Karácsonykor különös csönd ereszkedik a városra. Mintha minden lassabban venne levegőt, a fények puhábban hunyorognának, és az emberek léptei is könnyebbé válnának az ünnep közeledtével. Otthon Soma, a kandúr, már napokkal december 24-e előtt érzi, hogy valami készülődik. Figyeli, hogy kerülnek elő a díszek a dobozokból, hogy emelkedik fel a fenyő, és különös a kíváncsisága akkor is, amikor a lakás megtelik a sütemények illatával. Üldögél a nappali közepén, kissé oldalra billentett fejjel, mintha mindezt ő szervezné, és elégedetten nyugtázná, hogy minden a helyén van. A karácsony nála nem program, sokkal inkább érzés: ilyenkor lassabban telik az idő, melegebb a lakás, és az ember keze gyakrabban simogat végig a szőrén. Délelőtt, mielőtt útnak indulnánk, Soma mindig végigjárja a szokásos körét: egyszer megkapirgálja a fotelt, aztán odadörgölőzik a fenyőhöz, belefúrja az orrát a gyantás levegőbe, majd egy jelentős pillantással rám néz, mintha azt mondaná: „Rendben, mehetünk. A házat átadtam a karácsonynak.”
Aztán indulás anyósomékhoz, Soma karácsonyi körútjának második állomására. Ott is várják már: a cicák, akikkel Soma minden alkalommal külön világot teremt magának. A találkozásuk olyan, mint egy újrajátszott ünnepi mese. A kicsik kíváncsian körbeszaglásszák, Soma pedig méltóságteljes lassúsággal engedi, hogy azonnal birtokba vegyék. Játszanak, henteregnek, néha vad ugrások, néha dorombolós ölelkezések sorjáznak. Egyszer csak hihetetlen béke telepedik rájuk: együtt esznek, együtt pihennek, Soma pedig jól fésült úriemberként viselkedik a tál felett – nem kapkod, nem morog, csak élvezi, hogy társasága van. Az ünnep ezen a ponton már teljesen átöleli: a ház illatai, a meleg, a halk beszélgetések, a fenyő sziluettje a sarokban... Szemei félig lehunyódnak, a teste elnehezül, és valamiféle különös karácsonyi álomba merül.
Következő nap továbbmegyünk anyámékhoz, ahol Soma az ünnepi asztal nem hivatalos, de mindenki által elismert középpontja. Amint belépünk, halkan toppan, odasétál a székhez, ahonnan a legjobb rálátása van a családra, majd letelepszik – mintha ő is készült volna erre a pillanatra. Anyám mosolyogva szokta mondani: „Nélküle nem is ünnep az ünnep.”
A főtt hús elosztásának rítusa már hagyomány. Apámé a sertés, Somáé a csirkefalatok – nincs vita, nincs kérdés, így alakult ki, így is marad, talán örökre. Amikor Soma megkapja a saját kis adagját, először csak megszagolja, aztán finoman majszolni kezdi, mint aki tudja, hogy ez különlegesség, ez a karácsony íze. A család halk nevetése, a tányérok csörrenése, a gyertyafény mozgása körülveszi őt. Látszik rajta, hogy élvezi, hogy érti, ez más, mint a többi nap.
Közben persze ott a fenyő, ami minden helyszínen mágnesként vonzza. De Soma sosem bántja – csak figyeli, körbejárja, egy-két ágat kedvesen megpöcköl, mintha azt mondaná: „Gyönyörű munka, emberek, szép lett idén is!”
Ahogy telik az este, és a házban egyre mélyül a csönd, Soma is lecsendesedik. Odamászik valamelyikünk ölébe, vagy a fenyő alatti szőnyegre kuporodik, és szinte látható, ahogy megnyugszik. A dorombolása ilyenkor alig hallható lassú rezgés – mintha ő is együtt lélegezne velünk az ünnep időtlenségében. Karácsonykor együtt vagyunk, nem sietünk sehová, nem rohanunk. Soma is érzi, hogy a világ egy rövid időre megáll. Hogy csak a meleg van, a fény, az illat, az emberek közelsége. És ő, a három helyen otthon levő kandúr, mindenhol megtalálja a maga puha sarkát – ahol játszhat, ahol ehet, ahol simogatják, ahol szeretik. Talán ezért is olyan szép vele a karácsony. Mert amikor Soma lehunyja a szemét, és elégedetten összegömbölyödik, mi is megpihenünk vele. És egy pillanatra tényleg úgy tűnik, mintha megállna az idő.
