Mi a civilizáció? Nincs egyetlen definíciószerű válasz erre a kérdésre. A racionális értelemkeresés útján kutatva a talány kielégítő megoldása után csak a tanácstalanságunkat növelnénk, feleleteink új kérdéseket szülnének. A véglegesnek szánt válaszból, mint a fa törzséből, ágaznának szét a belőlük fogant kérdések, azokból a még újabbak, és így tovább a végtelenségig.
Az viszont nem kérdés, hanem tény, hogy Európában, a Római Birodalom romjain a Kr. utáni 1. évezred második felében egy sajátos kultúrkör alakult ki, amely egyedülálló módon nem a vallási, pontosabban mondva nem csupán a vallási gondolkodásra alapozta szellemi kiindulását, mint a világon létező vagy valaha létezett összes többi civilizáció.
Az itt a megnyugtató módon valószínűleg sohasem megválaszolható kérdés, hogy miért kellett kialakulnia az eurázsiai nagykontinens nyugati felében egy kétarcú és kétpólusú kultúrkörnek, amelynek a paradoxonnal való szembenézés és a lehetetlen (vagy csak lehetetlennek tűnő) megvalósítása a feladata kezdettől fogva: az, hogy a két ellentétes úton járó individuációs modellt, a vallásit és a világiast összebékítse a maga született megosztottságában.
Az egyénivé válás, az individuáció a racionális gondolkodás előfeltétele. Ez emberpróbáló feladat, ami megköveteli a kilépést a közösségi-törzsi létmód óvó biztonságérzetéből. Ennek a hosszú, fokozatosan végbemenő kiszakadási folyamatnak a „végterméke” a nyugati ember, akinek a lehetetlent (vagy csak lehetetlennek tűnőt), a vallási és a világias útirányok összebékítését, önmegoszlással sikerült véghezvinnie. Így lett kétarcú emberré, és beteljesítetlenné, hiszen a feladatának sem járt a végére: az önmegoszlás ugyanis csak egy külsőleges látszatmegoldás az ellentétes utak összeegyeztetésére.
A CIVILIZÁCIÓ ÉLETFÁJA
A racionális gondolkodás a részletekbe hatol, elemez, a kérdésekre adott válaszok és a belőlük megfogant kérdések bejárhatatlan útján halad előre a sohasem elérhető végcél, a minden kételyt eloszlató univerzális válasz felé. A képi gondolkodás ezzel szemben az egyszeri válasz után kutat. A jelkép összevonásra törekvő általánosságában nincs esély a részletek finom különbségeinek a megjelenítésére, ám ha találó a képi hasonlat, akkor mindennél célratörőbben mutathat rá a lényegi tartalomra. A legelső mondatban föltett kérdésre is talán egy ilyen jellegű felelet volna a legkézenfekvőbb.
A civilizáció pontosan olyan, mint egy életfa. Minden egyes szerkezeti egysége egy ágas-bogas faként jeleníthető meg vizuális képzeletünk előtt: mint a nemzetek és nemzetrészek, az államok és tartományok, a nyelvcsaládok és a nyelvek, a gazdasági kapcsolatok, a kulturális értékek, a bölcseleti gondolatok egyetlen törzsből kinövő, összefüggő rendszere.
Az építőelemek jól ismertek, az alapok annál kevésbé. Mi alkotja ennek az elképzelt fának a törzsét, amire a civilizációs építmény többi része nehezedik? Az egységes nemzet, az egységes nyelv, az egységes állam, az egységes, felülről irányított gazdasági szerkezet? Erre a leghatározottabb nem a válasz. Az elmúlt században megtanulhattuk, hogy a társadalom egységesítésére törekvő próbálkozások pusztulást, rombolást szülnek. A civilizáció csakis a benne lakozó sokszínűséget tisztelve és megőrizve maradhat életképes. A hasonlathoz visszatérve csakis így lehet az élet fája.
A civilizáció legfőbb ismertetőjegye az élni akarás. Maga is él és éltet. Nemcsak a benne és általa létező nemzeteket, államokat, kulturális értékeket tölti meg élettel, hanem a múlt jelenbe ágyazódó örökségét is: az európai kultúrkörben így élhet tovább a római és a görög civilizáció. Ha életfaként képzeljük el a civilizációt, akkor e fa szívósan táptalajba kapaszkodó gyökérzete a civilizáció életakarását jelképezi, törzse szellemi alapértékeit, míg életnedveket szállító kérge a gazdasági életét. Az ágak súlyukkal nem a kéregre, hanem a törzsre nehezednek. A civilizáció tartóoszlopa is alapértékeire támaszkodik. Sajátos arculatát, ami alapján megkülönböztethetjük a többi kultúrkörtől, az általa képviselt sajátos szellemi értékrend határozza meg.
A megtartás és a tartósság képességeivel egyedül a szellemi alapértékek rendelkeznek. Az anyagiak felé fordító gazdasági élet az érdekek világa, az érdekek pedig forgandók, éppen ezért összetartani is csak ideiglenesen képesek, csak addig, amíg egy ellentétes érdek ellene nem fordít annak, akivel korábban együttműködtünk. A gazdasági élet a tartósság jegyeit csak abban az esetben kezdi fölmutatni, ha alárendeli magát az igazságosság alapértékének, akkor tehát, ha a vetélytársak eltiprására törő gazdasági tényezők belenyugszanak abba, hogy a kölcsönös haszon alapelve szerint működjenek. Ez mindennél találóbban rámutat arra, hogy megtartani és tartóssá tenni a civilizációt egyedül és kizárólag az alapértékek képesek. Az érdekek hol ádáz küzdelemre szólítanak, hol ideig-óráig tartó szövetségek megkötésére ösztönöznek, az együtt vallott értékek viszont tartósan és elválaszthatatlanul összekötnek.
Összekötni az európai nemzeteket és államokat mint egyazon civilizáció tagjait csakis a megtartás és a tartósság hordozói, az alapértékek lehetnek képesek. Semmi sem ennyire egyszerű azonban, Európa ugyanis megszületésétől fogva értékzavarral küzd.
Az európai kultúrkör egy kétarcú civilizáció. Két alapgondolatra fűződik föl a civilizáció egész értékrendje: egy vallási és egy bölcseleti alapgondolatra. Ezeket két mondatban is kifejezhetjük akár, de itt nem a mondatokon, hanem a bennük megszólaló gondolati tartalmon és az azokat alátámasztó tetteken van a hangsúly.
Az európai vallási időszámítás kezdetét nem véletlenül számítjuk Jézus születésének a föltételezett dátumától, és az ókori görög bölcseletet sem véletlenül osztja a filozófiatörténet Szókratész előtti és Szókratész utáni bölcseletre. E két kivételes jelentőségű személyiség példamutatása és a hozzájuk köthető két alapgondolat az európai civilizáció építményének a négy tartóoszlopa.
AKI TUDTA, HOGY SEMMIT SEM TUD
Az egyénivé váló, individuáción áthaladt ember gondolkodásmódja a racionális gondolkodás, ami a törzsi társadalmakra jellemző mítoszi látásmód kereteiből vált ki a Kr. előtti 1. évezredben. A racionális világlátás alapjait az ókori Hellászban rakták le. Az itt megszülető okfejtői nézőpont központi személyisége, „bábája” Szókratész volt, akinek a bölcseleti tevékenysége a dialektika atyjaként nem csupán a racionális látásmód kiindulópontja. Ő már azt is tudatosította, hogy az ember tetteit egy (általa daimónnak nevezett) titokzatos belső hang vezeti a helyes úton, ami akár arra is följogosítja őt, hogy szembehelyezkedjen a közösségi akarattal. Halála erről szóló tanúságtétel volt, az egyénivé váló ember mártíriuma, akit a közösség azért ítélt halálra, mert egyénként viselkedett: azért, mert tetteiben lelkiismeretének a hangját követte, és igazságkeresésében az önálló gondolkodás útját járta.
Szókratész viszont nem azért vállalta lázadozás nélkül az igazságtalan ítéletet, mert felsőségének a tudatában az egyént, annak önálló gondolkodásra és szabad cselekvésre való jogát fölébe rendelte volna a közösség szavának. Épp ellenkezőleg, s ebben rejlik a szókratészi paradoxon legfőbb üzenete, amit alapgondolatában, a tudom, hogy semmit sem tudok mondatában fogalmazott meg. E gondolati paradoxon mélyén lakozó, túlival érintkező emberi középpontban – ahova a racionális meglátás már csak önmaga semmiségét fölismerve hatolhat be – az egyéni akarat úgy juthat egyességre a vele szembeszegülő közösségi akarattal, hogy eközben mindketten megőrzik önállóságukat. E középpontban éppen ezért a közösségből kiszakadt, individuálódott személy úgy térhet vissza a közösség kebelébe, hogy eközben semmit sem veszít el egyéniségéből.
A VÁLASZTOTT
Az önmegoszlásra lehetetlenség lett volna új civilizációt fölépíteni, az ellentéteket csakis magában, a bensőjében békíthette ki egymással a Kr. utáni 1. évezredben megszülető nyugati ember. Egy vallási fölismerés a nyugati civilizáció axis mundisa, világot tartó oszlopa. A nyugati ember belső válasza az összeegyeztethetetlennek tűnő összeegyeztetésére a paradoxon mélyére hatol, abba az ellentétek egységét kibékítő, a transzcendens és az immanens találkozáspontján elhelyezkedő, kétirányúan nyitott középpontba, ahol a véges és a végtelen, az ember és az isten egyet alkotnak. A nyugati civilizáció vallása, a kereszténység hite szerint egy központi személy és egy központi cselekedet tölti meg örökre szóló tartalommal ezt a világot és üdvöt teremtő középpontot, amit János evangéliumának a prológusa – a teremtő Szóra utalva – Logosznak keresztel el. A központi személyt Fiúnak, a központi cselekedetet pedig áldozatnak nevezi a hitletétemény. A Fiú – istenemberként – az isten és az ember, az áldozat pedig – mint életet adó halál – az élet és a halál között teremt örök és elszakíthatatlan kapcsolatot. A halált élettel, az embert pedig istennel tölti el. A halált legyőzi, az embert pedig átisteníti.
Lukács evangéliuma szerint a kínhalál rémével szembesülő, imádkozó Jézus az Atyám, ha akarod, vidd tova tőlem ezt a poharat:mégis, ne az én akaratom, hanem a tied legyen megmondatával fejezi ki azt az önellentmondást, ami a teremtő Szót, a világot szülő isteni gondolatot, ezt a végtelenségből jöttsége miatt öröktől fogva létező középpontot áthatja. Az ember egyedül egyéni akaratáról teljesen lemondva közelíthet meg lényével ez a középpontot, amiből a világ kiindulópontja. Ez azért sem lehetne másként, mert ez az egyakaratúság pontja.
Az áteredő bűn az akarat önállósítása, vagyis az egyakaratúság megszüntetése, amit a különállóság vágya kelt életre az emberben. Éppen ezért az ősbűn a születéssel, vagyis a különválással egy időben költözik az önálló gondolkodásra rendelt lénybe. Az önálló gondolkodásra rendeltség éppen ezért bűnre születettség. A keresztény hit szerint semmissé tenni ezt az önellentmondást egyedül a teremtő középpontig hatoló föltétlen önátadás, az áldozat lehetett képes isten választottja részéről, melynek örök kapoccsá vált egyakaratúságában az egyéni gondolat társteremtő gondolattá lesz. Két előfeltétele volt ennek: az egyik, hogy az Atya fölismerve benne az öröktől létező Fiút kiválassza őt magának az emberek közül (Jézus megkeresztelkedésének a története az evangéliumokban); a másik, hogy a választott föltétel nélkül és maradéktalanul odaadja magát az istennek az emberekért (a szenvedéstörténet).
A paradoxon mélyén ölt teste az európai kultúra két alapgondolata: a szókratészi ugyanúgy, mint a jézusi. A paradoxon képi kifejezése a kereszt.
A BŰNTUDAT CIVILIZÁCIÓJA
Az önmegoszlás a képmutatást a nyugati ember alapvető ismertetőjegyévé tette. Leegyszerűsítve, mégis a lényegre tapintva azzal a képpel ábrázolható a legszemléletesebben ez a magát kettéosztó emberi beállítódás, hogy a templomban még – a civilizáció vallási útját járva – a testvéri szeretetről és az önfeláldozásról hallgat prédikációt a nyugati ember és tesz a lelkében a jó útra térésről szóló bűnbánó ígéreteket, majd kilépve onnan – visszatérve a civilizáció ellentétes irányba haladó és más erényeket követelő világias útjának a terepére – máris a kíméletet nem ismerő, farkastörvények uralta közegben találja magát, ahol ha a nyújtsd oda a másik orcádat és a szeresd felebarátodat mint önmagadat keresztény alapelvei szerint viselkedne, akkor biztos pusztulásra lenne ítélve, akárcsak az az emberek odavetett ételmaradékán felnőtt, kivert kutya, amely farkcsóválással próbálna étekhez jutni a húscafatokon marakodó, vadonban felnőtt farkasok zsákmányából. A világ emberek lakta vadonjában, a természettől elkülönült városoknak és falvaknak ebben a dzsungelében, ahol szintén a fajfenntartás darwini törvényei uralkodnak, ki kell mutatnunk a fogunk fehérjét, természetesen emberi módon és emberi eszközökkel. Ösztöntermészetünk vad indulatait lehetőleg féken tartva, önzésünket pedig a békesség és a jóindulat hazug álarca mögé rejtve kemény harcot kell folytatnunk az életterünkre törő vetélytársaink ellen, ha meg szeretnénk élni a holnapot. A kereszténység viszont arra tanít, hogy add oda, ami a tiéd, akár az életed is, s ne szegülj szembe az erőszakkal: magyarán ez a különös vallás arra buzdít, hogy tedd magad a világi létmód áldozatává a vallási létmód oltárán.
A kétarcúság okozta zavart a bűntudattal oldja föl lelkében a nyugati ember, ha a templomba, a szent területére lép. A tapasztalatok, a látvány mintha ellentmondana a tanítottaknak, a kereszténység magáról alkotott önképének, a látvány ugyanis mintha azt tanúsítaná, hogy a kétarcú civilizáció vallása a bűntudat vallása, s nem a bűn elvételének a lélek legmélyebb rezdüléséig hatoló hite, amiről a Szent Pál-i tanítás szól.
Ezek alapján az is kérdésként vethető föl, hogy a bűn elvétele, azaz a messiási mű beteljesítése a kultúrkör számára a kétarcúság végét jelenti-e. Európa civilizációs őse, Róma, amikor megkeresztelkedett a negyedik század végén egyetlen elfogadott vallássá nyilvánítva a Krisztus-hitet, valójában csak a kétarcúságot s annak vallási velejáróit, a bűntudat öltözékét és a képmutatás álarcát öltötte magára?
