Az idei volt az ötödik Desiré Central Station a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház szervezésében. Az eddigi legrövidebb fesztivál alatt – csak hatnapos volt – tizenhárom előadást nézhettünk meg, főként az ex-YU régióból, illetve Magyarországról és Romániából. Annak ellenére, hogy a komoly pénzhiány miatt szűkülni látszik az előadók köre, szerencsére a fesztiválszervezők inkább úgy döntöttek, hogy egy rövidebb, de minőségében még helytálló fesztivált hozzanak össze, mint egy elnyújtott, lötyögős, lanyha seregszemlét (ami egyre inkább jellemzi a hazai fesztiválok többségét). Ilyen szempontból a DCS továbbra is – ha foggal-körömmel is – tartja magát ahhoz, amitől eddig is értékes volt: a színház szeretetéhez1. Ehhez pedig jó előadások kellenek, amelyek az emberrel foglalkoznak, őt helyezik a középpontba, minden szenvedésével, kétségbeesésével együtt. Nem akarok kitérni minden egyes előadásra, csak a rendhagyóbbakra, amelyek a maguk módján talán a legbehatóbban merültek el az ember tanulmányozásában2.
55+ évesek, több, mint harmincan, a zágrábi Montažstroj produkciójában, lehetőséget kapnak arra, hogy korukhoz arányos másodpercekben mondjanak valamit önmagukról, valami olyat, amitől emberként tekinthetünk rájuk, mert emberek ők, akik még élnek, dolgoztak/nak/nának, szavaznak, részei a társadalmunknak, csak talán nem vesszük már eléggé észre őket. Van történelmük is, voltak tévedéseik is, melyeknek ma mi is szenvedjük a következményeit (ezért jogosan útáljuk őket). Mégsem beszélgetünk el velük, nem létezik dialógus, pedig egy idő után az jut eszünkbe, miért ők kapnak lehetőséget arra, hogy beszéljenek? Felettük már úgyis elmúlt az élet, ami maradt, azt kibírják, „előttem viszont még itt áll, s nem tudok vele mit kezdeni...” Éppen ez a felismerés az előadás igazi értéke: azzal, hogy valódi személyeket (nem színészeket) állít ki a színpadra, akik elmondhatnak magukról valamit, szembesíti a közönséget a jelennel. Nemcsak egy fikció szemlélői vagyunk, hanem ezt a fikciót mi magunk is építjük, saját döntéseinkkel, s ezek következményeivel, s mindez menthetetlenül visszafordíthatatlan. Az 55+ nem a színpadra állított korosztályt ébreszti önmagára, hanem az „55-”-t: vigyázz, mit gondolsz, miben hiszel, mit teszel ma, amíg teheted, mert utána már csak az marad, hogy valaki színpadra állít, és be kell vallanod mindenki előtt, tévedtél...
Teljesen más irányból közelíti meg az emberi fájdalmat a Rekviem a szervekért – bűnbánat előadásával a szintén zágrábi Hotel Bulić színház. Három előadó, egy zenész (Damir Martinović Mrle, a rijekai Let 3 basszusgitárosa), egy táncos (Ivana Jozić, a belga Jan Fabre társulatának tagja) és egy színész/rendező (Senka Bulić). Amit magukkal hoznak, az mindegyikük saját világa, az, amit eddig a pillanatig létrehoztak és amit a színpadon szétrombolnak. A pusztítás folyamatában eszközként felhasználhatják tudásukat, tapasztalatukat, de csak a cél eléréséhez, a teljes megsemmisüléshez; mert színpadi munkájukat és teljesítményüket (mely jelentős) csak akkor értékelhetjük annak valóságában, amennyiben az a nem-lét felé irányul; ki kell, hogy dobják mindazt, ami az emberi társadalomban való életben testükben, a szerveikben elraktározódott, elmérgesedett és megrothadt. Csak így válhatnak szabaddá, csak így lehetnek képesek az alkotásra, az új létrehozására, ami azután, egyféle „ördögűzésen“ keresztül megtisztítja azt is, aki csak ártatlan szemlélőként érkezett. Artaud testi szenvedése, mely egész életén át kísér(tet)te, amely megbilincselte és megakadályozta a „normális” mindennapi életben zsigerekig hatolóan válik láthatóvá, hallhatóvá (!) és érezhetővé a Rekviemben, amely az ő szövegei felhasználásával készült (így folytatva a tavalyi Desirén látott Végezni az isteni ítélettel-t, egy Artaud-inspirálta trilógia második részeként). Ettől a szenvedést hordozó bőrdoboztól csak úgy szabadulhatunk meg, ha belemegyünk a legapróbb részletekbe is, ha halljuk a vér halk csörgését az erekben, a levegő hörgését a légutakban, a csontok ropogását és a gyomor gurgulázását. Ezt a technika lehetővé is teszi: testük különböző pontjaira erősített mikrofonok felveszik a mozgó, üvöltő, nyugtalan hangokat, melyeket egy program digitális jelekké alakít, s ezekkel a jelekkel azt tesz a színpadon a zenész, amit akar; őrjítő, fel- és megrázó hangokká alakítja őket, melyek állandó, kaotikus jelenlétükkel zavart keltenek, elidegenítenek, elszemélytelenítenek. Artaud szavait sokszor nem tudjuk kivenni tisztán a zajkavalkádból, de nem is az egyes mondatok megértésén van itt a hangsúly, hanem egy olyan személy felépítésén, aki akkor lesz teljes, amikor eltűnik. Eltűnik, hogy soha többé ne feledhessük el...
A ljubljanai Via Negativa előadásaiban a rendező, Bojan Jablanovec ember iránti őszinte érdeklődése és szeretete érződik. Az érdeklődés nem szentimentális. A szeretet nem érzelgős. Csupasz, kemény, könyörtelen. Önzőnek is tűnhet. Hiányzik belőle az, amit gondolkodás nélkül, megszokásból szeretetnek szoktunk nevezni. Hiányzik belőle a felületesség. Többször hallottam (főleg szakmai körökben) olyan megjegyzéseket, hogy nem elég mély, nem mutat kerek egészet, csak rájátszik egy hatásra (például MandićStroj-jal kapcsolatban a színész alakításaira, vagy a Helyes útonban a végtelenre vett ismétlésére ugyanannak a meg nem történő koncertnek). Nem így van. Igaz, hogy a fesztiválon szereplő mindhárom előadásban egy-egy színpadi eseményt többszörösen körbetáncolva, szinte már az unalomig fokozva fedi fel egy emberi sors, vagy személyiség apró részleteit, de ez a fajta hozzáállás szándékoltan a teljesség igénye nélküli, nem kerek egész. Megmutat egy részletet, s olyan mélységeibe ránt magával, ahová önszántunkból sohasem merészkednénk. A MandićStroj esetében Marko Mandić 1996 és 2010 közötti alakításainak részleteit nézhetjük végig: a szerepek gyorsan váltakoznak, a színész néha kiszól a közönségnek, de legtöbbször mire azt gondolnánk hozzánk szólt, látjuk, ez csak egy másik szerep, majd egy újabb, és még egy, és már szeretnénk, hogy vége legyen, de nem, még mindig van szerep, amit eljátszhat, amit el fog játszani, kortárs vagy klasszikus dráma, performansz, csak legyen, néha úgy tűnik, ismétlődnek a figurák, és akkor mi van? Ugyanaz az ember játssza őket, ugyanannak az embernek kell átalakulnia minden nap, pontosan, gyorsan, és újra és újra – munkája akár egy gépé (stroj), egy játszógépé, egy átalakulógépé, egy gépé, amely soha nem találja meg ki is valójában, talán csak egy kartonlap mögé rejtett pillanat erejéig... A Fékben a görkorcsolya metaforaként szerepel, segítségével megpendítik a nemek közti viszonyok valamint a másság kérdését is. Ugyanakkor a görkorcsolya nem metafora, hanem egy sporteszköz, amelyet a performer használ. Egy órán keresztül veszélyes tempóban köröz a nézők által formált körben, miközben azokról a hatásokról és változásokról beszél, amelyek kialakították azt a személyt, aki most előttünk gurul. Mindezt testi épsége tényleges kockáztatásával, amitől nem csak történet szintjén fogjuk fel, amiről beszél, hanem át is érezzük, hiteles eseményként. A fiú, aki egy szál rózsaszín tüllszoknyában először talán tenyérbemászó provokátornak tűnik, anélkül, hogy egy percre megállna, azokról a lépésekről beszél, amelyek elvezették oda, hogy nyíltan, előttünk vallomást tegyen arról, ki is valójában.
Az az egyszerűség, amely a Fék kifejező erejének titka, sokszor a banalitással határos, de mindig ügyesen eltáncol mellőle, Haris Pašović előadásában (Mujo, Suljo és Fata a spektákulum társadalmában, East West Centar, Sarajevo/BNP, Zenica) viszont belesüllyedünk a banalitásba, elmerülünk benne, s az előadás elejétől a végéig benne maradunk. Minden szinten. A szöveg szintjén. A viccek szintjén. A zene szintjén. A videók szintjén. Az előadás minden eleme arra hivatott, hogy bemutassa mennyire rossz az élet Boszniában, hogy szánalmat vagy együttérzést, vagy dühöt ébresszen. Hatását pedig eléri. A fesztivál legszomorúbb előadása volt ez, s nem csak azért, mert sajnáljuk a háborúban legrosszabbul járt szomszédainkat. Magunkra ismerünk, s gondjaink banálisnak tűnnek hirtelen. S annak is kell, hogy tűnjenek, hiszen az előadásban a kifejezőeszközök minden formáját bevetik a hatás elérésére. Hogy azt hidd, amit mondanak. Hogy azt érezd, amit akarnak. Ez a lényege a spektákulum társadalmának, melyet Guy Debord a hatvanas illetve nyolcvanas évek végén megjelent két könyvében precízen le is ír3. Ennek filozófiai elemzésébe nem érdemes belefogni, de érdekes lenne egyik gondolatának kulcsában elgondolkodni erről az előadásról: az információ, amely a spektákulumban eljut hozzánk, semmilyen valódi fontossággal sem bír, hiszen csak arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet arról, ami valójában történik...
Az I Am Desiré alcím széles palástja alatt különböző előadások fértek meg egymás mellett, az említetteken kívül: Az ember komédiája (Kosztolányi Dezső Színház), W.S.: Hamlet (Színház és Filmművészeti Egyetem, Budapest), Békeidő (Csíky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár), Wilhelm-dalok (Jel Színház, Magyarkanizsa), Város (Bitef Dance Company, Belgrád), Rudolf Hess tízparancsolata (Aradi Kamaraszínház), Koštana (Szabadkai Népszínház Szerb Társulata). A (nem csak) szabadkai közönség ismét kapott egy izgalmas metszetet olyan előadásokból, amelyek legalább néhány napra kimozdítanak a mindennapokból, elgondolkodtatnak, vagy felráznak, mindenesetre nem hagyják, hogy megmaradjunk a valóság által ránk kényszerített tehetetlenségben. Egy jó fesztivál olyan, mint egy élő szervezet. Emberekről szól, emberektől, embereknek. Nem érdekek játéka, szívességekkel való kereskedés. Fel kell hát ismerni értékességét és megfelelően kell támogatni. Hogy legyen. Nekünk.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
