Fiatalon a fiatalokért

Tisztújító közgyűlést tartott nemrég a Vajdasági Magyar Diákszövetség (VaMaDiSz), amelyen új elnökséget választottak. Leköszönt Bóka Olivér eddigi elnök is, aki lelkes, tapasztalt, elhivatott közösségi emberként új távlatokat nyitott a diákszövetség életében. A gombosi, magyartanár végzettségű, jelenleg szülőfalujában tanítóként dolgozó fiatalemberrel beszélgettünk szervezetvezetésről, a fiatalok aktivizálásának módozatairól, valamint az otthona, Nyugat-Bácska iránti rajongásáról.
 
Mit jelent számodra a közösség, illetve milyen megfontolásból csatlakoztál annak idején a diákszervezethez?
– A nyugat-bácskai embernek ez a vállalás természetesnek tűnhet, mert úgy szocializálódtunk, nőttünk fel, hogy nem igazán voltunk tele lehetőségekkel, legyen az sport, nyelvtanulási tevékenység vagy bármilyen más foglalkozás. A közösségek, a civil szervezetek formálták az élet(ter)ünket, valaki vagy tűzoltó volt, vagy néptáncos, illetve leginkább mindkettő. Megszoktuk, hogy akkor történik valami, ha van összefogás, és csináljuk, megteremtjük magunknak azt, ami hiányzik. Tulajdonképpen úgy nőttünk fel, hogy össze kell fogni, csinálni kell, és látjuk, megéljük milyen szépek az eredményei a munkának. Egy-egy munkaakciót követően vagy próbafolyamat után ment tovább a barátkozás a csapattal, a szabadidős aktivitások is közösségben zajlottak. Ebből kifolyólag ráéreztem ezeknek a tevékenységeknek az ízére. Középiskolás koromban osztályelnök voltam, vezető feladatokat láttam el, képviseltem az osztályom érdekeit. Tudtam a VaMaDiSz-ről is, hiszen amikor negyedikes voltam, akkor eljöttek hozzánk a felsőoktatási tájékoztatási körút alkalmával, prezentálták nekünk a továbbtanulási lehetőségeket. Már akkor felkeltették az érdeklődésemet, és azt gondoltam, ha Újvidéken leszek, biztosan felkeresem majd őket, mert tetszik az, amit csinálnak. Aztán az egyetemi évek kezdetén a Gólyabuli kapcsán ismerkedtem meg közelebbről a diákszövetséggel. Mindjárt jelentkeztem segíteni a rendezvény körül, ilyenformán elég hamar bekerültem a vérkeringésbe.

Hogyan érezted magad tagként, illetve milyen vállalások és tapasztalások vittek el az elnöki pozícióig?
– Láttam, hogyan működik a diákszövetség, miket lehet csinálni, és rájöttem arra, hogy szeretek abban a közösségben lenni, fekszik nekem, sőt a tanulmányaim mellett is remekül elfért a tevékenység. Először a szórakoztatás, a bulik szervezése keltette fel az érdeklődésemet. Különböző újítási ötleteket fogalmaztam meg a bulik szervezése körül, ez volt az a tevékenység, amelybe először bekapcsolódtam. Az események után még napokon, sőt heteken át odajöttek hozzám a koleszban, megveregették a vállam, hogy milyen remekül sikerült, milyen jó buli volt. Élveztem, hogy örömteli perceket szerezhetek a társaimnak a bulik által. Később elment egy elnökségi tag, aki a külügyi referens volt, ő tartotta a kapcsolatot a Kárpát-medencei ifjúsági társszervezetekkel és különböző ernyőszervezetekben képviselte a VaMaDiSz-t. Akkor azt gondoltam, hogy szívesen kipróbálnám, felvállalnám ezt a feladatkört, hiszen szeretek utazni, jó a kommunikációs készségem is, miért ne tenném? Meg is adták a lehetőséget, hiszen a bulik szervezésénél már bizonyítottam a rátermettségemet és a merészségemet. Így lettem a VaMaDiSz képviselője a Kárpát-medence területén, aminek köszönhetően megismertem az egyetemista szervezeteket Kárpátaljától Felvidékig és Erdélytől Őrvidékig. Láttam az ottani problémákat, amelyek olykor összehasonlíthatatlanok voltak az itteniekkel, ugyanakkor voltak azonos gondok is, a lényeg azonban az a tapasztalatcsere volt, amely lehetővé vált egymás irányába. Mindez hatalmas élményt jelentett, rengeteg embert megismertem, nagyon sok helyre eljutottam. A nyár volt a kedvenc időszakom, hiszen nagy szervezetek eseményeire, nyári szabadegyetemekre, fesztiválokra kaptunk meghívást. Munka és kapcsolatépítés zajlott magas szinten, államtitkárokkal, felelős kormánytagokkal folytathattunk eszmecserét. Mindig mindenütt büszke voltam rá, hogy a VaMaDiSz-t képviselhetem. Ez a szervezet Kárpát-medence szinten ismert és elismert. Főképp az újvidéki jogi kar elleni per miatt, amelynek nagy visszhangja volt. Mindenki felnézett ránk, az összes hozzánk hasonló szervezet elismeréssel adózott felénk amiatt a kiállás miatt, amit a diákszervezet tanúsított. Ilyenformán lassan mindenbe belekóstoltam, kezdtem átlátni a felsőoktatási tájékoztató körút menetét, én is jártam az intézményeket, szinte az összes vajdasági középiskolában megfordultam, ahol magyar nyelvű oktatás zajlik. Megismertem az iskolákat, azok működését. Lépésről lépésre tehát a szervezet valamennyi profiljából tevékenyen kivettem a részem. Az adott pillanatban pedig nem volt más jelentkező az elnöki posztra, senki másban nem volt olyan ambíció, hogy elnök legyen, meg hát fel is kértek a feladatra, így hamar egyértelművé vált számomra, hogy ez az utam.  

Milyen kihívásokkal szembesültél elnökként?
– Rettenetesen nehéz feladat volt, mert akkor sok olyan személy távozott az elnökségből, aki már régóta a porond volt, vagyis sokrétű és szerteágazó tapasztalatokkal rendelkezett. Többen kezdők voltunk mindebben, történt egy generációváltás, aminek következtében gyakorlatilag nem volt csapatom, szinte teljesen újat kellett összeraknom, és a szervezet imázsát is kissé feljebb tornásznom. Előzőleg nagy figyelmet fordítottunk a jogi egyetemmel való harcra, miközben kissé elfelejtettük a bulikat, a szórakozást, illetve háttérbe szorultak a szervezési feladatok. A visszhangok alapján tudtam, hogy törekedni kell az egyetemistákkal való párbeszédre, meg kell kérdezni őket, hogy mit szeretnének, mik az igények. Nehezen, de összeszedtem egy ütős csapatot, és tudtam, hogy ki kell emelni a kis mikro-közösségekből egy-egy vezető személyiséget, aki után jön a többi fiatal is. Mindehhez hozzásegített az is, hogy az Európa Kollégiumban laktam, csaknem négyszáz társammal együtt. Ott egy helyen vannak az egyetemisták, a fiatalok, tehát mondhatom, praktikusan zajlott a szervezés. Összeültünk, sokat beszélgettünk arról, hogy mi lesz a szervezet sorsa, majd együtt meghatároztuk az irányvonalakat. Az volt a politikánk, hogy megkérdeztük a fiatalokat, mit szeretnének? Nem úgy történt, hogy a saját elképzeléseink alapján szerveztünk meg egy-egy bulit, egy-egy kvízt, képzést vagy bármilyen más rendezvényt, hanem felmértük az igényeket. Egyszerűen és praktikusan, az internetes lehetőségeket is felhasználva, a Facebook-csoporton belül feltettük a kérdést a fiataloknak, hogy mit szeretnének, ki legyen a DJ, stb. Folyamatosan beszélgettünk velük. A kollégiumi és az internetes közösség nagy előnyt, segítséget jelentett a szervezeti építkezésben. Akadályt jelentett viszont az elkényelmesedés, a komfortos kollégiumi szobába való begubózás jelensége. A fiatalok a tanulás mellett leginkább sorozatoznak, zenét hallgatnak, nem mindig mennek szívesen közösségbe. Ilyen szempontból nehezebb volt megmozdítani őket. Ez azonban nemcsak számunkra jelentett problémát. Tulajdonképpen az összes Kárpát-medencei diákszervezet hasonló gondokkal küszködött, így tudtunk egymástól tanulni, láttuk, mit csinál a másik, milyen ötletei vannak, és ami hatékony volt, azt mi is alkalmaztuk, illetve kölcsönösen megosztottuk egymással a tapasztalatainkat. Rengeteget konzultáltunk a többi külhoni magyar kollégával. Felbecsülhetetlenül értékesek ezek a magyarországi fórumok, ahol összejöhetünk és tapasztalatokat tudtunk cserélni. A VaMaDiSz-elnökséggel megváltozott az életem, magam sem gondoltam, hogy ez a poszt ekkora kihívást és ismertséget jelent majd a vajdasági magyar közélet területén. Meg kellett szoknom a médiajelenlétet, a sok felkeresést, ám mindez nyilván jól is esett, és szerencsére gyorsan beletanultam. Azt vallom, és ezzel az üzenettel hagytam ott a VaMaDiSz-t, hogy folyamatosan beszélni kell a fiatalokkal, figyelni kell az igényeiket, fontos köztük lenni, meghallgatni őket. Az alkalmazkodás szintén fontos tényező, ugyanis nagyon gyorsan változnak a generációk és ezzel együtt az igények is. Olykor már az én generációm is nehezen érti a fiatalabbakat, ezért kell ott lenni köztük, nézni, követni, mit és hogyan csinálnak, hogy ilyen módon tudjunk számukra hasznos, színvonalas dolgokat szervezni, illetve lehetőségeket teremteni.

Hogyan érzékeled, értékeled, sikerült megvalósítani a kitűzött célokat, elképzeléseket a vezetésed idején?
– Nagyon büszke vagyok az elmúlt két és fél évre. Nyilván vannak célok, amelyeket kitűztem, ám nem valósultak meg. A legfontosabb dolgokat azonban, amelyeket a hatékony működés érdekében meg kellett változtatni, sikerült végigvinni. Büszke vagyok rá, hogy felújítottuk a VaMaDiSz irodáját. Elődöm már megkezdte az épület egy részének, a klubteremnek a felújítását, nekünk az iroda maradt. Egy régi berendezésű helyiségről van szó, ahol sikerült kialakítanunk egy modern, barátságos, fiatalos teret. Bútorokat, műszaki cikkeket vásároltunk, a technikai felszereltség is a csúcson van. Lehetőségünk volt kicsit átformálni a szervezet struktúráját, a tagfelvétel menetén szintén változtattunk. Annak, aki VaMaDiSz-es szeretne lenni, van egy felvételije, ahol meg kell szerveznie egy mini programot. Így ötletek is születnek és az alkalmasság is megmutatkozik. Úgy vettük észre, hogy ez a mód a leendő tagoknak is tetszett, értékelték, hogy ilyen módon is bizonyíthattak.

Változások történtek az elnökségben is, a feladatkörök meghatározásában. Sikerült javítani a kapcsolatokon néhány vajdasági szervezettel, gondolok itt például a VIFÓ-ra. Nem a közvetlen érdemem, mégis büszke vagyok rá, hogy az elnökségem alatt lettünk tagjai egy szerbiai ernyőszervezetnek, a Szerb Ifjúsági Ernyőszervezetnek. Ennek köszönhetően képviselőnk panelbeszélgetésen vett részt Ana Brnabić miniszterelnökkel. Tehát itthon is sikerült terjeszkedni, bővíteni a kapcsolati hálónkat. Betanítottam egy generációt, megalapoztuk az utánpótlást, felkészítettem a leendő elnököt, végig segítettem azon az úton, hogy elfogadja, vállalni akarja ezt a posztot. Azt gondolom, hogy sikerült egy erős alapot építeni, amelynek ha meglesz a folytatása, akkor nagyon jó dolgok történnek majd. Amikor a gyűlésen elköszöntem, azt mondtam, amikor megválasztottak, azon gondolkodtam, hogyan fogok majd részt venni a szervezet történelmében, mit teszek majd le az asztalra. Ahogyan telt az idő, elkezdtem számba venni az elért eredményeket. Aztán rájöttem arra, hogy ez butaság, mert sokkal többet elvettem arról az asztalról, mint amennyit rátettem, és mindazt, amit elveszel a közösség asztaláról, azt a sok tapasztalatot, élményt, stb., nem lehet semmilyen tárgyi, anyagi mércével mérni, ugyanakkor gyökeresen megváltoztatja az életed. Ez a lehetőség olyan tudást és tapasztalatot adott számomra, amit senki nem vehet el és ami tovább is adható.

Hazaköltöztél Nyugat-Bácskába, a szülőfaludba, Gombosra, ahol a helyi közösség alelnöki posztját töltöd be, továbbá a József Attila Általános Iskolában osztálytanító vagy. Miként viszonyulsz a térséghez és milyennek látod itt a közösség, azon belül is a fiatalok helyzetét?
– Örülök annak, hogy visszatértem. Azért is, mert úgy érzem, van bennem annyi potenciál és akarat, hogy erősítsem a közösségemet. Úgy gondolom, kötelességem ezt csinálni. Nyilván mindig is fontos volt számomra a saját településem, közösségem. A szabadkai középiskolai és az újvidéki egyetemi évek alatt is rendszeresen hazajártam hétvégenként. Sokan nem értették, miért sietek minduntalan haza, mi vonz vissza Gombosra. Nem egy túlzottan mozgalmas helyről van szó, számomra és még sokunk számára mégis különleges. Amikor leszállok a vonatról, végigmegyek az utcákon, az illatok, a hangok, a hangulatok semmivel nem pótolhatók. Rendszeresen kimegyek a Dunára is, szétnézni, sétálni, ott megnyugszom… Gomboson a fiatalok közössége a mindennapokban az általános iskolásokra korlátozódik. A középiskolások nincsenek itthon, csak hétvégén. Azt vettem azonban észre, hogy közülük mindenki ragaszkodik hozzá, hogy hazajöjjön víkendre és csináljunk közösen valamit. A középiskolásokról, utazókról szólva, mindenkiben érzek ambíciót, akaratot, hogy bármilyen módon is, de támogassák ezt a közösséget. Mindenki részt vesz valamiben, tűzoltó, néptáncos vagy színjátszó. Folyamatosan vannak ötletek, beszélgetések, kisebb viták arra vonatkozóan, hogyan, miként csináljuk, mit mozdítsunk, mit szervezzünk, milyen műsorok, ünnepi alkalmak kellenének, és az ifjak mindig tettre készek. Nyilván ők is tisztában vannak vele, hogy ezen a településen nem sok minden történik, és azzal is, hogy ezeket a történéseket, eseményeket, ha szeretnék, hogy legyenek, ők teremthetik meg maguknak. Mindez abból a szempontból is üdvös, hogy a sajátjuknak érzik és élik meg ezeket az alkalmakat. Elmondható, nem létezik olyan fiatal, aki hétvégére hazaérkezve magára csukná az ajtót és ne venne részt valamilyen közösségi tevékenységben.

Ők szintén úgy szocializálódnak, hogy ha szeretnének valamit, akkor azt maguknak kell megcsinálniuk, mert nem teremti meg helyettük senki. Fontos, hogy bármi történik, az helyben történjen, szokják az adott épületet, helyszínt, hiszen a történések a jelenlétből fakadnak. Az iskolában is, ahol tanítok, folyamatosan azt mondom nekik, hogy vegyenek részt, amiben csak tudnak közösségileg. Szerencsére értik és érzik is ennek szükségét és várják az alkalmakat. Jómagam például hetente kétszer röplabda-szakkört is tartok, és a gyerekek örülnek neki, aktívan járnak, tetszés szerint. Ugyan nem tanítónak, hanem magyartanárnak tanultam, mégis érdekes feladatnak és kihívásnak tartom, hogy az elsősökből és a másodikosokból álló, összevont osztály tanító bácsija lehetek. Sokat beszélgetünk, nagyon kíváncsi vagyok, érdekel, hogyan gondolkodnak, szeretném megérteni őket, úgy látni a világot, ahogy ők és ezáltal minél többet megmutatni és megtanítani nekik.