Balázs Attila író ritka vendég Újvidéken. Viszont a MaFest kulturális fesztivál helyszínén rá várakozó televíziós kamerák, diktafonnal ácsorgó újságírók karéja csupán a néhanapi látogatással nem magyarázható. Az Újvidékről pontosan 20 évvel ezelőtt Budapestre költöző, pályafutását az Új Symposionban kezdő, az újságírással az Újvidéki Rádióban, majd a Televízióban ismerkedő író manapság a Kossuth rádió vasárnap esti kulturális műsorának egyik vezetője, a Rádiószínház tagja.
Balázs Attilával a felolvasóestjére magával hozott legújabb kötetéről, kakukktojásokról és a történelmies regényekről beszélgettünk.
„Nagyon leegyszerűsítve a Világsarok+ írásai arról szólnak, hogy Balázs Attila miként jutott el a nyulak történetétől az emberek történetéig, hogyan „komolyodott” szerzőként hozzá a prózájához, miként ismerte fel, hogy egyszerre több történelem is létezik, és hogyan lehet a közösségben megélt időt szinkronizálni az egyénként megtapasztalt idővel”, írja Fekete J. József a zentai zEtna kiadónál megjelent kötetéről. Balázs Attila 20 év után visszaérkezett?
– Magánszemélyként én gyakran hazajöttem, ugyanakkor irodalmi délutánra, legalábbis Újvidékre nem hívtak. Tény, hogy 20 év elmúltával egy szerb nemzetközi írótalálkozóra érkeztem, mint a délvidékről elszármazott, nem is annyira magyar, inkább valamiféle nemzetközi író. Nemzetközi, olyan értelemben, hogy nemzetközi környezetben mozog, van némi visszhangja. Egyébként amennyiben levesszük a délvidékiséget – amit én bátran vállalok, szeretem a magaménak tudni –, akkor én egyszerűen egy magyar író vagyok.
Hogyan lesz egy író elfeledett a szülővárosában?
– Egyfajta ellenszenv lehet az iránt, hogy én innen elmentem. Érdekes, hogy Zentára, Szabadkára hívtak, Újvidéken, a saját szülővárosomban ez idáig ez nem jött össze. Különösebb keserűség azonban nem beszél belőlem.
Az újvidéki MaFesten Radics Viktória irodalmárral a Kinek Észak, kinek Dél című regényéről beszélgettek, melyet nemcsak a magyarországi, de a vajdasági olvasóközönség és kritika is jól fogadott. A Balkánra és Vajdaságra jellemző szófordulatok, az egyedi kulturális és történelmi háttér miatt jogot nyer a kérdés: elsősorban a vajdaságiaknak írta a regényt?
– Csakis, de nem hiszem, hogy a magyarországi olvasók ki lennének zárva a könyvet értelmezők köréből, hiszen példának okáért a komikusabb szövegkörnyezetben emlegetett dolgokat, mondjuk a csevapcsicsát ismerik, kóstolták. A szimbólumokat, a valami szélesebb értelemben vett balkániságot ugyancsak tudják. Nem hiszem, hogy valakinek is külön szótárra lenne szüksége a szöveghez. A könyv különben, viszonylag messziről, de vállalása ennek a vajdasági, iróniával mondva „észak-balkáni” létnek, azzal együtt, hogy akit érdekel a történelem, és annak ellentmondásai izgatják, sok mindent talál a könyvben. Ez nem az én hatalmas írói truvájom, hanem a történelem kínálja önmagát ily módon.
Miért éppen történelmi regény?
– Mert a történelemről szól. Ha nem is szabályos történelmi regény, történelmibb, mint az első regényem, a Cuniculus, ami egyfajta játékból született. Olyan könyvet akartam írni anno – akkor meglehetősen nagy pofával –, amelyet én szívesen olvasnék, de sehol, semmilyen könyvespolcon nem találni. Nagy lelkesedéssel dolgoztam, végrehajtva valamiféle dekonstrukciót (igaz, ma már ez egy nagyon utálatos kifejezés, akár a posztmodern, de vállalom), mert én valóban lebontani akartam a partizán mítoszt és az egész titói mitológiát, hogy olyan új oldalát mutassam meg a történelemnek, amely igényes irodalommá tud válni. Ha a szigorúan vett történetírás eszközeit is használva itt-ott, ebbe belevegyítem az anekdotát, viccet, mesét, a publicisztikát, az olyan sajátos játékot eredményez, amely kívülről nyitottan olvasható, szabadon élvezhető, de bele van zárva a történelem. A Kinek Észak, kinek Dél ennél komolyabb szándékkal készült. Történelmi faktumokkal dolgozik, csak éppen a tények másként vannak forgatva, mint a reális történetírásban.
A regény egyik szereplője az Újvidék történetét megíró, kalandos életű, az élők sorából kétszer távozott Érdújhelyi Menyhért. A krónikaírói hajlam tört elő Önből is?
– Úgy emlékszem, Menyus nem tartja krónikásnak magát, nem játszik rá, én viszont rájátszottam, hogy még akkor is krónikásnak tűnjek, amikor valami történelmi hézag kitöltéséről van szó, amikor a hiányt fikcióval kell pótolni. Hogy a kitalációt egyensúlyozza az ember, a tésztát, mellyel kitömködi a hézagokat, történetírói masszával elegyíti.
A Kinek Észak, kinek Déllel megtalálta a helyét Budapesten is?
– Az ember sosem elégedett. Ha visszatekintek a budapesti Király utcától a nem tudom meddig, úgy érzem, nincs se okom, se jogom panaszkodni. De ez kevéssé lényeges, fontosabb, hogy az ember a saját lelkében megtalálja-e helyét a művével. Ha egy hatalmas hiátust tölt ki vele, az abból származó elégedettség lényegesebb, mint a kánonnak nevezett elhelyezési besorolás, amely sohasem működött hibátlanul. Hovatovább több kánon is létezik. Erről írtam a Világsarok+-ban.
Balázs Attilát 1994 óta leginkább a Kossuth rádióból hallhatjuk, manapság az Esti séta egyik műsorvezetője. Hogyan illeszkedik életébe az újságírás?
– Nem választom külön a kettőt, engem nem zavar, ha az irodalomba beleszűrődik a publicisztika, pláne, ha ügyesen van beleillesztve, s nem lóg ki a szövegből. Az elmúlt években amúgy is egyre jobban eltolódtam a faktumok felé, ez pedig számomra a publicisztika hatásából ered. Erről van egy történetem. Az újságírással az Új Symposion politikai okokból való felszámolása után kerültem közelebbi kapcsolatba. Négy-öt év tengődés után az Újvidéki Rádióhoz kerültem. Sokan haragudtak ott (főleg pártvonalon) a pofátlan, avantgárd újsympósra. Azt mondták, tanuljam meg az újságírást, menjek a halpiacra, terepre. Nagyon megsértődtem, de rájöttem, az újságírást meg kell tanulni: megnézni a halbeleket a halpiacon, kézbe venni a tojásokat, hogy melyik tojásabb a tojásnál, etc. Végül úgy találtam vissza az irodalomba, hogy a rádiós piaci jelentéseimbe fiktív kakukktojásokat csempésztem. Viszont visszafele is működött a dolog: az írásaimban megjelentek a faktumok, például a halpiacos élmények. A kakukktojás-csempészést nemrég még gyakoroltam. A Kossuthon volt egy esti műsorom, A nap történetei, melyekben a művészetek mellett a politika is helyet kapott, én pedig az összekötő szövegekben élhettem ki magamat. De túl sok lehetett az irónia. Most a Rádiószínházhoz kerültem, ahol jóval kisebb a kísértés.
