Kishegyestől Belgrádig és vissza

Papp Imre kishegyesi munkatársunk 40 éven keresztül dolgozott kitartóan a Magyar Szónál. Több rovatnál is megfordult, jelen volt a Topolya-Kishegyes rovat születésénél, és mint kishegyesi tudósító ment nyugdíjba. De talán kezdjük a történetet az elején, Imre az általános iskolát szülőfalujában, Kishegyesen végezte. Ezután Szabadkán a Pauliniumban folytatta tanulmányait, ahol papnak készült. Ám a hadsereg után úgy érezte, hogy mégsem ez az ő hivatása, ezért a szabadkai pedagógiai főiskolára jelentkezett, szerbhorvát–magyar szakra. A Magyar Szóhoz innen érkezett, 1973-ban.

– Dr. Vajda József tanárom a főiskola vége felé figyelmünkbe ajánlott álláslehetőségeket. Többek között arra is felhívta a figyelmet, hogy a Magyar Szóban megjelent egy pályázat, amelyben újságírókat keresnek. Farkas Béla barátommal bementünk a szabadkai szerkesztőségbe, és átadtunk a kérvényünket a munkára. Hamarosan érkezett a válasz, hogy jelentkezzünk Újvidéken tudáspróbára. Akkor még nem ismertem Újvidéket, ezért nem volt könnyű megtalálni a Magyar Szó épületét, de azért meglett. A tudáspróba sikerült, a 14 jelentkezőből hetünket vették fel. Lovas István főszerkesztő-helyettes azt javasolta, hogy előbb diplomázzak, utána álljak csak munkába. Így az év októberében lediplomáztam és csak november elsején jelentkeztem munkára. Attól kezdve Magyar Szó-s voltam.

Mely rovatnál kezdett dolgozni és milyenek voltak az első évek?

– Az újvidéki rovaton kezdtem a munkát, Szavics Gyurka volt a szerkesztőm. Nekem és a többi újoncnak, akik akkor kerültek oda, ő volt a tanítómestere. Egy év gyakornoki időn voltunk, és egy év után a dolgozói gyűlésen Szavics beszámolt rólam és minden újoncról. Csak ez után lettem hivatalosan felvéve. Az újvidéki rovatnál művelődéssel és oktatással foglalkoztam, majd egy idő után átvettem a képviselő-testületet Pető Lacitól. Innét tudósítottam talán egy másfél éven át, és mivel meg voltak velem elégedve a szerkesztőségben és a képviselő-testületben is, ezért egy alkalommal Csorba István főszerkesztő-helyettes elhívott sétálni, mielőtt hazamentem volna. Ez furcsa volt nekem, még az is eszembe jutott, hogy nincs minden rendben. Viszont ő előállt azzal az ötlettel, hogy le kellene mennem Belgrádba, leváltani a Bóka Ferit, mert ő haza akart jönni. Így kerültem le én Belgrádba, ahonnan elsősorban a parlamentből tudósítottam, de emellett a szakszervezet országos szervezetéből és a szocialista szövetségből is, valamint bejáratos voltam a szövetségi végrehajtó tanácsba is. Gyakorlatilag minden Belgrádban székelő intézményből tudósítottam. Belgrádból hivatalosan csak két évig tudósítottam, de utána is mindig engem küldtek le, bármilyen fontosabb esemény volt. Azt mondták, hogy úgyis járatos vagy, akkor menjél. Én meg Kishegyesről utaztam le, ami nem volt olyan könnyű. Legjobb esetben Újvidékre busszal mentem, ott meg már várt az autó és vitt le Belgrádba. Rendszerint 9 órakor kezdődtek az összejövetelek, és addigra leértem. De volt olyan is, hogy Kishegyesről direkt busszal mentem Belgrádba. Ez ritkábban történt, mert akkor még a Magyar Szó országos lap volt, a Delo, a Vjesnik, a Dnevnik, az Oslobođenje, a Nova Makedonija, a Nova Dalmacija, a Politika, a Borba és a Novosti mellett. Emiatt akkor még volt szerkesztőségünk Belgrádban. Ha nem kellett annyira sietni, akkor megírtam ott az anyagot, telefonon leadtam, és utána jöttem haza, Újvidékig kocsival, onnan meg busszal. Legtöbbször ez volt a helyzet, de amikor buszoztam, akkor Kishegyesig jöttem, itthon megírtam és leadtam telefonon. Az is megesett, hogy egy részét már a buszon megírtam.

A belgrádi évek után hol folytatta a munkát?

– A tartományi képviselőházból tudósítottam, meg a szövetségi képviselőházból. Akkor mentek a gyomrozások, hogy Jugoszlávia federáció vagy konföderáció legyen. A szlovénok, a horvátok és Bosznia-Hercegovina inkább a konföderáció felé hajlottak, és sajnos ebből lett a háború. Ezekkel a témákkal foglalkoztam, ami nem volt egyszerű. Napról napra meg kellett írnom a véleményemet, és azért vállalnom kellett a felelősséget, akárcsak a szerkesztőmnek és a főszerkesztőnek. Nem volt egy egyszerű helyzet. Jugoszlávia széthullása után, 1991-ben lettem szerkesztő, Csorba Zoltán főszerkesztősége alatt. A belpolitikai rovatot szerkesztettem, egészen addig, míg 1992–93-ban el nem szabadult az infláció. Napról napra az történt, hogy nem tudtam, mennyi pénzt vigyek magammal, hogy haza bírjak jönni. Akkor kezdtem vonattal járni, mert az nem drágult meg olyan gyorsan, mint a busz. Lehetetlen helyzetbe kerültünk, de volt egy kapcsolatom Székesfehérváron, a Fejér Megyei Hírlapnál. Beszéltem velük, és jeleztem, hogy szívesen elmennék, mert itt lehetetlen a helyzet. A főszerkesztő rábólintott, így 1993-tól 1994-ig ott dolgoztam. Azért ilyen rövid ideig, mert mikor kimentem, akkor még Antall József kormánya volt, de 1994-ben Horn Gyula került hatalomra. Én már előtte leadtam a letelepedési kérelmet, de az új kormány rendelete szerint ismét be kellett adnom, immár az új kritériumok alapján. Többek között bizonyítanom kellett a magyar eredetemet, attól függetlenül, hogy magyar vagyok. Kicsit ellehetetlenítettek, és a letelepedés jóváhagyása nélkül a család nem tudott utánam jönni.

És emiatt hazajött?

– Család nélkül nagyon nehéz lett volna, és időközben is tartottam a kapcsolatot Bálint Sándor akkori főszerkesztővel. Nem úgy mentem el, hogy becsaptam magam mögött az ajtót, mint ahogyan sokan tették. Épp ezért Sanyi időnként hívott is, hogy ha meggondolnám magam, akkor szóljak. Amikor láttam, hogy Magyarországon hogyan alakultak a dolgok, akkor beszéltem vele és visszajöttem. Ismét Újvidéken kezdtem dolgozni, noha próbálkoztam vele, hogy talán jobb lenne, ha itthonról írnék. A főszerkesztő azt mondta, hogy neki nem kell kommentátor Kishegyesen, én meg értettem a szóból. Újra a belpolitikai rovathoz kerültem, és 1997-től ismét belpolitikai szerkesztő lettem. Az sem volt egy könnyű időszak, a Magyar Szót nagyon támadták, mert nem támogatta a miloševići irányvonalat. Emiatt nem nagyon volt pénz, s ezzel be akartak bennünket fojtani. Szerencsére sikerült átvészelni azt az időszakot.

És meddig volt a belpolitikai rovatnál?

– Valójában 1999-ben maradtam itthon. Bálint Sanyi akkor azt mondta, hogy maradj te otthon, mielőtt minden hidat lebombáznának, mert még itt maradsz a nyakamon. Akkor kezdtem Kishegyesről tudósítani. Abban az időben még csak hetente egyszer volt Topolya-Kishegyes oldal, amit Nagy Klárival közösen csináltuk. Valahol szerencse is volt, hogy így alakult, mert sejtettem, hogy majd lesznek leépítések. Arra is gondoltam, hogy ha ez a rovat beindul, és tetszik majd az itteni vezetésnek, akkor ragaszkodnak majd hozzá. Így is történt, jött egy nagy leépítés a Magyar Szóban, viszont az nem került szóba, hogy nekem is felmondanak. Sajnos Újvidékről sok embert elküldtek, és én is így jártam volna, ha ott maradok. Később Kókai Péter lett a főszerkesztő, és szétrakták a szerkesztőségeket: a sport elment Zentára, a belpolitika elment Szabadkára, úgyhogy kevés dolog maradt Újvidéken. A Topolya-Kishegyes rovat két éve működött, amikor az a döntés született, hogy napi szinten jelenjen meg. Ketten csináltuk és Nagy Klári nagyon elégedetlen volt, hogy csak ennyien vagyunk ezen az oldalon. Akkor érkezett hozzánk Herceg Elizabetta, és hárman már kicsit könnyebben lélegeztünk. Végül a Topolya-Kishegyes rovatból mentem nyugdíjba, 2015-ben.

Mi a legszebb élménye a Magyar Szó-s éveiből?

– Szívesen emlékezem arra a hangulatra, ami a Magyar Szóban volt. Ezt sokan emlegetik, de ez tényleg így is volt: a deszkben állandóan zsongott az élet. Mindig ott voltunk egymás mellett, és ha kellett, akkor segítettek egymásnak az emberek. Emlékszem egy érdekes esetre, amikor próbálták bevezetni a holt munka fogalmát. Meghallottam a kifejezést szerbül, hogy „minuli rad”, és fogalmam sem volt, hogy mi a fene az. Felhívtam a lektort, és kérdezem, hogy mit írjak? Ő sejtette, hogy ez Marx: Tőke című könyvéből van valahonnan. Utánanézett és kiderült, hogy a „minuli rad” az a holt munka. Így tudtam meg, hogy mi az a „minuli rad”. A munkám alatt voltak kellemetlen helyzetek is, de azok egy pillanat alatt jönnek, és egy pillanat alatt el is múlnak. Nem lényegesek.