Széles érdeklődési körű, nagyszerű fordítóinknak köszönhetően a magyar olvasóközönség is megismerheti távoli kontinensek népeinek meséit. Természetesen nem olyan behatóan és alapossággal, miként manapság a magyar népmesekincs és a Kárpát-medence mesevilágának megismertetését szorgalmazzák elkötelezett kutatók. Ugyanakkor a világ egyéb tájaira is kiterjedő folklórkutatás vagy éppen mesefordítás se marad le, és nem kíván megrekedni a gyermeki értelemhez adaptált átmeséléseknél. Egyik ilyen példamutató vállalkozás az Ezeregyéjszaka meséinek új, hét kötetet kitevő magyar fordítása, Prileszky Csilla és Tótfalusi István munkája. Az évszázadokon át alakított, csiszolt, bővített keretes történetfüzér annak kapcsán jutott eszembe, hogy éppen szanszkrit meséket olvasok.
Ugyanis A hulladémon huszonöt meséje is keretes történet, akár az Ezeregyéjszaka, és hasonlóan kíméletlen, horrorisztikus, élettapasztalatot, bölcseletet hordozó, nevelő, eligazító szándékú, az életszituációkra megoldást kínáló, nem gyermekek álomba szenderítésére szolgáló. Az Ezeregyéjszaka kerettörténete véres és kíméletlen, Sahrijár király korábbi felesége hűtlenségét a teljes női nemen meg kívánja bosszulni: mindennap elvesz egy szüzet, akit a nászéjszaka után kivégeztet. A hulladémon huszonöt meséjének kerettörténetében nem közvetlenül találkozik az olvasó/hallgató az emberéletet kioltó terrorral, viszont az alaphelyzet nem kevésbé rémületkeltő: Vikramáditja, más néven Vikrama-széna király egy bölcs remetének tett ígérete fejében a fogyó hold tizennegyedik éjszakáján, amikor szinte kocsonyás a sötétség, a hullaégető melletti erdőből egy felakasztott ifjú testét viszi vasakarattal és rendíthetetlen szívvel a remete elé. Csakhogy a testet megszállta a hulladémon, aki – mintegy szórakoztatásul a hosszú út idején – történetet mond a királynak. Meséi talányos kérdésekkel zárulnak. A démon ki is kérdezi a királyt a tanulságról, akinek válaszolnia kell, különben százfelé hasad a démon átka nyomán a feje, amikor pedig a király válaszol, a démon, élve varázserejével, a hullával egyetemben eltűnik, és a király mehet vissza a sejtelmes hullaégetőn át az erdőbe az akasztott fiatalember holttestéért. A szépséges Sahrazád helyett itt a hozzá hasonló orációs képességgel bíró és a vezír lányához hasonlóan csalafinta hulladémon a mesemondó.
Tény, hogy számunkra India sokszínű hitvilága, a szanszkrit nyelven megörökített mítoszai, folklórja, hiedelmei, babonái, szokásai és szófordulatai nagyon távoliak. A kötetet fordító Vekerdi József ugyan fűzött egy rövid szómagyarázatot a mesékhez, ám ez pusztán eligazító jellegű, az olyan – a fordításban jelen lévő – apró finomságokra, mint például a homéroszi történetekben úgyszintén gyakori állandó jelzők jelentése, nem derül fény, arról most nem is szólva, hogy a mesék szereplői bonyolult utalás- és hivatkozásrendszerrel operálnak, aminek megértéséhez antropológiai magyarázatra lenne szükség. Vagyis a magyar olvasóra a lefordított szanszkrit mesék nem hatnak teljes funkciórendszerükkel, hanem csupán a nyelv által kifejtett – jórészt informatív – tartalmakkal. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne olvashatnánk élvezettel, és nem nyújtana – az ismeretlen iránti kíváncsiságot is felajzó – élményt.
Attól még, hogy India távol esik tőlünk, nem árt rá emlékeztetni, hogy egyes meglátások, főként a Theodor Benfey szanszkrit filológus nyomán születettek szerint az európai mesekincs indiai eredetű. Tény, hogy az időszámításunk első századaiban keletkezett, világszerte ismert Pancsa-tantra állatmese-gyűjtemény latin közvetítéssel eljutott Európába is. A hulladémon huszonöt meséje viszont nem ebből, hanem a VIII–IX. században keletkezett, a XI. században lejegyzett, Mesefolyamok óceánja című, negyvennégyezer verssorból álló műből származik. A korábbi hindu mesékkel szemben ebben a munkában erőteljesen jelenik meg a tündér-, illetve varázsmesejelleg, az élet által felvetett kérdések már nem a valós világban, hanem a csodák révén, valamint Siva és Káli istennő horrorisztikus kultuszának tükrében válnak megválaszolhatóvá. Ezzel kapcsolatosan írja a kötet utószavában a fordító Vekerdi József a következőket: „Vikrama-széna királyról a XIII. század táján újabb meseciklust állítottak össze; ez a kötet, A királyi trón harminckét meséje, Indiában rendkívül népszerű, számunkra azonban visszataszítónak tűnik a rituális öngyilkosságok és fanatikus megalázkodás sötét világa, amely a kötetből kirajzolódik.”
A hulladémon huszonöt meséje zömmel szerelemről, hatalomvágyról, gazdagság óhajtásáról szól, de nem a gyerekekhez, hanem a felnőtt publikumhoz.
