtem: csak olyan „crnagorac” kiejtésem volt. Akadt azonban egy magyar tanár, vele nagyon sokat beszélgettünk, főleg a sportról. Nagyon kedves ember volt... – emlékezett vissza a tanító bácsi.

Belgrádból végül három diplomával érkezett vissza Vajdaságba: fizikát, matematikát és kémiát is taníthatott. Akkoriban már későbbi feleségével, a Nagybecskereken született Annával is együtt voltak, így közösen pályáztak munkalehetőségekre. Moholon és a horvátországi Vörösmarton is kaptak ajánlatot, de végül Temerin mellett döntöttek.

– Bánátban akkoriban nem hiányoztak tanítók, tanárok, így Temerin volt a legvonzóbb: szép nagy falu volt. Közelebb is volt: száz kilométer nem olyan sok, a szülőkhöz is vissza lehetett menni. Így 1957-től már itt tanítottunk feleségemmel. A fizikát szerettem leginkább, de tanítottam matematikát és néha kémiát. No, meg voltam még tornatanár is – meséli nevetve. – A tornatanár elment katonának, úgy volt, hogy a helyi focicsapat kapusa helyettesíti. Aztán a tanítás első napján behívatott az akkori igazgató, azt mondta: – Béni, te vagy a legalkalmasabb, te leszel a tornatanár ebben az évben. Nem vagyok nagy sportember, még fociban is nagyobbak, erősebbek voltak mind tőlem, volt olyan meccs, amelyiken három méterre elrúgtak. Kerestem is könnyebb sportot, a sakkot – azt sokat játszottam annak idején. Az 1960-as évek végén volt Temerinben egy közismert, barátságos ember, az segített nekem megalapítani a kézilabdacsapatot – sorolta a sporthoz fűződő tapasztalatait a tanár bácsi. Majd elmesélte, egy síelés történetét is: – Akkor már Kati volt a tornatanár, elmentünk télen síelni. Kérdi tőlem: – Béni, honnan tudsz te síelni? – Itt gyakorolok – mondom –, látod: fölmegyek a hegyre és lecsúszok. Csodálkozott, hogy onnan is le merek siklani. Tényleg nem volt előtte sítalp a lábamon. De fiatal voltam, mindent ki akartam próbálni, és ha már a gyerekek is siklottak... A vége az lett, hogy úgy nekicsapódtam a jegykiadó épületnek, mint a rajzfilmben a Pink Panter a falnak. Még jó, hogy a csontjaim megmaradtak... – meséli mosolyogva. Hozzáteszi: akkoriban azt hitte, hogy mindent tud.

A tanár házaspár Temerinben szolgálati lakást kapott, mintegy 15 évig abban éltek, itt alapítottak családot is. Laskai tanító bácsi nyugdíjaztatásáig a Kókai Imre Általános Iskolában dolgozott, feleségét pedig a Petar Kočić iskolába alkalmazták matematika szakos oktatóként.

– Nem volt könnyű, mert nem egyformán alakultak a váltások. Főleg, amikor megszületett a kisbaba, akkor még elfoglaltabbak voltunk. De mindent meg lehet szokni. Sokszor helyettesítettem Szőregen, Járekon (Bački Jarakon), de emellett mindig jutott időm másra is. Az 1960-as évek elején megalapítottuk például a felderítők szervezetét, melynek hosszú évekig voltam az elnöke. Rengeteg gyerek csatlakozott, és nagyon sok helyre eljutottunk a régi Jugoszlávia területén. Az iskola révén is sok helyre vittem az osztályaimat – mereng el a tanító. Emlékeztetem, hogy az iskolában őrzött elismerések sokaságán a mai napig felkészítőként a Laskai Benjamin név szerepel. – Sokat vittem a tanulókat versenyekre, mert mindig voltak rátermett, ügyes gyerekek. S azokkal öröm dolgozni: olyan „klikkeresek”, hogy sokszor még a tanárnak is jól össze kell szednie magát ahhoz, hogy követni tudja a számításaikat.

Voltak diákjai, akik szigorúnak tartották, voltak viszont olyanok is, akik nem – vallotta magáról Laskai tanító bácsi.
– Sokan ma is azt mesélik nekem, hogy a „marsallbotomra” emlékeznek. Ez tulajdonképpen az a bot volt, ami az elektromosságot mutatja ki: ezzel néha kicsit megkopogtattam a klikkereket, hogy jobban forogjanak. Azt pedig mindig élvezték a gyerekek, amikor azt tanultuk, miért veszélyes a villanyárammal kacérkodni: mert a kísérletek során a gyakorlatban is megtapasztalhatták. És persze van ez a szerencsétlen hangom: elég hangos vagyok, és ha egyet szóltam, akkor a félénkebbek megijedtek. De volt ennek jó oldala is: az én órámra nem sokszor jártak a felügyelők, de az igazgató se. Kérdeztem is egyszer tőle, hogy miért nem. Azt mondta várjam meg hatodik óra után, akkor elmondja. Lejött a szertáramba, elővette a jegyzetfüzetét, és olvasta a dátumot, az órát, majd mondta, hogy akkor épp a súrlódásról tartottam előadást a hetedikeseknek. Majd felfelé mutatott: a fizika terem felett volt a tanári és az irodája is. Felhallatszott a hangom – kuncog rekedtesen a tanító bácsi. Majd folytatja: – Egyszer egy ismerősöm mesélte, hogy hazafelé tartott a Tanító utcában, de meghallotta a hangom a nyitott ablakon keresztül. Megállt, leült az utcán és végighallgatta az órám. Másnap megkérdezte tőlem: – Van még valaki, aki ezt nem érti? Én meg mondtam: – Az, aki nem is akarja – meséli Laskai tanító bácsi. Majd cseppnyi gondolkodás után lezárja a témát azzal, hogy „szerintem tűrhetően tanítottam”. – Amikor moziba mentünk, olyan csúnya volt, ahogy több osztály is végig ordítozott az utcán. Az én osztályom mindig csendben beszélgetett, sétáltak szépen. Mert amelyik nem tudott viselkedni, annak kicsit megrúgtam a bokáját. Így figyelmeztettem: megmutattam, hol a határ.

Ma már bizonyos, hogy a „tűrhetőtől” azért sokkal nagyobb nyomot hagyott a temeriniekben a tanár úr: a mai napig legendák keringenek az óráiról, a nevelési módszereiről, amelyek időről időre valóban egyediek voltak, de mindig hatásosak. A tanítás mellett általában akadt hobbija is, amelynek szenvedélyesen hódolt.

– Alapító tagja vagyok a Temerini Kertbarátkörnek is. Méhész körökben talán jobban ismernek Magyarországon, mint itt. Ebbe már gyerekként beletanultam kicsit: apámnak mindig voltak kaptárai, de nem túl sok. Adott is egy tanácsot: „Ne méhészkedj, fiam, mert a jó méhésznek soha sincs szabadideje”. Aztán én mégis folytattam. Szerettem csinálni. A vadászatot is élveztem. Sokat jártuk a határt, a tanyákat – sok idős emberrel is beszéltem. Azt sajnálom, hogy nem tudtam tőlük teljesen eltanulni a régi, ízes beszédet. Az iskolában erőltették az irodalmi nyelvet, így a temerini tájszólások alig maradtak meg.

A tanító bácsi idősebb korára is aktív maradt; már özvegyen csatlakozott a Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület Dalárda férfikórusához.
– Elmúlt a régi világ. Nem mennek az emberek már kocsmába, kártyázgatni, szórakozni. Így én sem. Sétálgattam egyszer, amikor megkérdezték tőlem, hogy miért nem járok el énekelni a férfikórusba. Az első reakcióm az volt: hogy menjek én, ilyen öregen? Aztán megint hívtak, és én végül jelentkeztem. Majd ott ragadtam. Később még a színészkedésre is rávett a társaság: 83 éves koromban még színdarabban is játszottam. Az egyesület tagjai mind a diákjaim voltak, befogadtak, utaztunk is sokat, nagyon jól éreztem magam. Egy ilyen utazáson ismertem meg az élettársam is.

A temeriniek tanárát elvarázsolta a tornyosi Szabó Magda, aki falujában tájházat működtet. A kapcsolatuk olyannyira elmélyült, hogy 65, Temerinben eltöltött év után Laskai tanár úr Tornyosra költözött, de mégis temerininek vallja magát.

– Gyakran jövök Temerinbe, mert itt áll a ház üresen, de főleg azért, mert itt vannak a barátok, a diákjaim. Aranyos emberek élnek Temerinben: barátságosak, segítőkészek. Akad másfajta is, de abból nincs sok. Nekem mindig is tetszett itt, szerettem itt élni, sok emlék fűz ide. Nem tudom, hogy ez szerencse vagy szerencsétlenség, de én nem tudok felejteni, annyi minden eszembe jut. Bár mostanában már nehezebben jönnek az emlékek – úgy látszik, az idő múlásával kopnak a gondolatok. Soha nem gondoltam volna, hogy megérem ezt az idős kort. Mikor 85 éves voltam, akkor úgy gondoltam, hogy na, Béni, éltél te eleget, most már, amit hoz a sors, azt el kell fogadni. A párommal nemrégiben elmentünk Debellácsra, és a temetőben megmutattam neki, hol nyugszanak a szüleim. Rámutatott a sor végén egy sírra: ott is Laskai nyugszik. A dédapám volt: 1854-ben született és 1944-ben temették. Erre a feleségem: – Csak örököltél valamit! Annyiszor láttam már azt a sírt, de soha nem számoltam utána, hogy volt olyan elődöm, aki szintén hosszú életet élt.

Emlékszem, hogy egy korábbi beszélgetésünkkor már megkérdeztem a tanító bácsitól, hogy mi a hosszú élet titka. Akkor így válaszolt: sokat kell mozogni, és sok hagymát kell enni.

– Továbbra is eszem a hagymát, a paradicsomot, és még az erős paprikát is. Nemrégiben olvastam valahol, hogy az az anyag, ami a csípős paprika erejét adja, gátolja a rákos sejtek szaporodását. Meg is állapítottam magamban: no, Béni, te azért éltél ennyit, mert sok paprikát és hagymát ettél. Neked is ajánlom – okít továbbra is jó kedélyűen az örök tanár.