Az önzés szabad kinyilvánításának, a birtoklásvágynak, a hódításnak, az uralomvágynak az időszakába lépett az európai ember az újkorral, melynek a kezdetét a történészek a 15. század végétől, az egyik legelfogadottabb dátum szerint Amerika 1492-es fölfedezésétől számítják. Szépítgetés nélkül látva önmagunkat, európaiságunkat, ezekkel a szavakkal is jellemezhetjük az újkor lényegét, s nemcsak a tudomány és a sohasem látott technikai haladás koraként beszélhetünk róla.
Igazából csak ezekkel a fogalmakkal írható le ez a korszak, hiszen a központi eredményeiként emlegetett vívmányok is birtoklásvágyunk megnyilatkozásai: a nyugati tapasztalati tudomány a világ tudás általi uralásának az Európában kifejlesztett diszciplínája, a technológiai haladás pedig – ami hol a tudományos eredmények hozadéka, hol azoknak az ösztönzője – a birtokbavételnek, a világ uralásának a rendkívül hatékonynak bizonyuló eszköze. Elég egyetlen példát említeni erre, az európai fegyvereket, amelyekre hagyatkozva a nyugati kontinens a 19. századra uralma alá hajthatta az egész világot.
A világiasságban kellőképpen előrehaladt európai polgár – a középkor vallási ellenkorszakából kilépve – az újkorban ismételten fölfedezi a világban élő embert, s vele együtt kiszabadítja a vallási hit énbe zárult rejtekéből azt a mindenkor benne élő önző lényt, akit a középkor tömjénfüstillatú korszaka minden erejével háttérbe szorítani igyekezett benne. François Rabelais groteszk realizmusa, ahogyan Bahtyin jellemezte a francia zseni szatirikus írásmódját, a legmeggyőzőbb íráseszközzel élve, a humor, a gúny elsöprő erejével leplezi le a túlhaladandó vallási korszak emberének életidegenségét és képmutató magatartását a világirodalmi alapművé lett szatirikus művében, de könyve főhősében, a nagyétkű és mindig szomjúhozó, hatalmas erejű Pantagruelben a hódításra termett, bírvággyal teli újkori embernek is zseniálisan találó, karikírozott jellemzését nyújtja. Egyúttal a humanista életigenlésnek és tudásszomjnak is. A világias gondolkodásmódra való nevelésnek az irodalmi eszköze a Gargantua és Pantagruelben a groteszk valóságábrázolás lefokozása, az égi magasságokban bóklászó embert ilyen durva eszközökkel lehet lerángatni a valóságos világba, ahol égi ködből szőtt angyali szárnyait eldobva két lábbal a földön jár (kell hogy járjon) az ember.
A nagy orosz irodalomtudós, M. M. Bahtyin szerint az anyagi-testi s a rá hagyatkozó, a középkori vallási látásmód idealisztikus elvontságával szembeszegülő egyetemes és össznépi őselv a földhöz, a világihoz téríti vissza az újkori embert, de nem egyénileg kisajátító módon és nem is túlméretezett önzéssel teszi ezt. A világias ember eredendő egoizmusának eszerint két arca van: egy „népies”, tiszta és egy „úrias” tisztátalan, de talán a népies és az úrias helyett helyesebb volna egészséges és természetellenes (mértéken felüli) önzésnek nevezni a két megnyilatkozásformát. Az egészséges önzés a világban való megélhetésünk szükséges minimuma, hiszen hiába is állítanánk, eszményítő képzelgéseinkben bármennyire is el szeretnénk hitetni magunkkal, hogy önzés nélkül, tiszta szeretettel is megélhet a világban az ember, józanul gondolkodva mindannyian tudhatjuk, hogy ez nem lehetséges. Testi-anyagi valónk fenntartásához táplálkoznunk és ruházkodnunk kell, lakóhelyre van szükségünk, otthont csak a többi élőlényt életteréből kiszorítva teremthetünk magunknak, táplálékunkat és ruházatunkat pedig elpusztítva, megölve azokat.
Az állatokra pusztán csak ez a természetes kereteken belül megmaradó, szükséges önzés jellemző, a természetellenes egoizmus, bírvágy a gondolkodó lény, az ember egyedi sajátsága. Mivel a szükségesen felülire irányul, ezért e természetellenes önzés bírvágya mértéktelen, pantagrueli étvággyal rendelkezik, amit lehetetlenség kielégíteni: a vagyonból, a hatalomból, földből, országból a mértéken felüli önzés számára sohasem lehet elég.
Amerika meghódításának hihetetlenül hangzó, jelképes erejű története mindennél szemléletesebb tárja ezt elénk. Hiába töltette föl Atahualpa, a foglyul ejtett inka uralkodó a csaknem 35 négyzetméter területű és majdnem 2,5 méter magas szobát egyszer arannyal és kétszer ezüsttel, ezzel csak foglyul ejtői, a spanyolok kincséhségét sikerült fölfokoznia. A szabadon engedéséről ezt követően már szó sem lehetett.
Az újkort, jól tudjuk, az önzésnek mindkét változata jellemezte, és jellemzi a mai napig.
