Csuri, a veréb

A csuri vagy veréb már az őskor óta együtt él velünk, emberekkel. Otthon érzi magát a településeinken és környékükön. Néhány évtizede még lehetett látni az utak mentén álló fák lombkoronájában az ágvillákba rakott, zárt, gömb alakú, száraz növényi részekből, fűszálakból mesterien megformált gömb alakú verébfészkeket. Ilyen, fára rakott fészekben költő verébkolóniával már csak elvétve találkozhatunk. Ma már legfeljebb az állattartó kisgazdaságokban élnek verebek.

A házi veréb fogyatkozásával újabban már az egyre inkább háziasodó mezei veréb is ott szedeget a baromfiudvarban a tyúkok körül, a disznóólban ott csipeget a röfi vályújából. A kisebb termetű rokon kisebb repedésekben, faodúkban is tud költeni. A verebek a különféle magvak mellett nagyon sok rovart is fogyasztanak. Különösen a fiókatáplálás idején jelentős a rovarpusztítása, mert a felcseperedő kis csuriknak fehérjetáplálékra van szükségük a röpülésre alkalmas izomzatuk kifejlődéséhez. Nem véletlenül állította Hermann Ottó híres magyar természetbúvár már több mint száz évvel ezelőtt, hogy nincsen hasznos vagy káros madár, csak szükséges, arra szükséges, hogy végezze azt a feladatot, amit a Természet rászabott.

A BŰNBAK VERÉB

Gyakran túlbecsülték a verebek kártételét a gabonában. Ezért Kínában például a múlt század hatvanas éveiben, a hírhedt kulturális forradalom idején tűzzel, vassal irtották a verebeket. Az okos elvtársak kiszámították, hogy rizsaratás előtt a verebek hatalmas károkat okoznak a nemzetgazdaságnak. Bűnbakot kellett találni az óriási országban a rizshiány miatt kialakult éhínség okán. Mert, ha egy veréb naponta csak tíz szem rizst fogyaszt is el, a sokmilliós verébállomány kártétele évente ezer tonnákkal mérhető – okoskodtak a pártvezetők.

Megszületett az általános verébirtási rendelet, minden szinten, mindenki a verebeket hajkurászta, csapdákkal, hálókkal, tűzzel-vassal irtották az apró szárnyasokat. Rizsből azonban továbbra sem termett elegendő, sőt a lakosság még inkább nélkülözött. Értetlenül álltak a jelenség előtt, pedig jó ötletnek tűnt a verébirtás. Ahogy fogytak a verebek, egyre több rovar károsította a vetést, és kevesebb rizs termett. Idővel felhagytak az értelmetlen verébpusztítással.

Az oktalan verébirtást magam is megtapasztaltam gyerekkoromban. Suttyó kölyökként az idősebb kamaszokhoz csapódva csavarogtunk falunk határában. A nagyobbak már légpuskát is hoztak magukkal. Szabadon árusították a légpuskákat, ahogyan ma is. Nem volt engedélyköteles, és az ára sem volt boros, egyre több gyereknek volt csehszlovák légfegyvere. A menő srácok mindegyikének volt már „nagycseszkója”, ahogyan a légpuska nagyobbik, erősebb rugóval rendelkező változatát nevezték akkoriban a fegyver boldog tulajdonosai.

A „nagycseszkóra” azután leginkább a házi verebek csesztek rá. Csoportokba verődve, légpuskás fiúcsapatok portyáztak a faluban. Mindenre lőttek, ami mozgott, legfőképpen a verebek és a galambok tolla repült. De macskák után is odapörköltek. Megtörtént, hogy egész fűzér verébzsákmányra tettek szert, azt azonban, hogy azután mit kezdtek a halomra lőtt szerencsétlen tollas apróságokkal, nem tudom.

Egyszer gyerekfejjel még sült verebet is ettem. Annak idején még voltak igazi telek, nagy hóval és ilyenkor egész csapat szánkózó gyerek verődött össze a téglagyári hosszú lejtőn. A nagyok hozták a légpuskájukat is, verebet is lőttek, nem is egyet. Amikor már átfázott a társaság, tüzet raktunk és tollastul megsütöttük a verebeket. Én is megkóstoltam egy ilyen feketére égett sültverebet. Az elszenesedett toll átható illatát még ma is az oromban érzem, ha felidézem az oktalan cselekményben való részvételemet.

A HŐS VERÉB

Az 1456-os dicsőséges nándorfehérvári ütközetben a várvédő Szilágyi Mihály és a hozzá csatlakozó Hunyadi János serege visszaverte II. Mehmed török szultán túlerőben lévő katonái ostromát. A várból kitörő Kapisztrán János szerzetes kereszteseivel végső csapást mért a törökre. A keresztény seregek diadala hosszú időre megállította az oszmán birodalom terjeszkedését.
A legenda szerint a Nándorfehérvár körüli harcmezőn az elesett katonák holtestei mellett egy három nyílvesszővel átlőtt verebet is találtak, a veréb ezzel az „önfeláldozásával” lehet, hogy három ember életét mentette meg. A történet nyomán vált Belgrád város szimbólumává a házi veréb. A déli harangszó ezek szerint nemcsak a várvédők, hanem a veréb dicsősségére is szól.

Nem kell hozzá szakembernek lennünk, hogy észre vegyük, mennyire kevés környezetünkben a házi veréb. Legyen szó faluról vagy városról, megcsappant a csivitelő, mindig vidáman zsinatoló verebek száma. Ahol háziállatokat tartanak, ott még csak-csak előfordulnak kisebb verébcsapatok, a nagyobb településeken azonban, nem beszélve a városok betonrengetegéről, egyre ritkábban ugrándoznak a buszmegállók, játszóterek és grundok környékén a szürkésbarna tollruhás apróságok. Aki városi verebet szeretne látni, legbiztosabb, ha valamelyik piac környékén próbálkozik, mert a madarak megtanulták, hogy a piacokon télen-nyáron mindig akad valami ehető hulladék.

A nagytáblás vegyszerfüggő mezőgazdálkodás, az eltűnő háztáji jószágtartás, a fogyatkozó kisgazdaságok sem a verébnek, sem a fecskéknek nem kedveznek, pedig e két madár nélkül elképzelhetetlen volt a parasztgazdaság. A modern, zárt, légkondicionált, technológiai újdonságokkal felszerelt istállókban már nincs helye se verébnek, se fecskének. A városokból egyre inkább kiszorulnak a verebek, a modernnek nevezett lakóépületek nem alkalmasak a házi veréb megtelepedésére.

ELFOGYNAK A MADARAK

Nyugat-Európában az elmúlt 70 évben mintegy 60 százalékkal csökkent a mezőgazdasági művelés alatt álló területek madárállománya. A Kárpát-medencében valamivel jobb a helyzet. Az agrártáj madárállománya egyharmadával esett vissza az elmúlt 15 évben. A felmérések szerint csak az EU területén 600 millió fészkelő madárral van kevesebb. A legnagyobb csökkenés a házi verebek számában történt, ugyanakkor a sárga billegetők, a seregélyek és a mezei pacsirták is több tízmilliós állománycsökkenést szenvedtek el.

Az elmúlt 25 év alatt Angliában a verébpopuláció a korábbi állomány egyharmadára zsugorodott. Szerbia sem kivétel, bár pontos felmérésink nincsenek, az utóbbi évek állománybecslése azonban mintegy 20–25 százalékos verébfogyást mutat.
Európában a legjelentősebb csökkenés a mezőgazdasági területek madarait érinti: 57%-uk tűnt el a fokozott gépesítés, a vegyszerek használata és a földek termőfölddé alakítása következtében. Csak Vajdaságban az ezredforduló óta több mint húszezer hektár gyepet, füves területet, szikesedő legelőt törtek fel művelés céljából.

A madárpopulációk csökkenésének fő okai között az emberi tevékenységek és az azokkal összefüggő klímaváltozás szerepel az első helyeken. A túlforszírozott mezőgazdaság, a nagyarányú gépesítés és a vegyszerhasználat, a korábban érintetlen élőhelyek termelésbe vonása, a fakitermelés mind-mind olyan emberi tevékenységek, amelyek csökkentik a madarak életterét és túlélési esélyeit, nem beszélve a szándékos madárpusztításról, a fészkek leveréséről, vagy a költőhelyek tönkretételéről. A vegyszerhasználat, a szúnyog- és rovarirtás, nemcsak a madarakat, hanem a táplálékforrásukat is fenyegeti.

A lesújtó statisztikai adatok ellenére talán még nem késő aktív természetvédelmi intézkedésekkel lassítani a verebek és a többi tollas énekesünk számbeli fogyatkozását. A verebek világnapja (március 20.) erre hívja fel a figyelmet. Azt ugyanis senki sem szeretné, ha egy napon madárdal nélkül köszöntene be a tavasz, még akkor sem, ha az ugrabugra veréb, a csuri, a pirip nem is tartozik a legszebb hangú énekesmadaraink közé.