A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata ma, azaz szombaton mutatja be a Martin McDonagh darabja alapján, Vidovszky György rendezésében készült Vaknyugat című előadást. A repríze hétfőn lesz, a közönség pedig az évadzárás előtt, június másodikán és harmadikán tekintheti meg a produkciót. Mivel kamara előadásról van szó, érdemes időben helyet foglalni. A szereplők: Hajdú Tamás, Ricz Ármin, Magyar Zsófia és Csernik Árpád.
Vidovszky György rendező, drámapedagógus és tanár nem ismeretlen a vajdasági színházkedvelőknek. Korábban az Újvidéki Színházban rendezett, tavaly a Zentai Magyar Kamaraszínházban. Budapesten született, de már jó ideje Dublinban él és dolgozik. Sokszor a magyar és az ír főváros közt ingázik. A premier kapcsán zajlott beszélgetésünk során szó volt egy kicsit a színházról, és egy kicsit az írekről is. Martin McDonagh Oscar-díjas és Golden Globe-díjas drámaíró, filmrendező, forgatókönyvíró és producer. A Vaknyugat című darabot 1997-ben írta meg, a kétezres években pedig inkább a filmezés felé fordult. Ő írta és rendezte az Erőszakik, A hét pszichopata és a si-cu, a Három óriásplakát Ebbing határában és A sziget szellemei című filmeket.
– Angol szerzőről van szó, aki ír származású. Több darabot írt, amik Nyugat-Írországban játszódnak. Mondhatni a világ végén, mert onnan már csak az óceán látszik. Olyan területekre helyezi a történeteit, ahol az emberek nem igazán találkoznak egymással, mert nagyobb távolságra élnek egymástól. Emiatt elárvultak és magányosak, még ha ennek nincsenek is tudatában. Ezek az eltorzult létet bemutató, fekete humorú alkotások minden bizonnyal azért lettek népszerűek Európa-szerte, mert nem csak az írekről szólnak. Sok ember eszmélhet rá a saját nyomorúságára a szövegek hallatán. Ugyanakkor viszont a szerző mindehhez remek érzékkel nyúl és műfaji bravúrokkal operál. A mi feladatunk, hogy ezt jól oldjuk meg a színpadon.
Milyen az ír humor? Mennyire hasonlít az angolhoz?
– Nehéz megmondani, hogy valójában milyen az ír humor. Bizonyos szempontból hasonlít az angolhoz. Ebben az esetben azért is, mert a szerző ír származású, mégis angol. Egyébként furcsamód épp Írországban nem viszik színre a darabjait, különösen ezeket. Az írek érzékenysége visszautasítja, mert úgy tartják sztereotípiákat tartalmaznak, ők nem ilyenek. Ebben természetesen sok igazság van, elképzelt vagy eltúlzott helyzetekről van szó. Ilyen értelemben ez a humor nem is igazán ír humor. Inkább úgymond angol szemüvegen keresztül láttatott, Írországba helyezett történetekről beszélhetünk. A szerző műveit a nézők talán azokból a filmekből ismerik, amikre díjakat kapott. Azok is némileg extrémek, érződik bennük a szomorúság és a magány, mindez viszont a rettentő erős humorral és az ügyes verbalitással társul.
Hogyan zajlottak a próbák? Milyen volt együtt dolgozni a szabadkai színészekkel?
– Kevés időnk volt az előadás elkészítésére, hogy még beleférjünk ebbe az évadba, de mindenki nagyon motivált és szorgalmas volt, ezért gyorsan tudtunk haladni. Öröm itt lenni. A színészek kiválóak és ez nagyon fontos egy ilyen darabnál. Ez az előadás ugyanis erőteljesen épít a színészi játékra. Óriási feladat volt ez ennek a négy színésznek, mindenkit igénybe vett, mert irtózatos szövegmennyiséget kellett megtanulniuk. A történetünk lényegében véve egy szobában játszódik és egy testvérpár harcáról szól. Fenntartani a figyelmet, az egyik fő feladatunk.
Írországban él és dolgozik, okot adott ez arra, hogy ír darabot állítson színpadra?
– Az új művészeti vezető, Kovács Nemes Andor kért fel rá, de meglehet, hogy ez is számított. Abban biztosan a segítségemre volt, hogy jártam azokon a helyszíneken, ahol a szerző darabjai játszódnak, és talán pontosabban tudom, hogyan kell kiejteni a darabban említett helységek neveit. Nem jöttem üres kézzel. Tárgyakat hoztam Írországból mutatóba, amik megjelennek az eredeti darabban. Ezeknek kellett megtalálnunk az itteni megfelelőit, a kellékbeszerzés okán, hiszen a mi előadásunk mégiscsak az itteni közönséghez szól. Nem olyan produkciót gondoltunk készíteni, amivel bemutatjuk Írországot. Az előadásnak itt és most kell szólnia a szabadkai közönséghez. Írországról annyi utalás maradt meg, amennyi szükséges.
Szerbiában igencsak népszerű az ír kultúra, az ír zene. A kávézókban a Szent Patrik-napot is rendszeresen megünneplik. Valójában milyenek az ír emberek?
– Az írek népszerűek Európában, talán csak Angliában nem azok. Lenyűgöző, hogy a pubkultúrájuk is mennyire erős. A mai időkben is rendszeresen járnak pubokba az emberek, de nem azért, hogy lerészegedjenek, hanem a beszélgetés miatt. Ez jellemző a kisebb és a nagyobb településekre is. Az ember szinte nem is tud úgy betérni egy pubba, hogy néhány percen belül valaki meg ne szólítsa, és elegyedne vele beszélgetésbe. És ezek valóban eszmecserék, nem monologizálások, hogy valaki csak kiönti a lelkét, mert olyan állapotban van. Nem ritkán hosszú és mély beszélgetések alakulnak ki, ami nem azt jelenti, hogy egy életre szóló barátságot kell kötni a másikkal. Az, hogy az írek a kommunikációban élnek és ennyire barátságosak, furcsa lehet, különösen így Kelet-Európából érkezve. Mi sokkal zárkózottabbak vagyunk. Sokkal több bennünk a gyanakvás, ha valaki hozzánk szól. Különösen a városokban. Az íreknél ez nincs. Óriási szemléletváltást igényelt tőlem, hogy ezt elfogadjam és minden rossz érzésemet félretegyem.
Milyen az ír színházi élet?
– Messze elmarad a mi kontinentális színházi hagyományainktól. Az íreknél ez egy marginális művészeti ág. Talán azért, mert alapvetően az angolok kultúrájához tartozott, és nem épült be kellőképp az ír kultúrába. A rendszer is teljesen más. Írországban egyetlen színháznak van épülete. De annak sincs társulata. Az előadások nagyrészt – magyarországi szóhasználattal élve – független társulatok révén jönnek létre. A színházak csak befogadó épületek, amiket a társulatok bérelnek ki. Ilyen értelemben nincs repertoárszínház és nincsenek repertoáron tartott előadások. A produkciók rövid ideig láthatók, és utána örökre eltűnnek, még akkor is, ha nagyon népszerűek. Jóval kevesebben is járnak színházba. Akad néhány érdekes, izgalmas és színvonalas színházi alkotó, de nem nagy a verseny. Az angolszász közegből fakadva, az ír közönség is sokkal inkább a jól elmondott szöveget részesíti előnyben, mintsem a vizualitást. Ilyen tekintetben a Vaknyugat egy tipikus angolszász dráma, ami az ottani nézőknek tökéletesen megfelel. Ha a színészek szellemesek, és jól konstruált szöveget mondanak a színpadon, az ott elég is a jó színházhoz. Az európai vagy kelet-európai színházi kultúra ezen bőven túllép. Rendeztem már Írországban is, de főleg tanítok, amiben az akcentusom is növeli a hitelességem. Úgy vannak vele, ha Kelet-Európából jövök, biztosan nagyon értek a színházhoz.
Nyitókép: Vidovszky György a színház próbatermében (Lukács Melinda felvétele)
