2024. június 16., vasárnap

Még mindig dolgozik a kilencvenkét éves mester

Keszég András csókai cipésznek a tisztességes és jól elvégzett munka a védjegye

Csóka egyedüli cipésze lassan hét évtizede dolgozik a bánáti kisvárosban. Hogy Keszég András kilencvenkét esztendős létére még mindig javítja a lábbeliket, az a helyi lakosságnak természetes, külső szemmel nézve azonban hihetetlennek tűnik, hogy valaki ennyi idősen is végzi, sőt jól is csinálja ezt a kisiparos munkát. Saját életfilozófiája elég egyszerű. Véleménye szerint mindegy, hogy jó vagy rossz az, amiben élünk, ha valaki bejön hozzá és hoz egy lábbelit, azt a legjobb tudása szerint meg kell csinálnia.

Műhelyébe belépve épp egy cipő ragasztása közben találom a mestert. Észre sem vesz egy ideig, majd amikor felfigyel rám, rögtön elmondja a cipőnek és annak gazdájának történetét. Nagyon sokat tud mesélni a szakmájáról és saját magáról is. Kétségtelen, ennyi évvel a háta mögött van is miről. Adatok és nevek halmazát képes felidézni, főleg fiatal, újvidéki éveiből, amelyek akkor voltak, mielőtt visszatért volna szülőfalujába, Csókára. A Mоša Pijade utcai üzlethelyiségben 67 éve dolgozik, megszámlálhatatlan ember és javításra szoruló cipő fordult meg nála. A javításon kívül korábban saját lábbeliket is tervezett, készített. Azt mondja, amíg csak bírja, dolgozik és a precíz munka ma is a legfontosabb védjegye.

Beszélgetésünk elején rögtön a háta mögött lévő gépre mutat, hogy azt fotózzam. Gyorsan kiderül, a hatvan év körüli eszköz műhelyének legfontosabb, ma is működő darabja.

–Ez valójában egy kisegítő eszköz. A modern világban a gumit és a plasztikát nem lehet kézzel megművelni, erre kell ez a berendezés. Abban az időben, a ’60-as években Vajdaságban az elsők között voltam, akik birtokoltak ilyen gépet. Ez annyira modernnek számított, hogy sokan jöttek messzebbről is, mert látni akarták. Az újságírók is kíváncsiak voltak rá. Akkoriban majdnem annyiba került, mint egy Fityó. Előtte mindent fa- és vasszöggel javítottunk, de amikor divatba jött a plasztika, azt már nem lehetett pusztán kézi reszelőkkel megdolgozni – magyarázta Bandi bácsi.

A hatvanas években egyedülálló volt ez a gépezet, ma már elképzelhetetlen lenne nélküle a munka (Balázs Andrea felvétele)

A hatvanas években egyedülálló volt ez a gépezet, ma már elképzelhetetlen lenne nélküle a munka (Balázs Andrea felvétele)

A gép tehát valójában egy darab vasat helyettesít, annyi különbséggel, hogy ez összesen tizenhat műveletet képes elvégezni. Porszívóval, késekkel felszerelt, amelyek arra hivatottak, hogy tökéletesen lecsiszolják a ragasztáson átesett lábbelit. Miután szinte mindent kiveséztünk erről az eszközről, főleg az érdekelt, hogy tulajdonosa hogyan került a szakmába.

–Újvidéken képeztem magam, onnan származik az összes tudományom. Éppen most nézegettem a papírjaimat – mutat rá azokra a dokumentumokra, amelyeket még a tartományi székvárosban szerzett az 1950-es években. Van köztük diploma, a különböző szakképesítések megszerzéséről szóló igazolás, munkakönyv, valamint egy kis füzetecske is, amelybe az általa elvégzett havi normát jegyezték. Azt mondja, mindezt azért mutatja meg, hogy alátámassza, valóban mestere a szakmának, nem csupán beszél róla. Nem mintha a több mint hetvenévnyi munkatapasztalat mellett erre szüksége lenne, mégis szigorúan azt állítja, nem szabad üresben beszélni dolgokról, és ugyanígy, ellentmondást nem tűrően viszonyul a munkához is.

A GIMNÁZIUMI ÉVFOLYAMELSŐBŐL CIPÉSZ LETT

Elmeséli, hogy Csókán végezte az általános iskolát, majd Nagykikindán a gimnáziumot azokban a háborús években, amikor Bánát német megszállás alatt volt. Érdekességként hozzáteszi, hogy Csóka egykori híres tanítója, Pintér tanár úr volt a kollégiumi szobatársa, ő maga pedig kiérdemelte az évfolyam legjobb tanulójának járó elismerést. Pénz híján azonban nem tudta folytatni tanulmányait, és akkor még szerbül sem beszélt egy szót sem. Ezért apja utasítására szakma kitanulásába kezdett.

–A Zmaj Jovina 2. alatt volt az üzletünk, ott dolgoztam. Abban az időben nem egyéni, hanem kollektív munkát csináltunk. Voltunk egy munkafolyamatra tízen, mindenki más részt csinált. Láncrendszerben működött a cipő készítése. A bolt a városé volt, sőt cipőjavító műhely is működött, mivel abban az időben új cipők készítése helyett inkább a javításon volt a hangsúly. A háború után az ’50-es évek elejéig nem igazán volt bőr. Hiába tanultuk mi a szakmát, nem lehetett venni cipőhöz való anyagokat, így újakat alig tudtunk csinálni. Amikor 1953-ban hazajöttem a katonaságból, akkor már az ország annyira feljavult, hogy beszerezhetővé váltak ilyen termékek is. Miután megjelentek a tömegtermékek, konfekcióáruk, a város felszámolta az üzletet, kiválogatta a legjobb munkásokat, akik folytathatták a városi tisztségviselők és politikusok részére a cipőkészítést. Köztük voltam én is, viszont el kellett mennem katonának, ahonnan csak 1953-ban térhettem vissza – meséli, hozzátéve, hogy korábban hiába teljesítette 70 százalékkal túl a havi normát, elveszítette egykori munkáját, jobban mondva, nem vették oda vissza. Munkahelyet pedig nem volt egyszerű találni akkoriban. Gyors elbocsájtás, munkanélküliség és több bürokratikus csavar után végül mégis visszahívták oda, ahol korábban dolgozott.

Ebből a kihívó kígyóbőrből több pár cipőt is készített Amerikába (Balázs Andrea felvétele)

Ebből a kihívó kígyóbőrből több pár cipőt is készített Amerikába (Balázs Andrea felvétele)

Arról is mesél, hogy habár akadt felkérés, fiatalkorában soha sem vállalt el olyan munkát, amiről úgy érezte, még nincs hozzá elegendő tudása és tapasztalata.

–Minden tömegben van elit, aki a tisztességet, a becsületet, meg a jó munkát nézi és azt meg is fizeti – vallja Keszég András, aki úgy érzi, neki sikerült úgy végigdolgoznia az életét, hogy az említett „elit” időről időre felfigyelt rá és elismerte munkáját.

A RENDSZEREK VÁLTOZTAK, DE A MUNKAMORÁL MEGMARADT

Közben észreveszem, hogy a Magyar Szó és a Blic is ott hever az egyik kisasztalon. Arról érdeklődöm, folyamatosan olvassa-e a nyomtatott sajtót.

–Amikor Újvidékre kerültem, még olvasni sem tudtam szerbül, ezért szerb újságokat vettem, amikből tanultam – zárja rövidre, azt azonban még elárulja, hogy újságolvasási szokásai ma is töretlenek. Az is kiderül, hogy Bandi bácsi a Magyar Szóhoz is kötődik néhány szállal. Egykor az újvidéki nyugdíjbiztosítási alap igazgatóbizottságának tagjaként meghívást kapott a szerkesztőség negyvenéves jubileumi ünnepségére. Érdekes belegondolni, hogy szerkesztőségünk jövőre ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját, a mester pedig már a negyvenediken is ott volt. Sőt, családi szálak is kötötték ide, hiszen lánya, Valéria, hosszú ideig dolgozott a lap munkatársaként, még főszerkesztő-helyettes is volt egy nem túl fényes időszakban, az 1990-es évek végén.

Bandi bácsi életének nagy részét a múlt század szocialista rendszerében élte le. Személyes relikviái is ebből az időszakból származnak. Kíváncsian érdeklődöm arról, miként emlékszik vissza azokra az időkre.

Bandi bácsi a Magyar Szó negyvenéves jubileumi ünnepségén kapott jelvényét még most is őrzi (Balázs Andrea felvétele)

Bandi bácsi a Magyar Szó negyvenéves jubileumi ünnepségén kapott jelvényét még most is őrzi (Balázs Andrea felvétele)

–Azt, hogy az a rendszer hogyan szolgálta a népet, ne firtassuk, ez nem a mi dolgunk. Úgy gondolom, a rendszer mindig jót akar a népnek, hogy mi sül ki belőle, az azonban már más tészta. Nem lehet azt mondani, hogy az rossz volt, a jelenlegi meg jobb, és fordítva sem. Nem mondhatom, hogy az a kommunista időszak teljesen rossz volt. Voltak olyan gazdasági és politikai folyamatok, amik akkor is gyorsan változtak és akkor is alkalmazkodni kellett hozzájuk. A politika az ilyen – nyugtázza, de azt azért hozzáfűzi, hogy meglátása szerint manapság a kölcsönök és pályázatok segítségével gyorsabban eszközhöz juthat az, aki valamilyen szakmában szeretne dolgozni.

1971-től üzemel a jelenlegi csókai cipészműhely. A ház még építés alatt állt, a bolt viszont elsőként elkészült.

–Most kevés a munkám. Ez már egy kihalófélben lévő szakma. Volt, amikor sorban álltak az emberek az ajtó előtt. Hétfőn, kedden és szerdán elvállaltam a munkát arra a hétre, a többi napokon már csak a következőre. Szombaton és vasárnap is dolgoztam egyedül, mivel ha esetleg úgy alakult volna, hogy nincs elég bevételem, a munkást akkor is fizetnem kellett volna. Senkire semmit nem bíztam, amit nem tudtam, azt is valahogy megcsináltam legjobb tudásom szerint – magyarázza, majd azt is hozzáteszi, hogy ennyi idősen azért már van egy korlát is, ami felett nem lehet többet vállalni.

Kérdésemre, hogy manapság megéri-e javítani a cipőket, azt válaszolja, hogy van olyan lábbeli, amit nem érdemes, de azért mindent, amit lehet, elvállal. Azt mondja, a bőr cipőnek kétségkívül nincs párja, ráadásul javítani is sokáig lehet, így mindenkinek ajánlatos beruháznia legalább egy ilyen lábbelibe.

Több saját készítésű cipő is fellelhető a polcain, legkirívóbb egy afrikai kecskebőrből készült múlt századi szandál (Balázs Andrea felvétele)

Több saját készítésű cipő is fellelhető a polcain, legkirívóbb egy afrikai kecskebőrből készült múlt századi szandál (Balázs Andrea felvétele)

Jelenleg is nyitva van a műhely minden hétköznap. Bár már harmincegy éve nyugdíjas, és egyáltalán nem könnyű összhangban lenni a törvényekkel. Először csak négy órában, majd külön adó fizetésével tarthatta fenn az üzletet, viszont nagy problémát jelent számára, hogy a csökkenő munka miatti alacsonyabb keresetből igen nehéz adózni. Az üzletet ugyanakkor soha, semmilyen körülmények között sem szerette volna bezárni, ugyanúgy, ahogyan nem szeretné ma sem.

–Mi mást tudna az ember az életben szerezni, minthogy valaki elismerje. Semmi többet – osztja meg nézetét, majd hozzáteszi:

–Aki bejön a műhelybe, azt mindig üdvözölni kell. Tisztelni kell azt az embert, aki ezen az ajtón bejött, mert ha nem elégedett, akkor holnap elmegy valaki máshoz, én pedig ebből élek. Mindig annak a híve voltam, hogy a munkát jól meg kell csinálni. Itt mindig csak cipőket készítettem, soha nem lehetett nálam kávézni vagy borozni. Másrészről, mindenkinek fizetnie kell az elvégzett munkáért. Elárulok egy titkot is: minden egyes cipőt kipucolok annak ellenére, hogy ezt kérik-e vagy sem, és ennek az árát beleszámolom a végösszegbe. Az a kuncsaft, aki ezt érti, nem nézi, hogy 50-100 dinárral drágább-e a végösszeg, vagy sem. Ezek úgymond ilyen szakmai dolgok, amiket be kell tartani. Egyébként senkinek semmiféle rosszat nem csináltam. Sokan ismernek, nemrég felkerült az internetre egy kép, amin rajta vagyok, és azt mondják, hogy több százan reagáltak rá. Ez mégiscsak jelent valamit, és én örülök ennek. Addig, amíg az egészségem megengedi, addig csinálom a munkám – szögezi le kedves mosollyal az arcán a mester.

Számos dolog változott az évek alatt, a minőségi munkára való törekvése azonban állandó (Balázs Andrea felvétele)

Számos dolog változott az évek alatt, a minőségi munkára való törekvése azonban állandó (Balázs Andrea felvétele)