Eminens vagy életrevaló?

Kétségtelen, hogy nem minden gyermek képes állandóan a lehető legmagasabb osztályzatokat hazavinni az iskolából. De vajon mi a teendő olyankor, ha a gyermek a vártál rosszabb osztályzattal tér haza? Meg kell-e büntetni ezért? Vagy másként kell eljárni? Kellő figyelmet fordítunk-e arra, hogy felismerjük, a tanulás helyett talán valami egészen másban emelkedik ki a társai közül? Lehet, hogy remekül főz, alaposan tisztít lefolyót, ügyesen szerel biciklit, kimagaslóan teljesít a különféle sportágakban, mesterien bánik az ecsettel, mindenféle fennakadás nélkül létesít és tart fent kapcsolatokat, vagy éppenséggel kiváló problémamegoldó-készséggel rendelkezik, jóval rugalmasabb az átlagnál és szorult helyzetekben egyáltalán nem fél kilépni komfortzónájából, a szüleinek azonban mégsem tud teljes mértékben megfelelni, hiszen folyamatosan becsúszik neki egy-két négyes, sőt esetenként egy-két kettes vagy egyes is. Ugye, ismerős helyzet?

Egyebek mellett ezeket a kérdéseket taglalta a minap a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete által szervezett Apáczai Nyári Akadémián megtartott Eminensek és életrevalók – Az iskolai teljesítmény, a tanulói jóllét és a sikeres életvezetés összefüggései című előadásában Kissné dr. Zsámboki Réka egyetemi docens, a Soproni Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Karának tudományos és külügyi dékánhelyettese, aki élesen elválasztotta egymástól az eminens és az életrevaló diákot, kiemelve, hogy az eminens kifejezés hagyományosan a tanulmányi szempontból kiváló, szorgalmas, szabályokat betartó gyermeket jelöli, aki kitűnő jegyeket szerez, és jól alkalmazkodik az iskolai követelményekhez, míg az életrevaló sok esetben éppen azt a diákot takarja, aki nem feltétlenül eminens, hiszen előfordulhat, hogy nem a legjobb tanuló, mégis kiválóan boldogul az élet gyakorlati területein – kommunikatív, rugalmas, kezdeményező, és képes megállni a helyét a valós élethelyzetekben.

A jelenlegi iskolarendszer elsősorban teljesítmény-centrikus, a pedagógiai értékelés túlnyomórészt a jegyekre, dolgozatokra, feleletekre koncentrál, és ez gyakran háttérbe szorítja azokat a kompetenciákat, amelyek az életben kulcsfontosságúak: a problémamegoldást, az önállóságot, az érzelmi intelligenciát, a szociális készségeket, az alkalmazkodást és a kreativitást, vagyis azokat az életvezetési készségeket, amelyekben éppen az életrevaló diákok az erősebbek, hangsúlyozta az előadó, hozzátéve, az életvezetési készségekbe minden olyan készség beletartozik, amelyek hasznosak az életben. Mint mondta, az egyéni élethelyzetek alapján mindenkinek más listája lehet azokról a készségekről, amelyek a legfontosabbnak tart az életében, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által meghatározott 10 alapvető életvezetési készség azonban minden élethelyzetben szükséges az élet kihívásainak hatékony kezeléséhez, ezek közé tartozik az önismeret, az empátia, a kritikus gondolkodás, a kreatív gondolkodás, a döntéshozatal, a problémamegoldás, a hatékony kommunikáció és az interperszonális kapcsolatok, valamint a stressz és az érzelmek kezelésnek képessége.

Kissné dr. Zsámboki Réka előadásában igen hangsúlyos szerepet kapott a szülői nyomás és a társadalmi normák kritikája is. Mint mondta, sok szülő a tanulmányi eredményt tartja a legfontosabb mutatónak, vagyis a „kitűnőség” a vágyott cél, ez azonban jelentős mértékben torzíthatja a gyermek önértékelését, és könnyen azt az üzenetet közvetítheti felé, hogy csak akkor értékes, ha eminens. Ezzel szemben a valóság azt mutatja, hogy a gyermekek rendkívül sokféle módon lehetnek tehetségesek és sikeresek, szögezte le az előadó, hozzátéve, hogy amennyiben a rendszer mégis csak egyetlen típust képes értékelni, akkor abban sajnos sok gyermek láthatatlanná válik. Éppen ezért a nap végén mindig a pedagógus feladata felismerni a benne rejlő tehetséget, és segíteni őt annak kibontakoztatásában, fogalmazott Kissné dr. Zsámboki Réka, aki szerint a tanító vagy a tanár igen sokat tehet ennek érdekében a mindennapi pedagógiai gyakorlatában: valós élethelyzeteket vihet be az órákra, bátoríthatja a tanulói kérdéseket, elfogadhatja a tévedésben, próbálkozásban rejlő fejlődési utakat, előtérbe helyezheti az érzelmi biztonságot, illetve hiteles, önazonos példaképként szolgálhat. Kifejtette, ebben a folyamatban rendkívül fontos kiemelni a szeretet és az elfogadás erejét és jelentőségét, valamint a kongruens pedagógusi viselkedésmintát, ezek révén ugyanis a tanár akkor is erősítheti a tanuló életvezetési készségeit, ha az oktatási rendszer nem kínál számára közvetlen lehetőségeket rá.

Kissné dr. Zsámboki Rékával az előadását követően az iskolai teljesítmény és a sikeres életvezetés összefüggéseiről beszélgettünk.

 Miért éppen az eminensek és az életrevalók fogalmak segítségével határozta meg ezt a két diáktípust, egyáltalán miért tartja fontosnak a megkülönböztetésüket?

– Az eminens és életrevaló fogalompár jól szemlélteti azt a két különböző, mégis gyakran összehasonlított tanulói típust, amelyeknek képviselői eltérő képességekkel és viselkedésmintákkal reagálnak a különféle iskolai elvárásokra. Az eminensek jellemzően elsősorban a tananyagra és szabályokra koncentrálnak, szófogadók, jó jegyeket szereznek, viszont gyakran félnek a hibázástól és kevésbé kockázatvállalók. Ezzel szemben az életrevalók nem feltétlenül kitűnő tanulók, viszont jól alkalmazkodnak a valós élet kihívásaihoz, kreatívak, önállóak és nem riadnak vissza a kudarcoktól sem. A megkülönböztetés azért fontos, mert az iskola általában az eminens diákokat jutalmazza, miközben az életrevalóság sokszor a sikeres felnőtt élet kulcsa lehet.

 Hogyan látja, miért válhat veszélyessé, ha egy diák kizárólag az eminens szerepben van megerősítve?

– Az eminens diákokra jellemző, hogy gyakran a mások által támasztott elvárásoknak való megfelelésre fókuszálnak, kevésbé tekinthetők önálló döntéshozóknak, ugyanakkor jellemző rájuk, hogy félnek a hibázás lehetőségétől. Ez hosszú távon önértékelési zavarokhoz, pszichoszomatikus problémákhoz és „valóság-sokkhoz” vezethet, amikor kilépnek a munka világába, ahol már nem kizárólag az előre kiszámítható követelmények és a jól megtanulható szabályok szerint működik az élet. Ha egy diák kizárólag ebben a szerepben van megerősítve, az gátolhatja nála a rugalmasság, a kezdeményezőkészség és az alkalmazkodóképesség fejlődését.

 Mi a véleménye, a jelenlegi iskolarendszer mennyire teremt megfelelő közeget egy életrevaló diák számára?

– A jelenlegi iskolarendszer leggyakrabban a magas szinten elsajátított tantárgyi ismereteket és tudást, valamint a jó magatartást és a fegyelmezettséget díjazza, így inkább az eminens típusú tanulók számára kedvez. Az életrevaló diákok, akik eltérő utakon gondolkodnak, kreatívabbak vagy kevésbé szabálykövetők, gyakran nem kapják meg a kellő elismerést. Ezért is szükséges, hogy a pedagógiai gyakorlat alkalmazzon olyan eljárásokat és olyan innovatív módszereket, mint például a projektpedagógia, vagy az élményalapú és a problémaközpontú tanulás és tanítás, amelyek lehetőséget adnak a különböző személyiségjegyekkel és eltérő képességekkel rendelkező tanulók kibontakozására is.

 A családok gyakran a kiváló érdemjegyeket tartják a legfontosabbnak. Hogyan lehetne a szülők szemléletmódját kitágítani?

– A szülők szemléletformálása érdekében az iskolának hangsúlyoznia kell az életvezetési készségek, vagyis az úgynevezett „life-skillek” fontosságát. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által közzétett képességlista is kiválóan rámutat arra, hogy a boldog és sikeres felnőtt élethez olyan készségek szükségesek, mint például az empátia, az önismeret, a problémamegoldás vagy az érzelemszabályozás. A pedagógusok közvetíthetik ezeket a gondolatokat a szülők felé a szülői értekezleteken, a nyílt napokon vagy akár a személyes beszélgetések alkalmával is, és ilyenkor érdemes a való életből vett példákon keresztül bemutatni számukra azt, hogy a jó jegyek mellett miért fontos az életrevalóság is, illetve azt is, hogy az imént említett életvezetési készségek hogyan járulnak hozzá a boldog és sikeres karrierutakhoz.

 Mit tehet egy tanár, aki ugyan felismeri a diákja „életrevalóságát”, ám nem tudja beilleszteni egy olyan rendszerbe, amely alapvetően nem jutalmazza őt?

– A tanároknak kulcsszerepe van abban, hogy a „láthatatlan” gyermekek is megerősítést kapjanak. Fontos, hogy a pedagógus képes legyen meglátni az egyéni különbségeket, és nyitott legyen arra, hogy a teljesítményen túl más képességeket is értékeljen. Egy tanár akkor tud igazán hatással lenni, ha nemcsak tanít, hanem figyel, kapcsolódik is, és maradéktalanul hisz abban, hogy az életrevalóság is tanítható.

 Mit tart ma a legnagyobb kihívásnak a nevelési folyamatban, legyen szó akár az iskoláról, akár az otthoni közegről?

– A legnagyobb kihívás talán az, hogy a nevelésnek egy bizonytalan, gyorsan változó világra kell felkészítenie a tanulókat, miközben az iskolarendszer még mindig rendkívül statikus, hiszen továbbra is a tantárgyi tartalmakra és elvárásokra épül. A pedagógusoknak és a szülőknek is újra kell értelmezniük a tanulói sikeresség fogalmát, és nagyobb hangsúlyt kell fektetniük a pszichoszociális készségek, az önismeret, az együttműködés és a megküzdési stratégiák fejlesztésére, amelyek mind a munka világában, mind a későbbi családi életben elengedhetetlenek lesznek.

 Hogyan látja a jövő oktatását, milyen szerepe lehet majd benne az „életrevalóságnak”?

– A jövő oktatásának egyik kulcsa véleményem szerint éppen az életrevalóság fejlesztése lehet. Az iskoláknak nemcsak a műveltségtartalmakat, illetve a tudást kell átadniuk, hanem hidat is kell képezniük a valós élet felé – ez a célja az életvezetési készségek tudatos fejlesztésének. Az életrevalóság szerepe egyre nő, hiszen a mai munkaerőpiacon és társadalomban azok boldogulnak jól, akik alkalmazkodók, együttműködők, kreatívak és képesek az önálló döntéshozatalra. Az oktatás jövője csakis akkor lehet fenntartható, sikeres és emberközpontú, ha ezek a szempontok a jövőben minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kapnak majd.