A vajdasági magyar filmkultúra több mint százéves történettel rendelkezik. Lifka Sándor és Bosnyák Ernő úttörő vállalkozásai, majd a szocialista Jugoszlávia időszakának magyar nyelvű játékfilmjei, dokumentumfilmjei és kísérleti filmjei mind azt bizonyítják, hogy Vajdaság Magyarország mellett az egyik legkorábbi és legélénkebb magyar filmes központ volt. Ez a gazdag örökség ma is él: dokumentumfilmek, játékfilmek, animációk, televíziós alkotások és kísérleti filmek készülnek a régióban, sokszor intézményi háttér nélkül, mégis jelentős szakmai értéket teremtve.
A téma kapcsán három vajdasági magyar filmrendezőt kérdeztem, akik eltérő pályaszakaszokban dolgoznak, és különböző nézőpontokból látják a helyi filmes közeget. Lavró Ferenc elsősorban dokumentumfilmes tapasztalatai felől szól a működési keretekről és a hiányzó háttérről. Siflis Zoltán Balázs Béla-díjas rendezőként a film társadalmi szerepét és a feltárás felelősségét hangsúlyozza. Szász Csongor a közösségi kezdeményezésekhez és az utánpótlás kérdéséhez kapcsolódó tapasztalatait emeli be a diskurzusba.
A beszélgetések során a vajdasági magyar film jelenlegi helyzetéről, erősségeiről és hiányosságairól, a dokumentumfilm szerepéről, az utánpótlásról, az oktatás és a finanszírozás problémáiról kérdeztem beszélgetőpartnereim, valamint arról, milyen irányok határozhatják meg a következő évek filmes gondolkodását. Fontos megjegyeznem, hogy magam is vajdasági dokumentumfilmes vagyok, így a közeget nem külső szemlélőként, hanem alkotóként tapasztalom meg. Éppen ezért tartottam lényegesnek, hogy a vajdasági magyar film helyzetéről ne csak saját nézőpont jelenjen meg, hanem több rendező tapasztalata és gondolkodása is.
SZŰKÖS KERETEK
A jelen helyzet leírásánál már megjelent az a tapasztalat, amelyet sokan belülről ismernek, a vajdasági magyar mozgóképes közegben erős az alkotói energia, miközben hiányoznak azok a keretek, amelyek kiszámíthatóvá és hosszabb távon építhetővé tennék ezt a munkát. Filmek születnek, de nincs meg az a háttér, amely lehetővé tenné, hogy ezekből következetes alkotói pályák, egymásra épülő műhelyek, stabil csapatok és fenntartható gyártási gyakorlat alakuljon ki.
Lavró Ferenc a dokumentumfilmes jelenlét erősödését említi elsőként, ugyanakkor rögtön mellé teszi a korlátokat is, amelyek ma nem kivételt jelentenek, hanem állandó állapotot.
– A vajdasági magyar film helyzete kihívásokkal teli. Az jó, hogy nő a dokumentumfilmes jelenlét, és több alkotó következetesen termel értékes tartalmat. Ugyanakkor korlátozott a finanszírozás, hiányzik az intézményes gyártási háttér és a stabil forgalmazás. A vajdasági magyar film erőssége a tehetséges alkotói kör, a hiteles helyi témák és a rugalmas gyártás. Hiányosság viszont a szűkös finanszírozás, a professzionális stábkapacitás korlátozottsága, a gyártási infrastruktúra hiánya és az elégtelen forgalmazási, marketing háttér – fogalmazott.
Szász Csongor ugyanerről a jelenről tágabb képet rajzol: generációk együttéléséről beszél, a fókusz polarizálódásáról, az elvándorlás következményeiről, és arról a furcsa kettősségről is, hogy a „Vajdasághoz köthető film” bizonyos értelemben teret nyer, miközben helyben nem beszélhetünk érzékelhető filmgyártásról.
– A korábban is jelen lévő tendenciák a jellemzőek. Aktív még a jugoszláv korszakban induló idősebb korosztály több tagja is, és a háborús kilencvenes évek pályakezdőitől napjainkig szinte minden generáció jelen van. A különbség talán abban ragadható meg, hogy a fókusz a kornak megfelelően polarizálódott. A szisztematikus, hagyománnyá vált elvándorlások következtében a Vajdasághoz köthető film kolonizációs jelentősége, illetve térnyerése bizonyos értelemben nő, másrészt azonban a legitimitási problémákat aláásó, érzékelhető filmgyártásról – a Pannon RTV ez irányú tevékenysége említésre méltó – nem beszélhetünk. Ami ma szerintem jelentős fejlemény, hogy a térség legkiemelkedőbb magyar oktatási központjában, Szabadkán jelenleg egy erősödő, eredményes oktatási platform segíti a diákok filmes fejlődését, és az amerikai filmek hegemóniáját megtörve Szabadkán működik a Vajdaság történetében egyedülálló Kurbli Filmklub, amely 2020 óta nyilvánosságot teremt és közösséget épít – mondta.
KÉT ÖRÖKSÉGELEM
A miből lehet építkezni kérdésnél a múlt nem nosztalgiaként került elő, hanem erőforrásként. A „legmeghatározóbb korszak” kérdése valójában arról szól: volt-e olyan időszak, amikor egyszerre tudott megszületni filmnyelv, közeg és szakmai ambíció, és ha volt, mi az, ami ebből ma is használható.
Lavró Ferenc röviden, de egyértelműen jelöl ki egy korszakot, és két olyan örökségelemet, amelyet a jelenben is érdemes lenne komolyan venni.
– A vajdasági magyar film egyik legmeghatározóbb korszaka az 1970–80-as évek időszaka volt. Ezekben egyszerre jelent meg a helyi identitás, a formanyelvi kísérletezés és a társadalmi érzékenység. Mi az a hagyomány vagy örökség, amelyre ma is lehetne építeni? Két dolgot emelnék ki: erős dokumentumfilmes hagyomány (a vajdasági valóság, közösségi történetek, identitásrétegek hiteles ábrázolása) és a kísérletező szemlélet (formai bátorság, vizuális újítás és a műfaji határok feszegetése) – értékelte.
Szász Csongor a Topolyai Film és Videó Alkotótábort és a szociografikus filmet nevezi meg mint legjelentősebb hagyományt, de fontos, hogy nála ez nem kizárólag dokumentumfilmes emlékezet: a „valósággal intim és pulzáló viszonyt ápoló szemléletet” játékfilmre is kiterjeszti.
– A Topolyai Film és Videó Alkotótábor és a szociografikus film a legjelentősebb hagyomány. Filmkészítőként magam is ezt a kánont gazdagítom és kutatom, ugyanakkor úgy vélem, hogy ezzel a valósággal intim és pulzáló viszonyt ápoló szemlélettel nemcsak a tényfeltáró, dokumentarista filmek közelíthetők meg, hanem például a játékfilmkészítő Vicsek Károly vagy Tolnai Szabolcs világa is – fogalmazott.
Siflis Zoltán ennél a kérdésnél nemcsak korszakokat jelöl ki, hanem állítást tesz arról, mi marad meg egy közösség világából, és miért nem mellékes kérdés a „versenyben maradás”.
– A fikciós és dokumentumfilmekkel kapcsolatosan hatványozottan mondható, hogy a világunkból az marad, amit a filmesek dokumentálnak, bemutatnak, általában a művészek feldolgoznak, átmentenek az utánunk jövő generációknak, kornak. Válaszként ehhez a kérdéskörhöz említem Vicsek Károly filmrendező doyenünk ma is lényegre utaló mondatát: ha a filmművészet műfajaiban nem tudunk versenyben maradni, akkor ismét kubikos-zsellér szintre süllyedünk (utalva 1973-ban készült Kubikusok című dokumentumfilmjére). Versenyben maradni, színvonalas, versenyképes, esetünkben kisebbségi magyar filmművészetet, filmgyártást csak egy intézményes, közvetlen és közvetett filmgyártási támogatással, ösztönzéssel, pénzügyi segítséggel lehet fenntartani – mondta.
Majd két korszakot is kijelöl, és ezzel együtt felsorolásszerűen, de történeti ívben rögzíti, mihez köti a vajdasági magyar film hatásosságát.
– Az első jelentős korszak a hetvenes években kezdődött, Vicsek Károly dokumentumfilmjeivel, valamint a Gion Nándor és Deák Ferenc forgatókönyveiből készült nagyjátékfilmekkel. A másik fontos kezdeményezés az 1985-ben – többedmagammal – létrehozott Topolyai Videó Alkotótábor volt, az első vajdasági magyar szociográfiai filmműhely – mondta.
A filmek megszületése önmagában még nem hoz létre közösséget. A múlt azt mutatja, hogy a vajdasági magyar film akkor tudott megerősödni, amikor műhelyek, kapcsolatok és szakmai párbeszéd egyszerre voltak jelen. Nem egységes „aranykor”, hanem működő kezdeményezések adtak ideiglenes közeget az alkotóknak. Ezek a tapasztalatok ma is azt jelzik, hogy a film akkor válik folyamatossá, ha az egyéni munkák mögött kapcsolódás és egymásra épülés van. Innen már logikusan adódik a következő lépés kérdése, milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy a filmkészítés ne minden alkalommal a nulláról induljon, hanem egy meglévő közegre és tapasztalatra támaszkodhasson.
KISZÁMÍTHATÓ TÁMOGATÁS
A mi hiányzik a leginkább kérdésnél világossá válik, hogy a vajdasági magyar film gondjai nem alkotói, hanem szerkezeti jellegűek. A tehetség és a témák önmagukban nem elegendők. Kiszámítható támogatásra, infrastruktúrára, produceri és forgalmazási háttérre, képzésre és szakmai hálózatra van szükség. A megszólalók azonos irányba mutató javaslatokat adnak, továbblépni csak szervezett, intézményes keretek között lehet.
Lavró Ferenc ebben a kérdésben a legrészletesebb szerkezeti képet adja. Fontos, hogy a válasza egyszerre szól finanszírozásról és rendszerről, fejlesztésről és gyártásról, műhelyről és láthatóságról. Meglátásában olyan elemek jelennek meg, amelyek ma sokszor külön-külön léteznek, de nem állnak össze működő láncolattá.
– Stabil, kiszámítható támogatási rendszer. Éves vagy többéves pályázati keretek, kifejezetten vajdasági magyar filmesekre szabva. Fejlesztési támogatások, nem csak gyártási pénzek. Kisprojekt-alap rövidfilmekre, dokumentumokra, elsőfilmekre. Szervezett gyártási infrastruktúra. Regionális filmközpont vagy filmalap, kis stábbal, de folyamatos működéssel. Technikát, stúdióteret, utómunkát biztosító központi műhely, ahol kezdők és profik is dolgozhatnak. Producing-támogatás: gyártásvezetők, producerek képzése, mentorálása. Workshopok, filmes mestertáborok, dokumentumfilmes akadémiák. Tehetséggondozó program középiskolásoknak, színészeknek, operatőröknek. Budapesti és belgrádi egyetemekkel való kapcsolati híd. Forgalmazási és fesztiválstratégiai háttér. Olyan intézmény, amely segít: fesztiválnevezésben, feliratozásban, pitch fórumokra való bejutásban, sajtó- és marketinganyagok készítésében. Évente rendezett vajdasági filmes fórum. Kisebb műhelyek hálózatba szervezése. Közös adatbázis a helyi alkotókról, technikáról – sorolta.
Siflis Zoltán ebben a kérdésben a film társadalmi funkciója felől kezdi a választ. Mint megállapítja, a film akkor él a közösségben, ha látható, ha „minél többször” vetítik, és ha a nyilvánosságban képes gondolkodást, vitát, szembenézést serkenteni. Nála a strukturális kérdés tehát nemcsak finanszírozás, hanem nyilvánosság is.
– A filmek, most hangsúlyosan a dokumentumfilmre gondolok, fesztiválokon történő vetítése mellett, fontos, hogy minél többször vetítsék az országos, a regionális és a helyi televíziós csatornákon. Elsősorban azért, hogy az adott közösségben kultiválja, serkentse a kritikus gondolkodást, a zavarok, a konfliktusok kimondását és feltárását, az elhallgatásokat. Kibeszélés nélkül nem lehet megszabadulni a terhes múlttól, a mérgező transzgenerációs traumáktól, a szégyenfoltoktól. Az alkotóknak működő rendezői koncepcióra, megfelelő filmtechnikára, pályázati költségvetési erőforrásra, támogatásra és mindezt összefogó, irányító, hatékony felelős produceri háttérre van szükségük – fogalmazott.
Ezeknél a válaszoknál egy közös tapasztalat rajzolódik ki. Egy-egy film megszülethet kedvezőtlen körülmények között is, hosszabb távú gondolkodás viszont csak ott alakul ki, ahol van intézményi háttér, szakmai közeg és folytonosság. Amikor mindez hiányzik, a kérdés gyorsan áttevődik a fiatalokra, és arra, hogy egyáltalán van-e hová belépniük.
BIZTATÁS ÉS ÓVATOSSÁG
A következő kérdésnél a jövő nem elvont fogalom, hanem nagyon is konkrét: van-e, aki átveszi a stafétát, és van-e olyan közeg, amelyben nemcsak elindulni lehet, hanem maradni is. A fiatalok kapcsán a beszélgetésekben egyszerre jelent meg biztatás és óvatosság. A tehetség és a kezdeményezés sokszor felbukkan, de a helyben maradás, a hosszú távú pálya és a visszaáramlás kérdése továbbra is fájdalmas pont.
Lavró Ferenc a tehetséget nem vitatja, sőt kifejezetten kimondja, hogy „bőséggel van”, de azt is hozzáteszi: rendszer nélkül mindez esetleges marad.
– Fiatal rendezők, operatőrök, vágók időről időre feltűnnek, sokan már középiskolás projektekkel indulnak. Tehetség tehát bőséggel van, de nincs következetes tehetséggondozási rendszer, kevés a mentorálás, és nehéz hosszú távú pályát építeni helyben. A gond az, hogy az esetek 90 százalékában az érvényesül, aki Magyarországon fejezte be iskoláit, és ezek az emberek visszaáramlása ritka – mondta.
Szász Csongor ennél a kérdésnél több bizakodást enged meg, de azonnal hozzáteszi az intézményi háttér jelentőségét is.
– Az utánpótlás most talán jó úton halad. A „bekapcsolódáshoz” úgy vélem az egyéni útkeresések, a bátor kezdeményezések és megoldások a leginkább célravezetők. Természetesen az intézményi háttér jelenléte alapvető. A lényeg szerintem a fiatalok felelősségteljes képzése. Mert nemcsak azt kell tudnunk, hogy mit akarunk, és azt hogyan érhetjük el itt és most, hanem azt is, hogy a kitűzött célok reálisak-e, és valóban elérhetők-e számunkra. Ez pedig sohasem volt könnyű kérdés – fogalmazott.
Siflis Zoltán válasza ebben a pontban a generációk együttműködéséről szól. Nála a fiatalok kérdése nemcsak „utánpótlás”, hanem annak a feltétele, hogy egy közösség kulturális vitalitása fennmaradjon, és hogy a film valóban a társadalom tükre legyen.
– A társadalmi-kulturális változások generációkénti ábrázolása, feldolgozása nélkül nem lehet egy etnikai és kulturális közösség vitalitását fenntartani, megújítani. A filmművészetben is nagyon fontos a generációk együttműködése, és természetesen folyamatos szemléletbeli, tematikai, formanyelvi stb. ütközése is. Ekkor lesz a művészet, a filmművészet is tükre a társadalomnak – mondta.
A KÖZÖS KERET MEGTEREMTÉSE
A három megszólaló eltérő hangsúlyokkal, mégis ugyanarra a következtetésre jut: a vajdasági magyar mozgókép élő alkotói közeg, amely mögül hiányzik az a stabil háttér, amely a hagyományához és a jövőjéhez méltó lenne.
A vajdasági magyar film ma nem „jó filmek” hiányával küzd. Filmek születnek, témák vannak, alkotói energia létezik. Ami hiányzik, az az a keret, amelyben mindez nem elszigetelten, hanem egymásra épülve működhet. Archívum, képzés, láthatóság, szakmai hálózat és az ezt összefogó mindennapi munka nélkül a filmek könnyen eltűnnek a nyilvánosság peremén.
Dokumentumfilmesként számomra egyre világosabb, hogy a következő lépés nem pusztán új filmek elkészítése, hanem egy közös keret megteremtése. Egy olyan szakmai közegé, amely egyszerre foglalkozik az értékmentéssel, a jelen alkotóinak támogatásával, az oktatással és a nyilvánosság megteremtésével. Nem kész válaszként, nem végső megoldásként, hanem gondolkodási irányként arra a helyzetre, amelyet ezek a megszólalások pontosan és következetesen rajzoltak fel.
Nyitókép: Miskolci Rolland felvétele
