„Csak elvégeztem a vállalt feladatot…”

Novák Katalin, Magyarország köztársasági elnöke a 2023. augusztus 20-ai nemzeti ünnepünk alkalmából Magyar Arany Érdemkeresztet adományozott Mezei Zsuzsannának, a Tordaiak Klubja elnökének és a Tordai Újság főszerkesztőjének, aki korábban tanárként, majd levéltárosként dolgozott. A kitüntetést október végén Csallóközi Esztertől, Magyarország Szabadkai Főkonzulátusának főkonzuljától vette át életművéért, a vajdasági magyar közösség érdekében több évtizeden át végzett tevékenységének elismeréseként.

AZ ELISMERÉS ÖSZTÖNZÉST JELENT

– Néhány hónappal ezelőtt Pásztor István jelezte, hogy felterjesztett engem erre az elismerésre, majd később Magyarországról is megkerestek egy levélben, amelyben arról érdeklődtek, hogy elvállalom-e ezt a felterjesztést – kezdte a visszaemlékezését Mezei Zsuzsanna.

– Utána hosszú ideig csend volt, nem történt semmi sem, éppen ezért magamban már el is könyveltem, hogy ebből már semmi sem lesz. Tisztában voltam azzal, illetve arra gondoltam, hogy vagyunk itt még nagyon sokan, akik érdemesek lennének egy ilyen elismerésre. Október elején aztán ismét megkerestek, és akkor közölték velem, hogy október 25-én szervezik meg Palicson az átadót. Akkor, abban a pillanatban elszorult a torkom. Lehet, hogy szerénységnek tűnik, de engem tényleg meglepett, mert nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy megveregetik a vállamat azért, mert elvégeztem a munkámat, de azt azért el kell mondanom, hogy amikor átvettem az elismerést, akkor egy nagyon jóleső érzés kerített a hatalmába. Igazából ott és akkor lepergett előttem az egész életem, a munkám tanárként, levéltárosként, amelyhez az 1944/45-ös kutatások is hozzátartoznak, illetve a faluban elvégzett kutatásaim is. Akkoriban nem is gondolkodtam azon, hogy miért is teszem ezeket a dolgokat, csak elvégeztem a vállalt feladataimat. Visszatekintve ezekre a dolgokra, illetve mindarra, amit elértem, el kell mondanom, hogy egyik feladat sem volt egyszerű. Számomra ez az elismerés nagyon nagy megtiszteltetés, és nagyon hálás vagyok érte a felterjesztőmnek és a magyar államnak is – osztotta meg velünk érzéseit Zsuzsanna, majd arra is kitért, hogy a díjra ösztönzésként is tekint a további munkájához.

– Van még néhány projektumom, illetve régi tervem, álmom, amit be szeretnék fejezni. A hozzáállásom továbbra is ugyanolyan becsületes marad, mint eddig, mert nem szeretnék szégyent vallani. Úgy érzem, hogy van még néhány olyan érték Tordán, amit meg kellene, illetve meg lehetne valamilyen formában őrizni, menteni – fogalmazott a díjazott.

EGY ZÁRT KÖZÖSSÉGBŐL A NAGYVILÁGBA

Mezei Zsuzsanna a hatvanas évek Tordájába született, ami akkor még egy zárt közösség volt. Egyetlen egy irányba sem volt kiút, sem Basahíd, sem Magyarcsernye, sem Nagybecskerek felé. Saját bevallása szerint még az udvarnoki vasútállomásra is nagyon nehezen jutottak el, tehát akkoriban Torda valóban zárt, tiszta magyar közösség volt.

– Nekem teljesen természetes volt az, hogy itthon mindenki magyarul beszél, hogy mindenki magyar rádiót hallgat, hogy a magyar televíziót próbálgatjuk befogni a készüléken, magyar újságot olvasunk, magyar misét hallgattunk és az iskolában is magyarul tanulunk, tízéves koromban azonban nagyon mellbe vágott az, amikor hirtelen lebetegedtem, és bevittek a kórházba, majd amikor este felébredtem, mindenki más nyelven beszélt hozzám. Senki sem értett engem, én hiába mondtam a magamét. Később kerítettek egy magyar ápolónőt, majd egy magyar orvost is, és tulajdonképpen akkor kezdett el a világlátásom tágulni, akkor kezdtem el megérteni, hogy mások is élnek, illetve más nyelveket is beszélnek körülöttünk – emlékezett vissza Mezei Zsuzsanna, de azokat a pillanatokat is szívesen felidézte, amikor az utcában élő gyermekekkel lovacskásat játszottak, lábukra madzagot kötöttek, és úgy lovagoltak a messzi világba, a basahídi templom tornyának irányába, hogy megnézzék az ottani vásárt.

MINDENKINEK LEHET FELADATA

Mezei Zsuzsanna az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék befejezése után férjével Péterváradon maradt, és ott alapított családot. Először a Heréskert nevű városrészben kapott munkát, ahol hét évig tanított magyar nyelv és irodalmat, illetve a magyar nyelvet, mint környezetnyelvet. A többségében magyarok lakta városrész átalakítása, átépítése miatt azonban felhígult az addigi erős magyar közösség, ami végül a magyar tannyelvű osztályokra is negatívan hatott. Újvidék után kényszermegoldásként Belgrádban ajánlottak neki állást, ahol a hadsereg keretében működött egy nyelviskola. Ott a magyar nyelvet idegen nyelvként taníthatta.

– Ezt egy igazi kihívásként éltem meg, ugyanis a magyar tanszéken nem tanultuk annak a módszertanát, hogy hogyan kell a magyart, mint idegen nyelvet tanítani, és nem is nagyon tudott senki sem segíteni, mert a magyar nyelv annyira más, mint az angol, a szerb vagy az orosz. A nulláról kellett mindenkivel kezdenem, és nagyon nehéz volt, mert a szerb nyelv és a magyar nyelv felépítése teljesen más. Ott vannak nemek és esetek, nálunk mindezek hiányoznak, úgyhogy elég sok munkámba, leleményességembe került, hogy sikeresen meg tudjam valósítani azt, amit szeretnék. Minden csoport kilenc hónapig tanult, és elvárták tőlünk, hogy azok, akiket oda utasítottak, kilenc hónap után használni tudják a magyar nyelvet. Általában a katonai attasék is onnan kerültek ki, ami akkoriban – főként a kilencvenes évek háborús időszakában – álommunkának számított, így annak nagyon örültem, mert aki emiatt jött tanulni, az motiváltan, illetve céllal érkezett, és ez hatalmas könnyítésnek számított. Ez az ideiglenes munka több mint tizenhat évig tartott. Naponta utaztam Újvidékről Belgrádba, ami nagyon nehéz volt, mert minden reggel öt órakor indult az autóbuszom, este pedig hatkor értem haza, és számomra csak azután kezdődött a családi élet, illetve a gyermeknevelés. Talán ennek köszönhetem azt is, hogy a gyermekeim ennyire rátermettek lettek. A férjem is Tordán nőtt fel, és ugyanabban a szellemiségben neveltük fel a gyermekeinket, mint ahogyan azt a mi szüleink is tették a mi esetünkben. Minket arra tanítottak, hogy a legkisebb gyerek is tud valamit tenni a családért, annak is lehet valamilyen feladata, például, felseperhet egy-egy utcarészt vagy udvarrészt, adhat enni az apróbb jószágoknak, illetve összeszedheti a pálinkának való epret. Mi nem úgy gondoltunk erre, hogy segítünk, hanem úgy, hogy tesszük a magunk dolgát. Az én gyermekeim is ebben a szellemiségben nőttek fel, és gyorsan meg is tanulták, hogy a tanulással kapcsolatos problémáikat egyedül kell megoldaniuk, mert ez az ő egyetlen feladatuk, és ennek köszönhetően nagyon talpraesett felnőttek lettek – mesélte Zsuzsanna.

Amikor felmondtak neki Belgrádban, kissé elkeseredett, mert időközben nagyon megszerette a felnőttekkel való közös munkát. Kesergése azonban nem tartott sokáig, ugyanis éppen abban az évben nyitották meg a futaki Mezőgazdasági Szakközépiskolában a magyar tagozatot, és ő lett az iskola első magyartanára. Igaz, ott mindössze néhány hónapot dolgozott, ugyanis az utazás Futakra – saját bevallása szerint – sokszor megterhelőbb volt a számára, mint Belgrádba.

A TILTOTT TÉMÁK VILÁGÁBAN

Díjazottunktól megtudtuk, hogy a Vajdasági Levéltárban néhány szerencsés véletlennek köszönhetően kezdett el dolgozni: egy régi, kedves ismerősétől megtudta, hogy néhány napon belül üresedés lesz ott, ezért jelentkezett, majd két nappal később munkába is állhatott. 2009-ig a Vallás- és Közoktatási Minisztérium fondjával dolgozott, a kiegyezéstől egészen a Trianoni békeszerződés megvalósításáig. Munkája során a magyar nyelvű iratokat rendezte, amelyekből szerb nyelvű tartalmi kivonatokat készített, és ezeket az intézmény kötetekben adta ki.

– Amikor felvettek, úgy éreztem, hogy hazaértem, mert mindig is érdekelt a történelem és olvasni is nagyon szerettem. Aztán 2009 elején a levéltár kapott egy felkérést azzal kapcsolatban, hogy hozza nyilvánosságra, hogy milyen iratanyagokkal rendelkezik az 1944/45-ös események kapcsán. Akkoriban még nagyon szégyenlősen beszéltünk ezekről a történésekről, igazi tabutémának számítottak, és ezekhez a fondokhoz csak külön igazgatói engedélyekkel lehetett hozzáférni. A feladatot akkor rám bízták, és mindennap egyre világosabbá vált a számomra, hogy akkoriban azok a borzalmak tényleg megtörténtek, és a levéltár igazolni is tudja ezt. Még abban az évben Sólyom László és Boris Tadić aláírtak egy megállapodást arról, hogy ezt a kutatást egy kétoldalú bizottság fogja lebonyolítani. Én akkor már az első körben bekerültem a Magyar Akadémiai Bizottságba is és a Szerb Akadémiai Bizottságba is, úgymond összekötőként. És akkor nagyon komolyan belefogtunk ebbe a kutatásba. Egész Vajdaság területén, az összes levéltárban megszerveztük a munkát. Ez egy rettentő nehéz és megterhelő munka volt, és itt nem magára a kutatásra vagy a munkafolyamatra gondolok, hanem a talált iratok tartalmára, amelyek nagyon felkavarónak bizonyultak. Napról napra azt olvastuk, hogy hol és hogyan végezték ki az embereket. Hozzám futott be az összes vajdasági adat, és utána minden délutánunkat arra fordítottuk, hogy valamilyen módon rendszerezzük azokat az adatbázisokban. A másik fontos feladatom az volt, hogy a kutatási eredményeket konferenciákon és előadásokon hozzam a nyilvánosságra. Az emberek nagyon hálásak voltak ezért, nekem pedig ez nagy örömet szerzett, mert ezzel segíthettem az embereken – tette hozzá Zsuzsanna, aki 2015-ig folytatta ezeket a kutatásokat, majd 2019-ben nyugdíjba ment és hazatért.

NYUGDÍJASKÉNT IS AKTÍV ÉLETET ÉLNI

Zsuzsanna férjével a világjárvány ideje alatt költözött haza véglegesen Tordára, ahol nem sokkal később elvállalta a Tordaiak Klubjának a vezetését, valamint a Tordai Újság főszerkesztéssel járó teendőket, és azóta is igazán tevékeny időszakot tudhat maga mögött. Szakácskönyvet jelentetett meg, emléket állított a több mint százéves tordai tamburazenének, tájházat alakított ki a falu szélén, tette mindezt azért, hogy megmentse Torda értékeit. Amikor feltettem a kérdés, hogy van-e még olyan érték, amit meg lehetne menteni, Zsuzsanna határozott igennel felelt.

– Tordára mindig is jellemző volt a dohánytermesztés, ez a foglalkozás azonban mára már kikopott. Van még olyan család itt, aki pontosan ismeri ennek a folyamatnak minden csínját-bínját, most ezt próbálom megszervezni. Inkább csak attól félek, hogy nem találok már hozzá megfelelő képanyagot, és így nehéz lesz jó munkát végezni, ám bízom abban, hogy sikerülni fog – zárta gondolatait a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett Mezei Zsuzsanna.