2024. június 14., péntek
NYOLCVANÉVES A MAGYAR SZÓ

„A deszkfőnökség egész embert követel”

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással és kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Kollárs István hosszú éveken keresztül volt napilapunk egyik meghatározó újságíró-szerkesztője, a múlt század kilencvenes éveinek elejétől pedig deszkfőnökként nagyban meghatározta a lap külalakját és annak tartalmát is. Habár már csaknem két évtizede távozott a szerkesztőségből, manapság is szívesen emlékezik vissza a Magyar Szónál eltöltött évekre. A szerkesztőségben mindenki által csak Tutyónak becézett Kollárs István újvidéki otthonában osztotta meg velünk az elmúlt idők emlékeit.

Meséljen egy kicsit a kezdetekről, hogyan ismerkedett meg az újságírással, és mikor került a Magyar Szóhoz?

– Matektanárként kezdtem tanítani Zentán, ahol egy évet töltöttem el, majd a temerini Lukijan Mušicki Középiskolába kerültem, ahol három évig tanítottam. Lehet, hogy ott is maradtam volna, ha nem jönnek a Šuvar-féle reformok, amelyekkel egyebek mellett megszüntették a gimnáziumokat, bevezették a 9. és 10. osztályokat. Valahogy nem éreztem jól magam ebben a környezetben, a Magyar Szó pedig ebben az időben írt ki egy pályázatot újságíró-fordító munkakörre. A baráti körömhöz tartozó Pálics Mártával sokat foglalkoztunk a gondolattal, hogy pályázzunk. Hozzá kell tennem, hogy esetemben 5-6 évvel korábban volt egy előzmény is: a Magyar Szó nyaranta, az évi szabadságok idején egyhónapos munkalehetőséget kínált egyetemistáknak. Megpályáztam, felvettek egy, majd még egy hónapra. Az Újvidék rovaton dolgoztunk, de jártuk a vidéket is az újságíró kollégákkal, riportokat készítettünk. Fizetést is kaptunk, és én nagyon élveztem az első ismerkedést az újságírással. Valószínűleg ez is hozzájárult, hogy pályáztunk. Húsz-egynéhány jelentkező közül végül Mártára és rám esett a választás. Erdélyi Károly volt akkor a főszerkesztő, és ha jól emlékszem, Vukovics Géza állított össze egy komoly felvételi tesztet. Az első napokban, hetekben az egyes rovatok munkájával ismerkedtünk, dolgoztunk az Újvidék rovatnak, a belpolitikának, külpolitikának, ismerkedtünk a munkafolyamatokkal, a szerkesztéssel, míg végül Márta a külpolitikára, én a belpolitikára és a deszkbe kerültem.


 

Kollárs István

Kollárs István

Milyenek voltak az első tapasztalatai kezdő újságíróként?

– Talán egy érdekes esettel illusztrálnám ezt. Néhány hónapja dolgozhattam az Újvidék rovatnak, amikor a rovatvezető, Szavics Gyurka azzal bízott meg, készítsek egy képaláírást a városháza ügyintézőjéről, amikor egy új részleget avattak fel. Németh Mátyás fotóssal mentünk ki, Szavics még hozzátette, beszéljek meg egy interjút a számítógépek alkalmazásáról, ami akkoriban még nagyon kezdetleges volt és újdonságnak számított. Mondom Matyinak, mivel bíztak meg, kihez forduljak?

– Ott a polgármester, beszéld meg vele!

Odamentem és elmondtam, mit szeretnék, a polgármester a titkárnőjéhez irányított, hogy vele beszéljem meg a részleteket. Másnap délelőtt tíz órára kaptam időpontot, el is mentem, bevezettek egy terembe, ahol egy kerek asztal állt, körülötte nyolc székkel. Néhány perc múlva kinyílt az ajtó, és heten vagy nyolcan jöttek be, körülülték az asztalt és várták, hogy az újságíró feltegye kérdéseit. Egyet fel is tettem, mire a jelenlévők elkezdték a témát körüljárni. Amikor úgy éreztem, hogy elég lesz az anyag, megköszöntem és leléptem. Csak a Magyar Szó székházába érve vettem észre, hogy nagy idegességemben ottfelejtettem a jegyzetfüzetemet a leírtakkal együtt.

Az idősebb újságírók sokat emlegetik, hogy korábban a szerkesztőség egy hangyabolyhoz hasonlított. Milyen volt a hangulat?

– Valóban így volt, a déli óráktól késő délutánig tele volt a szerkesztőség, jöttek-mentek az emberek, gépelték vagy diktálták cikkeiket, megvitatták a legújabb híreket. Mindenki talált vitapartnert – azt hiszem felesleges tovább ecsetelni, miért volt jó a hangulat. A deszkben dolgozók munkája viszont eléggé stresszes, amit az ember igyekszik valahogy levezetni, feloldani. Ezt szolgálta az „Októberfeszt” is, a Mérleg jegyében születettek kis ünnepsége, amelyet valamelyik októberi napon minden évben megszerveztünk, s amit a többi horoszkópjelhez tartozó kollégák is követtek. Egy időben Fehér István készítette a TV-műsort a Tarka Világban, és mivel nagyon népszerű volt a Dinasztia című amerikai sorozat, szegény Pistának gyakran kellett vele foglalkoznia. Mivel ő is Mérleg volt, szereztünk egy kiselejtezett katódcsövet, a képernyőre ráragasztottuk a szereplők csoportképét, a fejük fölé rajzolt felhőbe beírtuk hogy „Happy Birthday Pista!” Az egészet beraktuk egy nagy kartondobozba, azt egy még nagyobba, a végén egy mosógép nagyságú kartondobozt adtunk át, és ez számunkra jó móka volt. Ezek a kis ünnepségeink az 1988-as joghurtforradalommal szakadtak meg, ugyanis épp akkortájt, október elején szerettük volna megszervezni. Ezt követően egy-két évig szüneteltettük, de később ismét folytattuk őket. Talán nem is tudatosan csináltuk, egyszerűen éreztük, hogy oldani kell a feszültséget.

A Kollárs házaspár, István és Magdi, munka közben (Fotó: Dávid Csilla/Kollárs István archívuma)

A Kollárs házaspár, István és Magdi, munka közben (Fotó: Dávid Csilla/Kollárs István archívuma)

Mint minden más munkahelyen, az újságírás során is előfordul, hogy hibázunk. Fel tudna idézni egy emlékezetesebb esetet?

– A szakmai újságírás nagy részét a politikai események követése tette ki, mint a tájékoztatás a fontos ülésekről, valamint a beszédeket is szinte kötelező volt lehozni az újságban. A Tito-beszédeket egészben le kellett fordítani, de persze az első hónapokban ilyesmivel még nem bíztak meg. 1979-ben Edvard Kardelj haláláról és temetéséről nagy terjedelemben számoltunk be, ami rengeteg fordítást jelentett. El is követtem egy hibát, ugyanis egy mondatrészletet úgy fordítottam le, mintha a kormányépület előtt helyezték volna el a koszorút, közben pedig csak a szövetségi kormány nevében. A szöveget le is adtam, kocsiba ültem és már jócskán elhagytam a szerkesztőséget, amikor az agyamba villant, hogy hibáztam. Gyorsan visszafordultam, és még sikerült kijavítani.

A múlt század ’80-as éveinek végén elindult és később nagy népszerűségre tett szert a Yu-Press rovata. Minek köszönhette mindezt?

Az itthoni ellenzéki lapok, mint a Naša Borba, a Danas és a többi tagköztársaság sajtója által közölt hírekből válogatva, amelyeket a kormányhű szerb sajtóból nem tudhattunk volna meg, egy oldalt állítottunk össze, ez volt a Yu-Press, amely nagy népszerűségre tett szert az olvasók körében. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a Milošević-rezsimet kritizáló híreket is közöltünk, valamint az aktuális helyzetet is reálisabban mutattuk be. A nyolcvanas évek végén indult Yu-Press szerkesztését Fehér István kezdte, majd egy idő után átvettem tőle, és ha emlékezetem nem csal, nagyjából négy-öt évig csináltam. Az 1990-ben megtartott első többpárti elnökválasztáson Slobodan Milošević mellett Vuk Drašković volt a második, a harmadik jelölt pedig Ivan Đurić belgrádi történész, egyetemi tanár és publicista volt. A szerb lapokat böngészve fedeztem fel az írásait, amelyek közül szinte minden érdekesebbet átvettem és közöltem a Yu-Pressben. Ennek köszönhetően a magyar ajkú olvasókhoz is eljutottak az írásai és úgy érzem, ezáltal valamennyire én is megtoltam a szekerét, hogy jobb választási eredményeket érjen el. A magyarlakta részeken ugyanis, ha jól emlékszem Zentán is, sikerült győzelmet aratnia. Egyébként köztársasági szinten 5 vagy 6 százalékot ért el, ami szép eredménynek számított.

Munka közben is mindig akadt idő egy kis ünneplésre: állnak balról jobbra: Léphaft Edit, Faragó Jolán, ifj. Laták Isván, Kollárs Magdi, G. Kántor Csilla, Kollárs István, Varjú Márta, Vujkov Valéria, Szeli Éva és T. Kovács János, hátul: Léphaft Pál, alsó sorban: Juhász Erzsébet, Csergő Béla, Ifjú Gábor és Bozsóki Ernő (Fotó: Dávid Csilla/Kollárs István archívuma)

Munka közben is mindig akadt idő egy kis ünneplésre: állnak balról jobbra: Léphaft Edit, Faragó Jolán, ifj. Laták Isván, Kollárs Magdi, G. Kántor Csilla, Kollárs István, Varjú Márta, Vujkov Valéria, Szeli Éva és T. Kovács János, hátul: Léphaft Pál, alsó sorban: Juhász Erzsébet, Csergő Béla, Ifjú Gábor és Bozsóki Ernő (Fotó: Dávid Csilla/Kollárs István archívuma)

Hosszú éveken keresztül deszkfőnökként is dolgozott. Milyen volt ebben a munkakörben dolgozni?

– A deszkfőnökség akkortájt a legstresszesebb munkahely volt a szerkesztőségben, hiszen tőle függött az újság pontos megjelenése és a lappal kapcsolatos minden hiba, mulasztás, probléma orvoslása. A munka egész embert követelt, ezért csináltuk ketten néhai kollégámmal, Gyarmati Józseffel többféle beosztásban. Az egyik szerint nagyjából tízkor kezdtünk, délben kezdődött az operatíva (a főszerkesztő vagy a helyettese, a szerkesztők, a vidéki rovatvezetők és a deszkfőnök) megbeszélése az aznapi lapról, a másnapi lap megtervezése, a címoldal terve stb. Ezek után átnéztem a tengernyi hírügynökségi anyagot, kiválasztottam a fontosakat, megcímeztem őket, szétosztottam a fordítóknak, gépírónőknek. Akkoriban a négyes oldalon voltak a napi friss anyagok, amelyek sokszor az ötös oldalra is átcsúsztak, valamint hajnali kiadás is volt, tíz órai lapzártával, ezt még megcsináltuk, aztán haza. Így ment ez öt vagy hat napon át, majd egy hét pihenés következett.

Véleménye szerint mi szükséges ahhoz, hogy valaki igazán jó újságíróvá váljon?

– Elengedhetetlen hozzá a tehetség, amelyet szorgalmas munkával táplálni kell. A másik fontos dolog pedig, hogy az újságíró legyen mindig kíváncsi. Utána kell járni a dolgoknak, megvizsgálni őket minden oldalról és minden megvilágításban.

Nyitókép: Ünnepség a deszkben, az első sor balról jobbra: Kollárs Magdi, Tóth Elvira, Szántó Márta; a felső sor: Kollárs István, Szeli Miklós, Bobán László és T. Kovács János