Aki közelebbről is ismerhette, mondhatja, hogy valamiképpen nem „illik” a halál Gyulai Líviuszhoz, Luluhoz, hiszen ő maga volt a ma oly ritka, végtelen derű, jóakarat, a mesélő időtlen öregapánk, de a bohém, vidám, huncut kópé is, a körülötte pezsgő élettel és a rácsodálkozó – látó – tekintettel. A maga gyermeki tisztaságában.
Mellékletek
A világot immár több mint egy éve rettegésben tartja a koronavírus-pandémia. Bár az emberek többsége hitelt ad az orvosi tanácsoknak, betartja őket, beleértve az átoltást is a röpke egy év alatt kifejlesztett vakcinákkal, egy kis, de nagyon hangos csoport minden módot megragad a tömeges oltás elleni agitációban.
A Létünk 2020/3. számában tanulmányai három témakör köré épülnek.
Tavaly február végén esett el nem messze a tízemeletes háztól. Sosem történt vele ilyesmi, legfeljebb gyerekkorában meccseken, meg egyszer, amikor a vörös hajú, szeplős Tibike a folyosón tiszta szerelemből elbuktatta, ő meg fejbe vágta az uzsonnás dobozzal.
Hosszú ideig nagyon ragaszkodott hozzá, szinte anyjának tekintette, annyira szerette az öregasszonyt, a nagymamát. Nyomós oka volt rá, hiszen – miután meghaltak a szülei, és árván maradt – ő nevelte, senki más.
A sajtószövegekben gyakran közlünk adatokat, számokat; mondhatnánk, hogy arányítunk és mérünk. Csak nem mindig kellően pontosan, helyenként pongyolán.

