A SZENT ISTVÁN-I MŰ ÉS A MEGOSZTOTTSÁG ELHINTETT MAGVA
Vallási téren ennél bonyolultabb volt a helyzet. A nyugati kereszténység, a katolicizmus számára Róma maradt továbbra is az első számú hatalmi tekintély, Nyugaton tehát különvált az egyházi és az világi kormányzat központja. Keleten Bizánc bukásáig az egyházi és az állami főhatalom egyazon helyen, az Új Rómában, Konstantinápolyban székelt. A korabeli föltételek alapján a magyarok csak azután válhattak Európa nyugati nemzetközösségének az elismert tagjává, miután megkeresztelkedtek, s elismerték Róma püspökének az egyházfőségét.
Két veszélyes ellenséget kellett ehhez leküzdenie a fejedelmi rangot viselő, kezdetben tényleges fennhatóságot csak az északnyugati országrészek fölött gyakorló fiatal magyar fejedelemnek, a Vajkból lett Istvánnak. A fegyverek erejével először is el kellett hallgattatni azokat a Koppány mögé csoportosuló, múltban ragadt magyarokat, akik elutasítva az európai civilizációs értékeket, a nomád népek életmódját és hitét szerették volna továbbra is élni, akkor, amikor erre hosszú távon már semmi esély sem volt. Ezt követően azokkal is le kellett számolni, akik a magyar törzsszövetség keleti és déli részeit birtokolva a bizánci császárhoz való közeledést és a keleti, ortodox kereszténység fölvételét szorgalmazták. Ezért voltak a magyarságra nézve sorsdöntőek az Erdélyt uraló Gyula és a délvidéket fennhatósága alatt tartó Ajtony fölött aratott győzelmek. A történelemben a mi lett volna, ha másként lett volna kérdések fölvetése értelmetlen, mégis föltételezhetjük, hogy ha ez a délkeleti ág Bizánc és az ortodox kereszténység mellett kötelezte volna el magát ebben a sorsfordító időszakban, akkor a magyar törzsszövetségből szintúgy két különálló nép alakult volna ki, mint ahogy a Balkán nyugati felét betelepítő, egymás nyelvét tökéletesen értő délszlávok is két nemzetre, horvátokra és szerbekre oszlottak ugyanennél az oknál fogva.
A Szent István-i mű, a magyar törzsszövetség egységes országgá és egyhitűvé szervezése egyúttal azt is jelentette, hogy a megosztottság mint valamiféle rejtett, benső ösztönző erő – lévén, hogy ami kettéválni szeretett volna, nem válhatott ketté – befészkelte magát a magyarságnak mint nemzetnek a mindennapjaiba. Nem valamiféle megfoghatatlan turáni átokra utal ez a gondolat, hanem arra, hogy kettészelve a Duna-mentén a Kárpát-medencét a Keletet Nyugattól elválasztó határvonal már számolatlanul hosszú ideje itt húzódik, ebben a térségben, a keleti hatásokat éppen ezért azzal még nem lehetett semmissé tenni, hogy nyugati hitre és Európa nyugati nemzetközösségének az életmódjára tért át Szent István idejében a magyarság.
A KÖZÉP BIRTOKBAVÉTELE
A megszülető Európa iszlám civilizációval érintkező délkeleti és délnyugati határairól a 7–8. század fordulójának a véres háborúiban, Konstantinápoly falainál és Poitiers-nél vívott döntő csatákban határoztak a fegyverek. (A nyugatközpontú történelemírás kritikájaként itt hozzátehetjük, hogy a muzulmán hódítókkal a döntő ütközetet a fiatal Európa Konstantinápoly falainál vívta.) Ezzel a sorshatározó haditettel zárult az új civilizáció kialakulásának az első szakasza.
A szélek ezután már biztosítottak voltak, de a kontinens idegen, barbár népek uralta belső területeit még csak ezután kellett meghódítani. Ez egyedülálló kultúrtörténeti sajátosság, a többi civilizáció egy viszonylag pontosan körülhatárolható középpontból kiindulva fejlődött ki: a kínai kultúrkör kiindulópontja a Sárga folyó, az indiaié a Gangesz völgye, az iszlám civilizációé Arábia, az inkáé a Titicaca-tó környéke, a közép-amerikaié Tiahuanaco ősi városa. Két példát hozhatunk föl mindössze, ami párhuzamba állítható Európa kialakulásának a történetével. Az egyik a római civilizáció, ami két központból kiindulva egységesült a római hódítás eredményeként: Itáliából és az ókori görög anyaföldről, Hellászból kiindulva. Ennek a kétarcú civilizációnak a katonai, kormányzati központja Itáliában, azon belül is Róma városában volt, míg szellemi géniusza a görögök földjén lakozott. A másik példát – egységes birodalommá a perzsák által tett – ókori közel-keleti civilizáció szolgáltatja, amely két hatalmi központból, Mezopotámiából és a Nílus-völgyéből kiindulva vált idővel összefüggő szellemi, gazdasági egységgé a korabeli zsidók és a szírek földjén keresztül érintkezve egymással. Nem lehet véletlen, hogy a Kr. u. 1. évezred második felében kialakuló új európai civilizáció e két kétpólusú szellemi, gazdasági és hatalmi egység örökségére építkezve alakította ki a maga, sajátos kétarcú identitását. Állameszményét és bölcseletét, tudományát a görög-római civilizáció fölhalmozott szellemi kincsének válságos időket átvészelt maradékára alapozta, míg vallását a közel-keleti civilizáció szívében, a zsidók földjén megszületett, de a rómaiak gondolkodásmódjához igazított hitre, ami a kereszthalált halt názáreti csodatévő prófétában, Jézusban, a Krisztust, a Messiást ismerte föl.
A délkeleti és a délnyugati határok biztosítása után a középső területek birtokbavétele és civilizálása vált a legfontosabb feladattá. Terjeszkedésre más irányba nem is lett volna lehetőség, hiszen az iszlám áthatolhatatlan falként állta útját a déli irányú előrehaladásnak. A közép szélekről indult birtokbavételének két módszere volt: az államhatalom katonai hódítása és az egyház vallási hódítása, közismertebb nevén a térítés. Az egyik föltételezte a másikat: a katonai hódítás (általában erőszakos) térítéssel folytatódott, az adott ország lakosságának a kereszténnyé válása pedig nemcsak a katolikus vagy az ortodox egyházba való betagozódást jelentette, hanem egyúttal azt is, hogy a német-római császár tekintélyi uralma alá rendelt nyugati vagy a bizánci császár kormányozta bizánci nemzetközösség tagjává vált az új keresztény királyság. Ezt világosan láthatjuk Szent István példájából: a magyar egyházszervezet kiépítését indítványozó és a népet megkeresztelkedésre fölszólító uralkodói parancsa a nyugati nemzetközösség elismert tagjává tette a magyar királyságot.
A közép birtokbavételének a második szakasza 8–9. század fordulóján zajlott le. Nyugaton a fegyverek játszották a főszerepet, a frank nagyhatalom leigázza a Rómát fenyegető, észak-itáliai, ariánus hitű longobárdokat, északabbra pedig a pogány bajorok és a szászok földjét, akikre ezután rákényszerítik a katolikus keresztény hitet. Keleten, egy kis késéssel – a képrombolás zűrzavarából föleszmélve –, Bizánc térítőket küld a szlávok megkeresztelésére, és hatalmi fenyegetéssel eléri, hogy a bolgár uralkodó a római pápa helyett a konstantinápolyi pátriárka egyházfőségét ismerje el.
Európa szélekről indult birtokbavételének a harmadik, záró szakasza a 10–11. század fordulóján megy végbe. Szent István vezetése alatt a magyarok ekkor veszik föl a nyugati kereszténységet, ugyanazt teszik Mieszko fejedelem alatt a lengyelek is. A bizánci egyház is jelentősen kiterjeszti fennhatóságát ebben az időszakban, miután a keleti rítus szerint megkeresztelkedő Vlagyimir fejedelem a Kijevi Ruszt az ortodox kereszténység északi bástyájává teszi. A későbbiekben az oroszok földjének a hatalmi központja keletebbre, előbb Vlagyimirba, majd a mongol hódítás után Moszkvába vándorol át. Konstantinápoly, az új (azaz a második) Róma törökök általi elfoglalása után ide, Moszkvába költözik át Európa keleti felének hatalmi centruma, ami az orosz pravoszláv egyház szerepét is megnöveli a többi niceai-konstantinápolyi hitvallást valló keleti egyház között. (Ennek az átköltözésnek az eszmei alapjait fekteti le 15. században Filofej pszkovi szerzetes a Moszkva a harmadik Róma, negyedik pedig nem lesz sokatmondó, eszkatologikus gondolatával.)
Civilizációs betagozódásával Európa középső része, aminek nyugati felét ma Kelet-Közép-Európa névvel illetjük, nem vált a kultúrkör központjává. Európa szellemi kétarcúságának élő jeleként ez a térség már ezer éve a sajátos, kétpólusú civilizáció Kelet és Nyugat közötti ütközőövezetének számít. Sőt már akkor is így volt ez, amikor még nem létezett a mai, Európának nevezet kulturális-szellemi egység. Ez a helyzet legalább már kétezer ötszáz éve.
A történelmi tapasztalatok tükrében Európa térképén nagy biztonsággal meghúzható Kelet és Nyugat választóvonala, amit természetesen nem úgy kell fölfognunk, mint egy országhatárt, tehát szó sincs arról, hogy az egyik oldalon végződik Nyugat, a másikon kezdődik Kelet. A keleti és nyugati hatások keveredése a választóvonaltól mintegy ötszáz kilométerre mindkét irányba erőteljesen érzékelhető. A Dalmáciát, Boszniát, Szlavóniát, Magyarországot, Szlovákiát, Lengyelországot és a Balti államokat átszelő, Kelet és Nyugat közötti elképzelt választóvonal déli kiindulópontja Szicília, északi végpontja pedig Szentpétervár környéke (a valamikori Novgorodi Fejedelemség területe). Ez a határvonal már évezredek óta itt húzódik, a Római Birodalom idején például a latin és a görög kultúrövezet határvonala volt ez a Keletet Nyugattól elkülönítő választóvonal. Előtte Szicíliában a punok és a görögök, Itália földjén az etruszkok és a görögök, a Balkánon az illírek és a trákok, a Kárpát-medencében a kelták és a korabeli lovas nomád népek, ettől is északabbra a germánok és ismét csak a lovas nomádok ütköztek meg itt egymással. Legföljebb kisebb elmozdulások voltak tapasztalhatók a nagyhatalmi viszonyok átalakulásának a függvényében, a II. világháború után például a keleti hatalmi központ, Moszkva, Nyugat felé tolta a határvonalat, most pedig annak a történelmi helyzetnek lehetünk a szemtanúi, hogy az Európai Unió bővítésével Nyugat keleti irányba igyekszik kiterjeszteni a gazdasági érdekövezetét. A történelmi példák azonban arról tanúskodnak, hogy sem a katonai, sem a gazdasági, sem a kulturális-vallási terjeszkedés nem képes tartósan kimozdítani e szilárdan lecövekelt, kelet-nyugati választóvonalat földrajzi helyzetéből.
A KETTÉSZAKÍTOTTSÁG TERHE
Európa középső részén helyet foglalva Kelet-Közép-Európa a kultúrkör egységgé szervező központja, annak a kiinduló- és végpontja is lehetne, csakhogy valódi centrummá kizárólag az válhat, ami eredendően ott hordozza magában az ellentétek egységét, Kelet-Közép-Európa viszont, ha megpróbálkozott ezzel, akkor mindig utólagosan kísérelt meg valamiféle egységet kialakítani, az ilyen jellegű kísérletek pedig eleve kudarcra vannak ítélve. Többnyire meg sem próbálkoztak ezzel a térséget uraló politikai, gazdasági és szellemi erők. A kelet–nyugati megosztottság szétszakítottságában élt mindig is ez a térség, és utólagosan sem volt képes sohasem tartósan összebékíteni a társadalmat, a válságos helyzetekben némelykor az országot is kettészakító belső ellentéteket, s ha éppen nem a belviszály fordította egymás ellen az itt fekvő országok lakosságát, akkor a szomszédos keleti vagy nyugati hatalmak osztották meg a közép-kelet-európai nemzeteket és osztották föl maguk között az államaikat. Keletről az Oszmán Birodalom és Oroszország, Nyugatról a Habsburg Birodalom és Poroszország, majd Németország elsöprő katonai ereje. Magyarország és Lengyelország történelme számtalan példát szolgáltat erre.
A példák arra is rávilágítanak, hogy a kettészakítottság nem egy keletpártoló és egy nyugatpártoló oldalra osztja a kelet-közép-európai társadalmat, hiszen ez a hovatartozás már visszavonhatatlanul eldőlt ezer évvel ezelőtt akkor, amikor a történelmi Magyarország és Lengyelország, később pedig a Litván Nagyfejedelemség a katolikus vallásra való áttérés mellett döntött, Rómához csatlakozva ugyanis Európa nyugati fele mellett kötelezték el magukat. A Kelet és a Nyugat közötti megosztottság mint széthúzó erő telepszik rá a társadalomra az aktuális politikai, szellemi szembenállásba és az emberek közötti viszonyokba befészkelve magát. Magyarországon például az első világháború után mint népi–urbánus, nemzeti–nemzetfölötti, keresztény–ateista ellentét jelenült meg.
A nyugati irányultságban megnyilatkozó keleties elem a népiben, a nemzetiben és a keresztényiben találja meg a maga kifejeződési terepét, míg a nyugati irányultság nyugatiassága az ezzel ellentétes tartalmakban: az urbánusban, a nemzetfölöttiben és az ateistában (vagy a nem-keresztényben, illetve a történelmi egyházakon kívüli egyházi hovatartozásban). A keleti elem mint a kezdetihez, az eredetihez, az alapvetéshez való ragaszkodás gondolkodásmódja ölt alakot az adott kor szembenálló szellemi útirányaiban, míg a nyugati mint a kitűzött végcél, az elérendő, a megvalósítandó ígérete felé törekvés látásmódja. A keleties elem jelenléte, ezt ismételten érdemes hangsúlyozni, nem ennek az oldalnak a keletpárti voltát és nyugatellenességét jelenti. Ez az oldal is Nyugat felé törekszik, de más elképzelésekkel, mint a nyugatias tábor. A köztük feszülő ellentét mint hangsúlybeli különbség érhető tetten: a nyugati irányultság keleties eleme a modern kor szellemi terében a nemzeti, keresztény értékek megőrzésére helyezi a hangsúlyt az általa befolyásolt ember gondolkodásmódjában, míg a nyugati irányultság nyugatias eleme az átalakításra, az előrehaladásra, a társadalmi lemaradás leküzdésére. Mai, igaz, lassan már idejét vesztett fogalmainkkal e két gondolkodói beállítódást konzervatív és liberális látásmódnak nevezhetnénk.
A feleket megosztó fölfogásbeli eltérés zavartalanul beilleszthető a nyugati politikai és szellemi szembenállások, a jobboldali vagy a baloldali pártcsoportosulások és a hozzájuk kapcsolható értelmiségi hitvallások közegébe, éppen ezért felületesen látva nem is tűnik föl semmilyen lényeges különbség a kelet-közép-európai és a nyugati társadalmakat mozgató szellemi dinamikában. Ez belülről, Kelet-Közép-Európában élve érzékelhető, csakhogy amikor benne van a dolgok sűrűjében, akkor nagyon nehéz tárgyilagos, mérvadó ítéletet alkotni az embernek, ahhoz kívülről kellene látnia magát. Kívülről látva, idegen szemmel nézve viszont csak a szembenállás szokatlan hevességéről következtethet a szemlélő arra, hogy itt Kelet-Közép-Európában valami különös hatás megsokszorozza az érzelmi indíttatást, ami miatt az egymásnak feszülések időszakaiban vagy a válságok idején – pontosan akkor, amikor égető szükség volna a társadalmi összefogásra – ellenséges indulatokkal, a nemzettársak közötti gyűlölködéssel telített a levegőt.
A kettészakítottság súlyos terhe miatt ebben a térségben a társadalmi feszültség állandósult állapotnak mondható, ami miatt itt az esetek túlnyomó többségében a politikai és a szellemi ellenfél ellenségnek számít, a gondolkodói irányzatok és képviselőik közötti vita szellemi háborúskodást jelent, sőt a szembenállás gyűlölködéssé fajuló válságos időszakaiban a nemzet tagja sokszor közelebb érzi magához a más nemzethez tartozó elvbarátját, mint az ellenségnek tartott politikai, ideológiai, szellemi táborba tartozó nemzettársát. Gyakran még akkor is, ha az elvbarát az idegenek ősi emberi önzésével, katonai hódítóként és/vagy gazdasági gyarmatosítóként érkezik a hazájába.
A történelmi tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy békésnek tűnő korszakokat a térségben csak az teremthet, ha erőszakos úton, többnyire külső segítséggel megtámogatva az egyik tábornak időlegesen sikerül győzedelmeskednie a másikon. Ez történt a második világháború után, amikor hathatós szovjet segítséggel a baloldali erők jutottak hatalomra, amit azonnal arra használtak föl, hogy leszámoljanak jobboldali ellenfeleikkel. Az első világháború után viszont ennek épp az ellenkezője ment végbe, ekkor az Antant-hatalmak támogatásával a jobboldali erők kerülhettek olyan uralmi pozícióba, ami lehetővé tette számukra, hogy az orosz bolsevik forradalommal szimpatizáló baloldali erőket száműzzék a politikai színtérből és a szellemi előtérből.
Ezek a látszólagos nyugodt korszakok, mivel a másik oldal félreállításán alapulnak, képtelenek mozgósítani a nemzet teljes alkotóerejét, s nemcsak azért szürkék és színtelenek, mert félerővel kevesebbet lehet elérni, hanem azért is, mert a vetélkedés alkotásra ösztönző erejét mellőzniük kell a másik oldal erőszakos félreállítása miatt. A nagyhatalmak harapófogójában vergődő térség a forradalmai és a szabadságharcai idején mutathatott föl valami keveset abból, hogy mire lenne képes, ha társadalmi egységgel léphetne föl a közös célokért. A rengeteg történelmi párhuzamot fölvonultató két ország, Lengyelország és Magyarország több példát is szolgáltat erre: 1830–31-ben a lengyeleknek az Orosz Birodalom elleni, míg 1848–49-ben a magyaroknak a Habsburg Birodalom elleni szabadságharca keltett csodálatot Európa-szerte; a szovjet védnökség alatt működő kommunista hatalom elleni fölkelések is ugyanilyen hatást váltottak ki: az 1956-os magyar forradalom és a szolidaritás szakszervezeti mozgalom ellenállása Lengyelországban 1980–81-ben.
A pillanatnyi és ingatag társadalmi egység ezekben a forradalmi, háborús időszakokban arra alapozódott, hogy mindkét tábor ugyanazt tekintette az ellenségének, s a közös cél érdekében egy rövid időre hajlandó volt megfeledkezni a köztük feszülő ellentétekről. Önellentmondásos, de tipikusan közép-kelet-európai helyzet, hogy a térségben békeidőben gyakran nehezebb megvalósítani a társadalmi egységet, mint a vérzivataros időkben, ám csak akkor van így, ha a háborúban mindkét oldal ugyanazt tekinti az ellenségének. Békeidőben ugyanis már nem működik a háborúban összefogásra sarkalló ősi emberi ösztön, és közös ellenség nélkül az együttes cél sincs már a láthatáron, csak az újdonsült erővel föltámadt ellentétek.
A HIDEG POLGÁRHÁBORÚ
Érett emberhez illő előrelátással, mértéktartással és józansággal békeidőben is úrrá lehetnének az itt élő nemzetek ezen a közép-kelet-európai átkon. Ehhez először is azoknak a hangoknak a lehalkítására volna szükség, amelyek a szélsőségességet, az ellenségeskedést, a gyűlölködést szítják.
A szélsőséget szélsőséges módszerekkel lehetetlenség kizárni. A társadalmi középút, az egészséges egyensúly meglelése a szélsőségek demokratikus úton történő visszaszorítását jelenti, mindenekelőtt az olyan a társadalom erőszakos egységesítésére törekvő, a történelem beteljesítéséről regélő politikai szélsőségek eszmei örököseinek a peremre szorítását, mint amilyen a fasizmus és bolsevizmus voltak.
A középút nem a harmadik út, hanem az egyetlen hosszú távon is járható út. A harmadik út a jobboldali és baloldali utak között teremtett utólagos, szintetikus egyveleg vagy valamiféle összeömlesztett katyvasz, a középút viszont az embernek az az eredendő alapállása, ami utólagosan, a középponttól való eltávolodás következtében jobboldali és baloldali útirányokra oszlott fel. A bolsevizmus és a fasizmus eszmeiségükben (jobboldali és baloldali súlypontjuk miatt) egymással szemben álló harmadik utas katyvaszok voltak: ideológiájukban egybemosták a liberális gondolkodás haladáseszményét a konzervatív keresztény látásmód eszkatológikus szemléletével, politikai programjukban pedig a baloldali szociális érzékenységet a jobboldali elitizmussal. (Így születhettek meg a történelem beteljesítéséről szóló, valóságtól elrugaszkodott filozófiai elméletek, és a bolsevik-kommunista eszmeiség híve ezen a gondolati tévúton járva kiálthatta ki a munkásosztályt az emberiség elitjévé, míg a fasiszta-náci harmadik út híve a fajt és nemzetet, természetesen azt a fajt és nemzetet, amihez ő is tartozott.)
A középútra jellemző egészséges egyensúly megszilárdításában meghatározó szerep illeti a társadalmi tekintélyeket: az értelmiségieket, a tudósokat, a művészeket, a politikai és a gazdasági vezetőket. Ma már a médiasztárok is ide sorolhatók. A társadalmi tekintélyi szerep megszerzése szintén két módon történhet: demokratikus módon, tisztességes és nemes versenyben, vagy erőszakkal, eltiprással, gátlástalan kiszorítósdival. Az előbbi esetén egy pezsgő, életképes, a teljesítményekkel és az elért eredményekkel versengő szellemi közeg és politikai-gazdasági környezet alakul ki, az utóbbi esetén viszont a másikban nem versenytársat, hanem elpusztítandó ellenséget látnak a szembenálló felek. Az utóbbi kettészakítja a társadalom tekintélyi felső rétegét, s vele együtt, mivel mintaszereppel bír ez a közeg, az egész társadalmat.
A közép-kelet-európai sorsot visszatükrözve Magyarországon kisebb-nagyobb intenzitással ez folyik a rendszerváltás óta, az 1990-es politikai váltáskor ugyanis, mivel békés átmenetről volt szó, nem mehetett végbe az, ami az I. majd a II. világháború után is, hogy az egyik tábor külső segítséggel leszámolhatott a másikkal. A rendszerváltás után a magyar tekintélyi felső réteg szembenálló tagjai kényszerhelyzetbe kerültek: vagy megtanulnak egymás mellett létezni és tisztességesen versengeni az eszmék és a gondolatok kínálati piacán, vagy polgárháborúba sodorják az országot, amit nem föltétlenül kell háborús összetűzésként elképzelni. Csendes polgárháborúról is szó lehet, amit a médián keresztül és a politikai porondon, a szavak és a gondolatok hadrendbe állításával vívnak az ellenfelek, akik egymást ellenségnek tekintik.
Magyarországon már több mint egy évtizede fegyverzaj nélküli, hideg polgárháború zajlik.
