Halas Oszkár néven indultam el Elemérről, a főurak és földgázkutatók városából, a mártírt szülő faluból. Elegem volt mindenből, nyomorból, diktatúrából, az állandó lefojtottságból, tehetetlenségből, megpattantam hát Magyarországra. Nem ám valami koszlott menekülttáborba, huzatos irodákban papírok után kajtatva, alamizsnára várva, hanem egyenesen vállalkozótól vállalkozóig. Fiatal vagyok, erős vagyok, szaktudásom ugyan kevés, de van jogosítványom, és nagy bennem az akarat. Kocsit bármikor, bármilyet lopok. Rendben is volt minden, amikor azonban kiderült, hogy délvidéki vagyok, ráadásul munkavállalási engedélyem sincs, sajnálkozó tekinteteket maguk mögé zárva csukódtak be előttem az ajtók. Nem volt más választásom, mint még egy határon átsurranni. Ausztriában már okosabban cselekedtem, lett is hamarosan személyazonosságim – szegény Ernst Müller még ma is keresheti a 38-as villamoson –, s sorsom ekkor kezdett furcsa figurákat rajzolva ívelni: beálltam határőrnek. Gondoltam, két határon már átjutottam, rablóból lesz a legjobb pandúr, meg csak ezt a munkahelyet találtam. A vezetés liberális volt, sokkal lazább, mint odahaza vagy Magyarországon, nem sokat kérdeztek, nekem nem kellett bőven válaszolnom, elláttam a feladatom, hamarosan rajvezető lettem, a keresetemből vettem egy olcsó és persze használt kocsit, hogy a 24 órás szolgálatot követő 48 órás pihenőre már a sárga Citroënemmel utazhassak a közeli városkába. Életem kezdett szépen alakulni, amíg a határszakasz-parancsok lánya belém nem szerelmesedett. Mézescsuporban éreztem magam, de csak nagyon rövid ideig. A parancsnok nemcsak a szolgálattól és a határőrházból, hanem a város közeléből is eltanácsolt. Szót fogadtam neki, nem szerettem volna, ha komoly szándékot sejtve udvarlásom mögött alaposabban érdeklődött volna kilétem felől.
Eladtam a Citroënt, fogtam a holmim, és irány Franciaország! Persze most se legálisan, a lopott igazolvánnyal nem mertem útlevélért fordulni. Párizsig meg se álltam. Ott béreltem magamnak egy kis szobát, nem volt rossz hely, vettem egy ugyanolyan sárga kocsit, mint Ausztriában volt, és nekiláttam munkát keresni. Múltak a napok, múltak a hetek, fogyott a megtakarított pénzem, munka sehol, itt-ott egy hajnali kirakodás, megpróbáltam taxizni, rám se nézett senki, a „hivatásosak” meg azonnal rendőrért kiáltottak, ha föltűntem az állomások környékén. Annyira legatyásodtam, hogy kénytelen voltam fölmondani az albérletemet. Először estem kétségbe életemben: nincs hová mennem, nincs hol aludnom, nincs senki, akinek mindezt elmondhatom, holnap szégyenszemre odaállhatok az ingyenkonyha előtt kígyózó sor végére… Úgy gondoltam, éjszakára meghúzom magam a Sacre Cour-templomban, az éjjel-nappal elég forgalmas, senkinek se tűnik föl majd a padban bóbiskoló alak. El is szunnyadtam, de a szívemet szorító keserűség nem hozott huzamosabb álmot. Arra riadtam föl, hogy már nincs mellettem a kézitáskám. A templomban karácsony hajnalán ellopták a hamis papírjaimat is, semmim se maradt. Valóban semmim, mert amikor kábultan, elkeseredve, dühösen kitámolyogtam a templomból, a kocsimnak is hűlt helyét találtam. Elfeketedett előttem Párizs minden fénye, a szeretet ünnepének dicsősége, mindössze egyetlen lámpa világított, szemben a Sacre Cour-székesegyházzal, a végtelen komor falon. A város másik éjjel-nappal nyitva tartó intézményének a bejárata volt, a légió toborzóirodájáé. Bizonyára ragyogott a város díszkivilágítása, ám én csupán ezt a fényt láttam.
Nem gondolkodtam, üres volt a fejem, akárcsak a zsebem, nem akartam élni, de valaminek történnie kellett, minden bizonnyal féleszméletlenül nyitottam be az ajtón, s amikor az ügyeletes altiszt a nevem iránt érdeklődött, azt válaszoltam neki, Paul. Paul Csomor.
Erről azonban nem kívánok mesélni neked. A légió volt az egyetlen hely, ahonnét nem léptem meg, becsülettel szolgáltam, tisztességgel, tisztességes zsolddal leszereltem, de Franciaországot, Európát többé nem akartam látni. Így kerültem Amerikába. S mégis Európa lett a végzetem. Két évtizeddel később újra Párizsban találtam magam, és a karácsony éjszakáját ismét a Szent Szív-székesegyház padsorában bóbiskoltam át. Kabátom gázolajszagú volt, el is kábított a bűze, annyit tapasztaltam mindössze, hogy mellém ült egy magas, rőt szakállú, vállára lógó hajú alak, aki nyomban az előző padsor támlájára hajtotta fejét, és elszenderedett, miként én is. Reggel csupán egy kopott válltáskát találtam a helyén, benne egy érvénytelen, Halas Oszkár névre kiállított útlevéllel. Ám ekkor már engem Csomor Pálnak hívtak, aki kalandjait előled elhallgatva megváltotta az egykori hazája fővárosába szóló jegyet, és az elhagyott válltáskában talált Szent Kristóf-medált nyakába fűzve várta a csatlakozást. Később kiderült, hiába, ám akkor már minden este bejártunk a rőtszakállú barátommal a székesegyházba, és visszaadtuk az álmodók álmait.
E levelem is álmodban kézbesítem, áldott karácsonyt kívánva. És vigyázz mindarra, amit el nem lophat tőled senki! Önmagadra!
