Az utolsó vérig

1972. Az úgynevezett „Véres vasárnapon” brit katonák lelőttek tizennégy civil tüntetőt az észak-írországi Derryben. Palesztin terroristák túszul ejtettek, majd meggyilkoltak tizenegy izraeli sportolót a müncheni nyári olimpián. Új szintre lépett a háború Vietnámban. Richard Nixon amerikai elnök pedig, kis túlzással, néhány újságcikknyire került a lemondástól, miután kitört a Watergate-botrányként elhíresült lehallgatási ügy. Még ugyanebben az évben az Első vér is „kifolyt”: megjelent ugyanis az akkor még pályakezdő kanadai író, David Morrell fent említett bemutatkozó regénye. A munkája akkora siker lett, hogy közel harminc nyelvre lefordították. A szerzőt elektronikus levélben értük utol. Exkluzív interjúban mesélt életéről, karrierjéről. Elmondta, hogy az említett elbeszélésére máig allegóriaként tekint. Olvasatában John Rambo – akin mély lelki nyomokat hagyott, amit Vietnámban átélt – a néplélek szimbóluma. A vele szemben álló rendőrfőnök vaskalapos, konzervatív jellem. Trautman ezredes pedig azt a rendszert képviseli, amely létrehozta, majd elpusztította a címszereplőt.

1982. A plázakapitalizmus hajnalán a filmvásznon is felbukkant Rambo karaktere. A celluloidon már hősies formára faragták, a kor követelményeinek megfelelően. A produkció volt a Carolco Pictures filmgyártó cég első nagy sikere. A magyar származású producer, Andrew G. Vajna óriásit kockáztatott, ám végül megütötte a főnyereményt. Persze mindez nem sikerült volna Sylvester Stallone nélkül, aki ezzel a vállalásával kikövezte az utat a későbbi modernkori akciómozik számára. A Carolco még két folytatást forgatott. A recept a második és a harmadik részben változatlan maradt: hősünk jön, lát és győz. Persze David Morrellnek más a véleménye.

Amikor megírta a First Blood, avagy az Első vér című munkáját, megteremtve John Rambo alakját, egészen más világban éltünk, teljesen eltérő felfogással. Véleménye szerint egy olyan hőstípusra, mint amilyent a filmben láttunk – és nem elsősorban a regénybeli változatra gondolok – ma is lenne igény? Ugyanis jellemzően sokkal érzékenyebbek és sértődékenyebbek az emberek. Emellett az értékrend és a prioritások is megváltoztak.

– Nemrég egy olyan filmszínházi fesztivált nyitottam meg, ahol a Rambo eredeti trilógiájának részeit vetítették. A First Blood, avagy az Első vér esetében teltház volt. Ezzel szemben a második és a harmadik részekre csak tizedannyian váltottak jegyet. Megkérdeztem azokat, akik mindhárom alkotást végigvárták, hogy szerintük miért volt ekkora létszámbeli különbség. Az elméletük szerint az első film egy poszttraumás stressz rendellenességben szenvedő, háborús veterán esettanulmánya, míg a későbbi folytatások szuperhőstörténetek, amelyekből hiányzik az a karakter-központúság, ami az első részben jelen van. Azt persze hozzá kell tennem, hogy nem minden elemét filmesítették meg a könyvemnek. Ám én ennek ellenére is úgy gondolom, hogy jól összerakták az alkotást, és egy rossz szavam sem lehet. Egyébként Kirk Douglast jelölték ki Trautman ezredes szerepére. Ő azonban azt szerette volna, hogy az alkotás úgy érjen véget, mint az én regényem, Rambo halálával. A vita arról, hogy melyik befejezés lenne a megfelelő, arra késztette, hogy visszalépjen anélkül, hogy kamerák elé állt volna. (A szerepet végül Richard Crenna játszotta el. A szerk. megj.) A regényem antihőse, az Első vér című film főszereplője a folytatásokban szuperhőssé vált. A háborús veterán traumatizált múltján kívül nem látok nagy különbséget, mondjuk a Rambo III és az olyan újabb akciómozik között, mint például a Balerina. Az akció mértéke ugyanaz. Ha az embereket nem zavarta a Balerina – csak hogy megemlítsek egy olyan munkát, amit mostanában láttam –, el sem tudom képzelni, hogy kit zavarna egy újabb Rambo-film, amelyről mellesleg azt pletykálják, hogy 2026-ban kezdik forgatni.

Önt az akcióregények és a feszültséggel teli történetek egyik legnagyobb szerzőjeként tartják számon. A már említett Első véren túl is számos műve jelent meg. Sokan próbálták utánozni. Mit gondol az efféle törekvésekről, a mai írókról és persze az olvasókról? Ezzel összefüggésben ön szerint mennyire van még létjogosultsága a nyomtatott könyveknek egy olyan világban, ahol szinte minden elérhető az interneten?

– Köszönöm a kedves dicséretet. Rájöttem, hogy amit esetleg e-könyvben olvasok, az nem igazán marad meg bennem. Pont ezért évek óta nem is töltöttem le e-könyvet. Egyszerűen így működik az agyam. Ugyanezért nem hallgatok hangoskönyveket sem. Úgy vagyok „bekábelezve”, hogy a nyomtatott formát értékeljem. Elismerem, hogy az e-könyveket vásárlók és a hangoskönyveket hallgatók száma nőtt a nyomtatott kiadványokat lapozókhoz képest, de még mindig rengeteg a klasszikus könyvek rajongója. A papíralapú formátum továbbra is egy legitim, lényeges médium. Sőt, ismerek olyanokat, akik az e-könyvekről visszatértek a klasszikus formára, mert valami mást akartak, mint a digitális élmény. Miután egész nap számítógépen írok, a legutolsó dolog, amit szeretnék, hogy digitálisan olvassak könyvet.

Ne feledjük el, hogy ön is az elején kezdte, ahogy mindenki más. Ám most, hogy szinte mindent elért, amit tollforgatóként csak lehet, ha visszamehetne az időben, milyen tanácsot adna fiatal, pályakezdő önmagának?

– Ennek kapcsán eszembe jutott még néhány gondolat. Írtam olyan regényvázlatokat, amelyek témái nem tetszettek a kiadóknak. Sosem bántam meg, hogy dolgoztam azokon a történeteken. A fejlődésem részei voltak. Számomra az írás az önfejlesztés és az önfelfedezés folyamata. Arról írok, amiről tanulni szeretnék – önmagamról és a könyveim hátteréről egyaránt. Nem tudom megkérdőjelezni a személyiségem azon rétegeit, amelyek az évek során bennem éltek. Én korábban is ezeket az alapelveket követtem, és ez volt mindaz, amit a fiatal szerzőknek is elmondtam. Azt vallom, hogy legyünk saját magunk első osztályú változatai, ne pedig egy másik tollforgató másodosztályú másolatai. Ne üldözzük a piacot, mert úgyis csak a hátát fogjuk látni. Járjunk el írói konferenciákra! Ismerkedjünk! Alakítsunk ki szakmai kapcsolatokat! Ha ellátogatunk egy szakmai tanácskozásra, és akár csak egyetlen olyan emberrel is találkozunk, aki tanácsot adhat vagy segíthet nekünk, már megérte ott lenni.

Levelezésünk során szóba került az első három Rambo-film producere, a magyar származású filmes szakember, a néhai Andrew G. Vajna. Vele kapcsolatban azt írta, hogy ő volt a „producerek producere”. Miben különbözött kollégáitól, mitől volt különleges?

– Azért tekintettem rá úgy, mint a producerek producerére, mert emberséges volt. A legtöbb gyártó ugyanis, amint megszerzi a forrásanyag megfilmesítési jogait, egyszerűen átlép az adott könyv szerzőjén. Az én esetemben Andy azt éreztette velem, hogy a csapat része vagyok. Gyakran felhívott, hogy megkérdezze, mit gondolok erről vagy arról a történetfejlesztési irányról, amelyet fontolgattak. Mindig rendelkezésre állt, hogy felkeressem az irodájában, valahányszor Los Angelesben jártam. Egyszer még el is vitt az otthonába, hogy megismerjem a családját. Sok más esetben az volt az érzésem, hogy a szerződés aláírását követően már a nevemre sem emlékeznek. Ezzel szemben vele a szakmai mellett baráti kapcsolatot is ápoltunk.