Ágyas Ádám nemrég óta a Kosztolányi Dezső Színház színésze. A fiatal művészt eddigi pályájáról és terveiről faggattuk.
Újvidéken a Művészeti Akadémián végeztél, milyen volt az ott töltött négy éved? Milyen tapasztalatokat, technikát vagy tanácsot sajátítottál el?
– Nem mondanám egyszerű négy évnek, ami valamilyen szinten még mindig tart, most vagyok mesterszakon. Ez a négy év alapképzés pszichikailag és fizikailag is szépen tudott minket formálni. Az első és második év mondhatni kissé lecsupaszította a személyiségünket. Itt arra gondolok, hogy a tanárok igyekeztek sarkallni és ösztönözni minket arra, hogy különböző gyakorlatokon keresztül a gátlásainkat legyőzzük. Különféle metódusban dolgoztunk, különféle technikákat sajátítottunk el, és egyre inkább belemélyedtünk a tantárgyak rejtelmeibe. Az elmúlt négy év alatt fizikailag és pszichikailag is le voltunk terhelve, de viszont mindez szükséges volt ahhoz, hogy negyedik végén egy olyan „nyersanyagként” jöjjünk ki az akadémiáról, amivel tudnak majd dolgozni különböző rendezők. Nagyon sokszor elmondták nekünk a tanárok, hogy ezt a szakmát, mesterséget nem lehet tanítani. Tehát ők inkább terelni akartak minket a jó irányba, akárcsak az útjelző táblák, persze mindvégig csak rajtunk múlt az, hogy milyen irányba is tudunk fejlődni.
Tavaly csatlakoztál a KDSZ társulatához, mikor és hogyan történt ez?
– A szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumba jártam, és akkoriban Kucsov Borisszal dolgoztunk együtt a drámaszakkörben, Borisznál kezdtem, és általa kezdtem belekóstolni így valamilyen szinten ebbe az egész világba. Középiskolás koromban egyre jobban elkezdett érdekelni a KDSZ, hogy ott milyen előadások vannak, elkezdtem járni és eleinte nyilván nehezen tudtam megérteni, hogy itt mi is folyik, egy klasszikus népszínházas előadás után az embernek nem egyszerű feltalálnia magát a KDSZ-es produkciók világában. A repertoáron szereplő előadások közül így szépen lassan mindegyiket megnéztem, és kialakult bennem egy folytonosság, a rendszeres színházba járás. Előtte a Szabadkai Népszínházban is sok előadást megnéztem, de valahogy elkezdtem az otthonomnak érezni a KDSZ-t. Amikor elkerültem az akadémiára, nem mondom, hogy titkoltam volna ezt a vágyamat, de nem beszéltem róla sokat, persze amikor rákérdeztek, akkor mondtam, hogy ez a fő irányvonal, de nem mertem úgy igazán, bátran kimondani, hogy a KDSZ-be szeretnék kerülni színésznek. Tavaly, amikor több helyen is pozíciócserék voltak a színházakban, akkor egy picit elkezdtem érezni egy esélyt, hogy talán megüresedik egy hely, és talán arra pályázhatnék. Tavaly március tizedikén írtam alá a szerződésemet a KDSZ-ben, miután Mészáros Gábor felkeresett, beszélgettünk és egyértelműen mondtam, hogy persze. A gimis időszakom adott egy útvonalat, és ezt az útvonalat igyekeztem követni és most itt vagyok, élvezem és egyre inkább kezdek beleszokni, most érzem azt, hogy kezdek megérkezni.
Mit érzel a színpadon? Hogyan látod a világot, amikor a reflektorfényben állsz?
– Ez nagyon sok mindentől függ, nyilván hogy milyen műfajú az előadás, de ha komédiát, ha tragédiát játszunk, egy erős bizsergető érzést érzek, ami egyszerűen megérződik, amikor egy kollégával egymás szemébe néztek és megszületik valami. Olyan közeg, olyan atmoszféra születik meg akkor, hogy úgy érzed, mindez nem is a színpadon, hanem egy teljesen másik helyen történik. Úgy tudunk egymásra nézni, hogy nem a színészt látjuk, hanem tényleg a karaktert. Ott érzem azt, hogy nagyon koncentráltak vagyunk, nagyon benne vagyunk abban, amit csinálunk. Vannak ugyan másodpercek, amikor kizökkenünk valami miatt, de megszületnek ezek a pillanatok két vagy három ember között, és ez egy annyira felemelő érzés mert akkor érzed meg azt, ami miatt megéri ezt csinálni. És ha egy interaktívabb előadás van, ahol kifelé nézek a nézőközönségre, ott ugyanúgy létrejöhet ez az érzés. Emiatt csináljuk elsősorban: hogy magunkra és egymásra is hassunk a színpadon, illetve – ami nagyon fontos – a közönségre. Nagyon jó olyan karaktert játszani, aki nem te vagy, de valahol mégis te vagy, mert valahol mélyen mindenféle emberi tulajdonság, karakter benned van. A mindennapi életben sokszor nem adódik lehetőség, hogy megmutasd egy másik oldaladat, ha a színházban egy olyan karaktert kell megjeleníteni, aki mondjuk nagyon gonosz, és benned is megvan egy kis rejtett gonoszság, akkor a színpadon ezt kiélheted, és ez mindenkiben megvan. Aki azt mondja, hogy nincs, az hazudik. Egyszerűen: felszabadulás, bizsergetés és a tömör pillanatok, nagyjából ezt tudja előidézni a színpad.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– A személyiségemen és magamon szeretnék dolgozni, kicsit egyenesbe jönni, emellett elég sok dolgunk van a KDSZ-ben, most is egy jó és kemény próbafolyamatban vagyunk benne, március elsején és másodikán lesz az Árpád-ház bemutatója Keszég László rendezésében. Eközben szeptemberig el kell készítenem a monodrámát, mert mesterszakon ez a fő feladat. Úgyhogy van itt tennivaló bőven, egyelőre nem nagyon gondolkozom azon, hogy mi lesz három-négy év múlva, vannak dolgok, amik megindultak, vannak utak, amiknek úgymond az elején járok. Az elkövetkező egy évre úgy érzem, eléggé be vagyok ahhoz táblázva, hogy ne nagyon gondolkozzam a jövőn.
Egy spontán vagy inkább egy előre tervező embernek tartod magad?
– Egyik életszakaszomban sem gondolkodtam nagyon a jövőről, tehát valahogy mindig mentem a flow-val, kicsit ilyen carpe diem érzésem volt mindig, igazából élveztem az itt és most pillanatot. Nem rossz elgondolkodni a jövőn, felállítani valamilyen szintű lehetőségeket, kitűzni egy célt, ami előttünk van, de úgy gondolom, hogy nem kell annyira túlgondolni és nem kell rágörcsölni. Ebből a szempontból nem változtam, jelen pillanatban is azt érzem, hogy nem idegeskedem.
Ha nem színészet, akkor mi?
– A médiaszak is benne volt a pakliban, illetve, hogy nyelvekkel foglalkozzam, mert a gimiben is német szakra jártam. Akkor még azt hittem, hogy a média az álommunkám, imádtam kommentálni, otthon felkapcsoltam az Xbox-ot, játszottam a FIFA-t, levettem a kommentátor hangját és ordibáltam a nappaliban, persze amikor senki sem volt otthon. Nekem volt egy komfortos kis álmom, hogy a Kosztolányi gimi után médiaszak, aztán újságíró, sportriporter, nagyon szeretem a focit, óriási foci és forma1 rajongó vagyok. Ám mindig is az életem része volt a művészet, és a gimnáziumban eltöltött négy év rámutatott arra, hogy akkor tényleg a színészet az, amit keresek.
Mennyire fontos a zene az életedben?
– Úgy tekintek a különböző művészeti ágakra, mint egy nagy családra, a színház pedig egy hely ahol ez a család összejöhet. Ennek az ideológiának a nyomán kezdtem el újra zenével foglalkozni, megláttam ennek a szépségét, mert oké, hogy színészkedünk, de mennyire jó emellett olyan művészeti ágakkal foglalkozni, amelyek ugyanúgy kamatoztathatóak a színházban. Nagyon örülök annak, hogy újra megtalált a zene, elkezdtem Sziveri János verseit megzenésíteni, összejött egy kis csapat, van egy zenekarunk, ami még gyerekcipőben jár, de nagyon motiváltak vagyunk, és nagyon szeretnénk ezt csinálni. Nagyon fontos nekem a zene, amikor csak időm engedi, szeretném fejleszteni magam mind technikailag, mind a fantáziámat, érzem azt a képességet, amit nem lehet tanulni, viszont nagyon sok minden ott van még, amit lehet tanulni, és kell is ahhoz, hogy érvényesülni tudjak ebben a rétegben is. A zenében egy-egy dallam sokkal többet el tud mondani, mint egy mondat, egy jól eltalált dallammal az érzelmek széles, skáláját szépen ki lehet fejezni, amiről úgy gondolom, csodálatos.
Ki a példaképed?
– Jelen pillanatban több okból is Pálfi Ervin a példaképem. Elsősorban amiatt, hogy milyen színész, hogy milyen zeneszerző, és amiatt, hogy milyen profi hozzáállása van az egészhez. Az utóbbi egy évben alkalmam volt vele, mint rendezővel és mint színész partnerrel is dolgozni, ez egy nagyon fura állapot. A Félelem és reszketés Szabadkán című előadásban szinte végig közös jeleneteink vannak, és nagyon jó érzés volt. A Szutyok című előadás, amit a Művészeti Akadémián vele csináltunk, a legprecízebb próbafolyamat volt az ott töltött négy év alatt, szerintem az volt az a próbafolyamat, ahol a legtöbbet kaptuk színészileg. Voltak még érdekes próbák, és nem akarom ezeket alárendelni, de a Szutyok volt az, ahol mindenkiből, az egész osztályból ki lett hozva a maximum. Ervin ott is nagyon sokat nőtt a szememben, mint pedagógus és most pedig mint színész partner.
Milyen szerepekben érzed jól magad?
– Olyan stádiumban vagyok, amikor már nem szívesen mondok magamról olyat, hogy melyik szerepben érzem jól magam, vagy melyikben nem. Amikor még nem álltam ehhez felnőttesebb fejjel, akkor azt mondtam, hogy „igen, a komédia”, de ezt most már nem tudnám igazából határozottan kijelenteni. Meg kell tanulnunk egy olyan fajta univerzalitást, olyan sokszínűséget, hogy tényleg egy olyan „nyersanyag” legyünk, akik minden műfajban tudnak működni. Tisztában vagyok vele, hogy a megjelenésem karakterisztikusabb képet hordoz magában, ebből kifolyólag talán jobban állnak nekem a komikus szerepek és ez a műfaj, viszont ezt igyekszem magamról, amennyire lehet, levetkőzni. Most a legnagyobb feladatomnak azt érzem, hogy megtanuljam, hogyan működhetek minden műfajban, mert ha nagyon megszeretek valamit, akkor nagy a valószínűsége, hogy karakterszínésszé válok. Vannak színészek, akiknek jól áll, és sokan tudnak felépíteni ebből egy karriert, én univerzálisabb és rugalmasabb szeretnék lenni.
Mit üzennél a jövőbeli önmagadnak?
– Fenéken billenteném a jövőbeli önmagam, hogy ne mélázzon a múlton, inkább előre nézve próbáljon meg haladni a pályán. Ha megcsinálok valamit, akár rossz, akár jó, tanulok belőle, leteszem és megyek tovább, ezt kellene megtanulnom, saját magam és a fejlődésem érdekében. Ezt üzenném magamnak.
Nyitókép: Ágyas Ádám a Félelem és reszketés Szabadkán című előadásban / Molnár Edvárd felvétele
