A mítoszi emlékezet nem hagyományos értelemben vett visszaemlékezést jelent. A mítosz nem a megtörtént fölidézése, hanem a fölidézés megtörténése. Az időtlenségből bukkan föl az elbeszélés jelenvalóságában. A mítoszmondó hidat képezve az örök és a mulandó között időn kívüli nézőpontból szemléli az időbeli történéseket. Ezzel a sajátos kiindulással magyarázható, hogy a mítosz képes az idő legvégső alakzatáig is elvezetni hallgatóját: láttatni vele a kezdetek kezdetét, azt a sarokpontot, ahol a közösség, az eszme, a civilizáció – a teremtő gondolat által megszülve – világi valósággá lett. Ebben a kezdetpontban a mítosz rejtelmeiben elmerülő nemcsak a múltat vagy nem is annyira a múltat szemlélheti, hanem sokkal inkább a jelent és a jövőt: a teremtő gondolattal érintkezve a világra jött rendeltetésébe, életküldetésébe is bepillantást nyer, s ez a közösség tagját, az egyes embert a jelen valóságára ébreszti és a jövő felé vezérli. (A jelen valóságában jelenvalóságával szembesülhet, míg a jövőbe nézve az időben jelenvalóvá tett önmagával.) A mítosz nem múltba nézés, épp ellenkezőleg, ösztönzés a jelen megélésére és a jövő keresésére.
A mítosz üzenete a ráció nyelvén nem fejthető meg. Hagyományos értelemben nincs is üzenete, mint a nyelvnek, mert a célja nem az ismeretközlés, hanem a rádöbbentés, a megvilágítás. Az ébresztés műfaja ez, ami képekben fejezi ki magát. A képek pedig pontosan úgy közvetítik a mondanivalójukat, mint az álmok: személyhez szólóan és jelképekben. A személyhez szóló tartalom akkor nyilatkozhat meg üzenetértékkel bennünk, ha magunkban látva a mítoszi képeket lényünk legmélyebb mélységébe engedjük az elbeszélt tartalmat, ez a mítoszfejtő művelet azonban egy teljesen egyedi, pusztán csak nekünk szóló, másokkal nem megosztható fölismerést szülhet. A rádöbbenést és az elme megvilágítottságát megélni lehet, megosztani nem, legföljebb átmesélni, s ez ugyanolyan, mintha a fájdalmamról szólnék: elmondhatom a legszemléletesebb kifejezésekkel, hogy mennyire szörnyű és elviselhetetlen, embertársam attól még nem velem együtt megélni azt, együtt érezni velem is egyedül a saját fájdalomról szóló tapasztalatai alapján lehet képes.
A mítosznak egyedül a jelképi üzenete az, ami közvetíthető. A képek sora allegóriaként fölfogva már racionális módon értelmezhető. Csakhogy a mítosz nem allegória, eltorzítjuk a mondanivalóját, ha egyenlőségjelet teszünk a kép és a racionális magyarázat közé azt sugallván, hogy ez a kép ezt jelenti, az a kép pedig azt fejezi ki. Ennek ellenére az allegorikus, jelképi üzenet az egyetlen racionális gondolkodással megragadható, magyarázat formájában közvetíthető eleme a mítosznak, s ezért ha mindenképpen el szeretnénk valamit mondani róla, akkor nem nélkülözhetjük ezt az értelmezést. Eközben azonban mindvégig tudatában kell lennünk annak, hogy ez csak egy csökevényes, torzult továbbadása a mítosz személyhez szóló üzenetének.
